2018.02.02.
Álforradalmak
és polgárháborúk
A Rendszerváltó Archívum II. évfolyamának 4.száma
Még 2016. október
21-én megjelent a RETÖRKI folyóiratának első száma. A folyóirat
– azonos címmel – a korábban Lakiteleken nyomtatásban
kiadott történelmi szemle szellemi örökségét igyekszik továbbvinni,
de mindezek mellett a Rendszerváltás Történetét Kutató Intézet
és Archívum folyó kutatások publikálásának is teret kíván
adni. A negyedévente megjelenő folyóiratot a szerkesztők
mindig egy adott téma köré építik föl. A 2017 decemberében
megjelent folyóirat címe: Kárpátalja igézetében.
Több
mint három év telt el a kelet-ukrajnai fegyveres konfliktus
kirobbanása óta: az ukrajnaiak azóta meg kellett hogy
tanuljanak együtt élni a háborúval. Kárpátaljáig ugyan a
fegyverropogás nem hallatszik el, ám a háború hatásai így is
végzetes következményekkel járhatnak a régió közösségei,
köztük a magyarság számára. Beregszászon azonban, ahol a
lakosság körülbelül fele vallja magát magyarnak, mégis
szembetűnő a magyar nyelv dominanciája, a feliratok nagy része
kétnyelvű, számos épületen függ az ukrán mellett a magyar zászló
– ez a régió más településein sem ritkaság. A városközpontot
uraló impozáns épület homlokzatán szintén magyar felirat:
Magyar Királyi Törvényház. A korábban vármegyeházként is működő
épület felújítása 2013-ban ért véget, ma a II. Rákóczi
Ferenc Kárpátaljai Magyar Főiskolának ad helyet. A kárpátaljai
magyar közösség soha nem volt elkényeztetett helyzetben: a
helyiekkel folytatott beszélgetéseink során gyakran felmerül a
második világháború végi mészárlás, amikor helyiek – főleg
magyarok és németek – tízezreit vitték el a Gulagra. A
szolyvai emlékpark, ahol a kivégzetteknek állítottak emléket,
a környék egyik legfontosabb zarándokhelye: az itteni megemlékezésekkor
felszámolódnak a legélesebb politikai szembenállások is.
Házi Balázs és
Nagymihály Zoltán szerkesztők az előszóban arról írnak,
hogy Az anyaországi magyarság tudatában – Grezsa István kormánybiztos
megfogalmazása szerint – „titokzatos” nemzetrészként él
Kárpátalja. Pedig nem kellene sokáig kutatnunk a közös emlékezetben
Vereckéig, Rákóczi „talpasaiig”, hű ruszinjaiig vagy éppen
a millenniumig, amelynek méltó megünneplésére egy beregszászi
református lelkész tett először javaslatot a magyar Országgyűlésben.
A 20. század aztán felfoghatatlan szenvedést zúdított az itt
élő magyarságra: az elkezdett „hegyvidéki akció” kényszerű
félbemaradása, Trianon, Párizs, a folyamatos impériumváltások,
a már nevében is hazug málenkij robot, Szelmenc felfoghatatlan
kettévágottsága, 1956 és innen az anyaország felé dübörgő
lánctalpak, majd a forradalmi ifjúság ideszállított része, a
rendszerváltás és a független Ukrajna egy semmibe vett népszavazással
– és végül: naptárilag már a 21., de szellemiségében még
a 20.században (ál)forradalmak és polgárháborúk. A
„juss” a latin ius – jog, törvény, igazság – szóból
ered. A magyar nyelvet, oktatást, végső soron az ifjúságot és
így a magyarként megmaradást fenyegető törvénykezés ellen
kiállóknak kétségtelenül igazuk van. De ezt csak akkor lehet
érvényre juttatni a külső harcok során, ha belül zárunk, és
egységet mutatunk. Igazuk van azoknak is, akik a három évtizeddel
ezelőtti párhuzamot emlegetik: akkor az erdélyi magyarságot
elnyelni készülő zsarnokság ellen sorakozott a tömeg a
budapesti Hősök terén. Bizonyítsuk be ma is, hogy a széttartó
akaratok között legalább ebben az egy kérdésben képesek
vagyunk nemzetpolitikai egységet teremteni. Ezért is szól ez a
mostani szám Kárpátaljáról.
Az első tanulmány
Juhász Györgyé és Giday Andrásé, s A beregszászi különleges
gazdasági övezetről szól. A közlemény a RETÖRKI elhunyt
munkatársa, Juhász György szellemi megalapozásával készült.
Utolsó éveiben több írásában foglalkozott az autonómia kérdésével:
elemezte a nyugaton létrejött modelleket, a korábban létező
autonóm tartományokat a Kárpát-medencében, és konkrét
terveket dolgozott ki az önrendelkezés elősegítése érdekében.
Ő maga úgy fogalmazott erről: a nyugati minták vizsgálata során
arra törekedett, hogy megkeresse, „mi hasznosítható számunkra
ezekből Erdélyben, Délvidéken, Kárpátalján, […] a
Partiumban”. A mostani szám vezető anyagaként olvashatjuk Kárpátaljára
vonatkozó tervezetét és annak gazdasági alátámasztását,
amelyet Giday András készített el. A történeti áttekintésben
az alábbiakról kapunk képet. Minden elemzés kulcsszava ez:
Trianon – az etnikai kiindulópont pedig az 1910-es, magyarországi
népszámlálás. A cenzus a Magyar Királyság területén 447
566 ruszin nemzetiségű polgárt (az összlakosság 2,5%-a)
regisztrált az északkeleti vármegyékben (Máramaros, Ugocsa,
Bereg, Ung, Zemplén és Sáros). Az alapvetően (70% fölötti arányban)
falvakban élő ruszinok komoly arisztokráciával, nemzeti polgársággal
nem rendelkeztek. Hártyavékony értelmiségüket a görögkatolikus
papok adták. Szellemi-kulturális központjuk szlovák nyelvterületen,
Eperjesen volt. Az önazonosság már szinte első értelmezése félresiklott,
s ruszofil irányba tolódott el, elsősorban a (pán)szláv összetartozás
alapján. 1868-ban megszületett Magyarországon az Eötvös József
és Deák Ferenc neve által fémjelzett nemzetiségi törvény,
amely Európában egyedülálló és reális keretek között
definiálta a kisebbségi létet.
1897-ben indult
meg az agrártárca úgynevezett nyomorenyhítő hegyvidéki akciója,
amely többek között a ruszinság integrálását és felemelését
tűzte ki célul, a csáktornyai születésű Egán Ede
(1851–1901) vezetésével. A fő cél az állattenyésztés,
tejtermelés fejlesztése, a kincstári föld- és legelőbérlet,
szövetkezetek (hitel-, fogyasztási, értékesítési) létrehozása,
illetve az uzsora és az uzsorások letörése volt. A kormánybiztost
tisztázatlan körülmények között, 1901. szeptember 20-án megölték.
A mérhetetlen kárpátaljai munkanélküliség okán már az
1880-as években megindult a tömeges kivándorlás az USA-ba.
Magyarországról 35 év alatt (1880–1914) 150 ezer ruszin (rutén)
került a tengeren túlra, ahol már aktívan működött a szlovák
nemzeti mozgalom, amely el is kezdte tölteni a ruszofil,
ukranofil és pánszláv eszméket a pravoszlavizálódó ruszinok
„tudatába”. 1905 és 1907 között aktivizálódott Moszkva
érdeklődése is. Ezek a vágyak az első világháború alatt már
fenyegető politikai tartalommal töltődtek meg, s körvonalazták
a többirányú igényeket Kárpátalja területére. Edvard Benes
és Tomás G. Masaryk Monarchia-ellenes, aljas nyugati lobbitevékenysége
alatt megtapasztalta, hogy az antant nem szerette volna, hogy a háború
után az oroszok a Kárpátok déli oldalára kerüljenek. A csökkentett
szuverenitású magyar állam 1918 őszére cseh, román és szerb
(kisantant) szorításba került. Tartóoszlopként szolgáló váza,
az Osztrák–Magyar Monarchia fokozatosan széthullott. 1918.
november 9-én Ungváron megalakult a 35 fős Magyar–Ukrán Néptanács,
amelynek minden követelését elfogadta Budapest, és már
december 21-én kihirdette az 1918.évi X. néptörvényt: „a
Magyarországon élő ruszin (rutén) nemzet autonómiájáról”.
A kormányzósági jogterület, Ruszka Krajna gyakorlati szervezése
megindult, de 1919. január 12-én a cseh hadsereg bevonult Ungvárra.
Hazánk hadipotenciálja ekkor szinte egyenlő volt a nullával. A
magyar orientációjú ungvári mellett az eperjesi néptanács a
csehekkel való egyesülést szorgalmazta, míg a máramarosszigeti
Ukrajnához akart csatlakozni. A terület sorsára befolyást
gyakorolt még a Magyar Oroszok Amerikai Néptanácsa is, amely
1918. november 12-ei kongresszusán „arra szavazott”, hogy Kárpátalját
„széles körű autonómiával” csatolják a Csehszlovák Köztársasághoz.
Ezt a „döntést” Prága Párizsban úgy interpretálta, hogy
ez a magyarországi ruszinok (sic!) önrendelkezési akarata. Minő
aljasság! A döntést Kárpátalja hovatartozását illetően az
1919. szeptember 10-én Saint-Germain-en-Laye-ben megkötött
szerződés erősítette meg. Ebben kötelezte magát a „Cseh-Szlovák
Állam, hogy a ruthének a Kárpátoktól délre fekvő területét
a Szövetséges és Társult Főhatalmak által megállapított
határok között […] autonóm egység alakjában oly
szervezettel látja el, amely Cseh-Szlovákország egységével összeegyeztethető
legszélesebb körű autonómiával rendelkezik.” A törvényes
ígéretekből a húsz éves csehszlovák fennhatóság alatt
szinte semmi nem valósult meg – autonómiáról végképp nem
beszélhetünk. Azzal, hogy Csehszlovákia megkaparintotta Kárpátalját,
a közvetlen területi nyereség mellett megakadályozta a közvetlen
lengyel–magyar kapcsolatot is.
A ruszin autonómiakísérletek
az első Csehszlovák Köztársaság végóráiban, 1938 ősze és
1939 márciusa között kaptak újra lángra, de ennek már nem
volt, nem is lehetett kifutása. A magyar honvédség, kihasználván
pozicionális és informális előnyét, 1939. március 14-e és
18-a között bevonult Kárpátaljára, növelvén az anyaország
területét – 12 061 négyzetkilométerrel és 694 022 lakossal,
akiknek 72%-a ruszin volt. Teleki Pál földrajztudós-miniszterelnök
törvényes autonóm státust javasolt a magyar parlamentben, amit
a törvényhozás elfogadott, de annak megvalósítását a háború
utáni időre halasztotta. A magyar törvényhozásba behívott kárpátaljai
képviselőcsoport vezetője Bródy András lett. Budapest az
autonómia helyett a visszatért terület gazdasági, közlekedési
fejlesztésére és életszínvonalának emelésére koncentrált.
Három közigazgatási egységre bontotta, élén a kormányzói
biztossal, ők Perényi Zsigmond, Kozma Miklós, Tomcsányi
Vilmos, Vincze András voltak. Kárpátalján hivatalos lett a
magyar és ruszin kétnyelvűség, miközben a Szovjetunióval való
közvetlen határ kormányzati és katonai félelmeket is kiváltott.
Az 1941-es hadba lépés után az autonómia gondolata végleg
lekerült a napirendről. 1943 decemberében Sztálin fogadta
Moszkvában a londoni emigráns cseh-szlovák kormány fejét,
Edvard Benest, aki szabályosan odaajándékozta Kárpátalját a
Szovjetuniónak. Ez a gesztus 1945. június 29-én érett ténnyé,
amikor megkötötték a területről a szovjet–cseh-szlovák államközi
szerződést, amelyet Budapestről Gyöngyösi János magyar külügyminiszternek
köszöntenie kellett. Így érte el, immáron saját területtel
rendelkezve a Szovjetunió a Kárpát-medencét, s lett Kárpátalja
hivatalos neve Kárpáton túli terület (Zakarpatszka oblaszty).
Röviddel a
szovjet–ukrán annexió után már tilos és büntetendő volt
az autonómiával foglalkozni, de – egészen Gorbacsov 1985-ös
megjelenéséig – még a terület múltját kutatni is. 1946. május
26-án az autonómiagondolat hordozóját, a területet el nem
hagyó első kormánybiztost, Bródy Andrást kivégezték. „Az
ősi ukrán földek egyesülése” okán az őslakos ruszin
lakosságot – körülbelül 800 000 embert – már 1946-ban ukránná
minősítették át. Ez a mai napig érvényben van a gyakorlatban
– lásd népszámlálási adatok –, ami alapvetően nehezíti
meg a régió etnikai képének, nemzetiségi arculatának és összetételének
vizsgálatát, a tényleges nemzetiségi adatok valós számbavételét.
Milován Sándor
Színjáték a felgördült vasfüggöny mögött című tanulmányában
arról értekezik, hogy amikor a kárpátaljai rendszerváltásról
beszélünk, és arról, hogyan élték meg az ottani magyarok a
nagy történelmi változást, akkor külön kell választani a
Szovjetunió felbomlását, a független Ukrajna létrejöttét, a
privatizációs folyamatokat és a magyarországi rendszerváltás
hatásait a Kárpátalján élő magyarságra. A Szovjetunió szétesése
a kárpátaljai magyarság számára egy hihetetlen, csodaszámba
menő esemény volt. Nem tudták elképzelni, pedig a kisebbségben
élő ember hasonlít az életfogytiglanra ítélt rabhoz, aki
szakadatlanul változásban reménykedik, minden változás jól jön
neki, még a börtönön belüli költözés is. Hát még egy
politikai felfordulás. Idézem a szerzőt: Azért a várakozásba
is belefásul az ember. A szomszéd gazda az első világháború
után hosszú téli esték politizálásakor megígérte az
utcabelieknek, hogy ha kimennek a csehek, utánuk gurítja az utcára
az egyik 100 literes hordó borát. Amikor 1939. március 14-én
kimentek a csehek, az utca népe gyülekezett János gazda háza
előtt. A gazda nem volt otthon, elment fogattal a hegy alá, majd
jött vissza a szekéren egy hordó borral, amit ott vett meg.
Minden új év után ugyanis olyan jól fizettek a borkereskedők,
hogy a gazda eladta borát, elfelejtkezve a csehekről. A
Szovjetunió megszűntében azért nem reménykedtünk, mert azt
hittük, hogy a változás csak egy újabb világháború árán
lehetséges. Milován így folytatja, hogy számukra a szovjet
rendszer a málenkij robottal kezdődött, majd a katonaköteles
fiataljaik mentek „önként” a szénbányákba. Kulákosítás,
letartóztatások, később egy idő után a rájuk nehezedő nyomás
enyhült. Igaz, hogy a kifosztott parasztság éhbérért
dolgozott a kolhozban, de ez így volt a ruszin falvakban is. Egy
idő után a nyomor is enyhült, Sztálin halálával az éjszakai
letartóztatások is elmaradoztak. Néhol a vezetők között
megjelent egy-egy magyar is – rosszabbak voltak, mint ruszin
vagy orosz kollégáik. Kárpátalján a magyar megbízhatatlannak
számított a rendszer utolsó napjáig. Ez az orwelli világ
1988–1990-ben megroppant, és viszonylag gyorsan szétmállott.
A kárpátaljai magyarság nem tudott betelni azzal, hogy 45 év
után újra megélheti visszafojtott magyarságát. Visszaállították
a ledöntött szobrokat, megnyitották a bezárt templomot Nagyszőlősön,
megszervezték az önálló magyar iskolát, zsúfolásig
megteltek a templomok hívőkkel, napvilágra hozták a málenkij
robot áldozatainak névsorát, kopjafát állítottak nekik, és
létrehozták a Szolyvai Emlékparkot a fogolytábor helyén.
Megalakult a kárpátaljai érdekvédelmi szervezet, a KMKSZ. Míg
könnyes szemmel énekelték rendezvényeiken a Himnuszt és a Szózatot,
a Szovjetunió végleg eltűnt a világtérképről.
A Szovjetunió
megszűnte után létrejött az új ukrán állam, és a kárpátaljai
magyarok elérték, amit Trianon óta nem tudtak elérni: másodrendű
állampolgárok lettek. A Csehszlovák Köztársaságban a csehek,
a szlovákok és a ruszinok után negyedrendűek voltunk, a
Szovjetunióban az ukránok után harmadrendűek. A birodalmi
orosz sovinizmus után megtapasztaltuk az ukrán nacionalizmust.
Semmi különös, olyan, mint a többi közép-európai népé:
nemzetének ártó, a valóságtól elszakadt hőbörgés és szégyentelen
pótcselekvés. Az új ország születésének napjaiban egy Kárpátokon
túlról érkező autóbuszból vagy két tucat szegényesen öltözött
ember szállt ki a város kétnyelvű feliratánál, és leverték
a magyar felírást. Később a város újraállította, de a
Vereckei-hágón felállított emlékmű sokszorosan elszenvedője
lett az ilyen „nemzeti hőstetteknek”. Érdekes, hogy egy
ilyen sokat szenvedett, halálra éheztetett nép, mint az ukrán,
miután az ölébe hullott a szabadság, azonnal elnyomóit, az
oroszokat kezdte utánozni. Ma 2014-et írunk, a mai háborús
helyzet okozói között pedig ott van az ukrán nacionalista türelmetlenség
az orosz ajkú lakossággal szemben. Pedig az ukránok nagy lehetőséget
kaptak a sorstól, amely egy nagy országot kanyarított ki számukra
a birodalomból, több mint tízmillió orosz nyelven beszélő
lakossal. Fölösleges volt és ártott a nacionalista türelmetlenség.
Az asszimiláció mindig és mindenütt az államnyelv javára
dolgozik, megállítani nem, esetleg lassítani lehet. Az ukrán
helyzettel kapcsolatban annyit tud mondani a szerző, hogy a következő
években jó üzlet lesz „nagy Ukrajna” matricákat gyártani.
Mi magyarok, Trianon óta tudjuk, hogy ez mit jelent. Azt hiszem,
az egész rendszerváltás azért hozott annyi csalódást, mert a
kommunista rezsimek olyan nyilvánvalóan és arcátlanul
hazudtak, hogy ezerszer is meggyőződhettünk arról, hogy amit
mondanak, abból semmi sem igaz. Álmunkban sem hittük, hogy amit
a nyugati világról hirdettek, az bizony nagyon is igaz… Sőt.
A mi kapitalizmusképünk lefagyott, kimerevedett a második világháború
végével. Mi arra a kapitalizmusra emlékeztünk, ahol a tőke részt
vett az emberi erőforrások újratermelésében, ahol a csődbe
ment bank vagy vállalat igazgatója főbe lőtte magát. Amikor még
valódi konkurencia volt, és a profitot ott költötték el, ahol
keletkezett.
„Megkaptuk a
nemzeti örökségből, ami a mi jussunk, és beleszólási jogunk
van abba, amiről soha nem mondtunk le” – írja ebben a számban
a magyar állampolgárság kiterjesztéséről Milován Sándor kárpátaljai
’56-os elítélt, a helyi magyar közösség egyik irányadó
személyisége. Itt is volt az ideje, hogy e sokat szenvedett
nemzetrész meg- vagy visszakapja a jussát – vagy legalábbis
annak egy darabját – a magyar történelemhez, nemzeti közösséghez,
közös hazához.
(A Rendszerváltó
Archívum II. évfolyamának 4.száma; RETÖRKI. A folyóirat korlátozott
példányszámban megvásárolható a szerkesztőségben; Budapest
VI. kerület, Andrássy út 100., 1. emelet.)
M.A.
|