2018.06.12.
Dimenziók és geometria
Serényi H. Zsigmond kiállítása a Szépháromban
Serényi H.
Zsigmond évtizedek óta, amióta rátalált a saját hangjára –
zenélhet-e a forma? Bizony, zenélhet – a saját útját járja.
Következetesen. Semmitől sem megingatva. Beköltözött a mértani
rend fehérjébe, később a szürkével és a feketével is kacérkodva,
mintha számára megnyugvást csupán az elegánsan kimért
téralakzatokkal való, munkának is komoly játszadozás hozna. Az
égig feszített (kereszt-variációk), s az újabb időkben a
labirintusban való bolyongást sem kihagyó út azért érdekes, mert
benne a konstruktív léttapasztalat mint élmény valaminő
visszafogott , a harmóniát valósággal muzsikának értékelő
érzelemvilággal egyesül.
Elsőbben
furcsának hathat ez a megállapítás, hiszen a mértanian
kiszámított alakzatok – osztott térstruktúrák, vertikális
tengelyek mentén épülő formák, tér-diagonálisok – úgy tapadnak,
feszes húrral, hidegen a vászonra, hogy csupán a pedánsan
rendezett rend tűnik a szemünkbe. A vonalháló rácsaiban
megképződő világ csendje. A mindent magában foglaló, s ezért a
végtelenség érzetét keltő fehér szín méltósága. Amely a káoszból
való kiemelkedést – kitörést! – és a véghetlen tisztaságra való
törekvést éppúgy jelentheti, mint némely távoli kultúrákban a
fájdalommal teli gyászt.
Ám mindezek
mögött, ezért szellemi nemcsak alkotástechnikai a kaland, ott az
a vibráló, érzelmileg sosem közömbös, invenciót invencióra
halmozó képzeletfutam – a lélek teres tágassága –, amelynek
töltését egyik oldalról a mítoszi gondolkodás, magyarán a Biblia
jelképrendszere adja. Hogy csak az Elkülönített tér I.-et (2004)
vegyük! Hát persze, hogy sarkalatos elem (nomen est omen) a
négyzet négy sarkának sötétszürkével való lezárása; és a
kereszt-formán belüli sima és vonalpárhuzamosokkal díszített
felületek aránya is döntő jelentőségű (nem beszélve az általuk
„körberajzolt” mértani síkidomról).
Ám akárhogyan
is van, a fókuszban, vagyis a négyzet közepén a Megfeszített
golgotai szenvedését-halálát szimbolizáló kereszt áll. Tudatosan
vagy a mértani alakzatokat összepárosító játék lendületében
önműködő ösztönszerűséggel történt-e a szerkezet ilyesfajta
jelképpé tágítása, teljesen mindegy – Serényi H. Zsigmond
mérnöki rendszerében valószínűleg az előbbinek van
létjogosultsága –, a lényeg a középpont kisugárzásán van. A
nagyon is dörömbölő csend – érettetek feszíttettem meg! –
üzenetén.
Minthogy a
mértani alakzatok variációja, a síkon elhelyezkedő elemek
egymáshoz való viszonya, a négy égtáj körüli, csak látszólag
találomra történt kirajzása szinte végtelen, egy szinte
naplószerű – a vázlatok vázlatát is pontosan rögzítő –
bejegyzés, mint alap sokat segíthet a különböző szerkezeti
rendeket külön-külön is egésznek tartó véglegesítésben.
Serényi H.
Zsigmondnak, mert az érzelmi karaktereket is csaknem mindig
fölülírja a mérnöki pontosság, ezer ilyen, a szerkezeti rendet
rögzítő vázlata van. Gyakorlatilag ezeknek a kibontása,
pontosabban vászonra vitele nyomán születik meg a kép. Drámai
furcsaság: finoman kicentizett síkjaiban leginkább a térképzet
megannyi formája – távolról valahol a szimbólumba rejtett
szabadságra való törés – izgatja (Diagonálisan megtört tér –
2016; Elkülönített tér – 2017; Konstruktív térforma – 2017;
Osztott térstruktúrák I.-II. – 2017; Térkapcsolatok – 2018).
A hegyesen
becsapódó fél- (mert megszakított) diagonális rendbe szerveződő
derékszögek, legalább is a kép címből ítélve, valaminő
összecsapást sejtetnek (Küzdőtér – 2010), ám ha figyelmen kívül
hagyjuk a kollekcióban szinte egyedüli ilyesfajta megnevezést,
akarva-akaratlan a József Attila-i filozofikus törvényszerűségek
„szöveghű”, egzakt ábrázolása áll előttünk: „Akár egy halom
hasított fa, / hever egymáson a világ, / szorítja, nyomja,
összefogja / egyik dolog a másikát / s így mindenik
determinált…” (Eszmélet).
Korábban
eme konstrukciós, feszes vonalkákból épített „világszabadság”
rejtetten is valós érzelmi erezetét említettem. Vagyis, hogy eme
mértani hidegségű „fűszál-katedrálisokban” miképp válik a
harmóniából s olykor a díszharmóniából az önkifejező én
parancsára zene. Most viszont, nem megtagadva az előbbi hitelét,
az akril-vásznak, illetve az olaj-vásznak (Térdívizió – 2004,
Elkülönített tér I.-II. – 2004; stb.) és olaj-fatáblák (Térdiagonális;
Térszerkezet – mindkettő 2011) felületi húrozásában (ragasztott
zsinór) megtestesülő gondolati, összetettségében is imponáló
tágasságra emlékeztetnék. A nyitott és zárt struktúrák, a
horizontális és vertikális mentén szerveződő formaalakzatok, a
színek (fehér, fekete, szürke) dinamikájában leledző
feszültségek kompozíciós gazdagságában megnyilvánuló, a tér-idő
absztrakciójának is nevezhető erőre.
Ha az
építőművészetre jellemző statikai egyensúlyok indítják meg a
festőművész képzeletét, akkor ott a Képarchitektúra III.-IV.
(2017) feszesen hangsúlyos négyzetein belüli térmegjelölő
gesztusok – a fekete és fehér közötti vibrálás – kontrasztban
jelentkező dinamikája. (Ez a hatás egy friss alkotáson, a
2018-as Város – Kép – Tér című nagyméretű diptichonon is
érzékelhető.) Ha pedig a mítoszi kitekintés felé „hajózik” a sok
mindenből, elsődlegesen természetesen a műveltségélményből
táplálkozó ihlet, akkor a modern korunk összevisszaságát
szimbolizáló labirintus vége nincs zárt folyosóinak, termeinek a
megjelenítése a cél.
Hogy a görög
mitológiát idézzem, nem Daidalosz, az építő ezermester
ténykedik, akadályt állítván Minótaurosznak, a knósszoszi
királyi palotában, hanem Serényi H. Zsigmond fűzi tovább
gondolati sorsfonalát. Egy egyszerűbb szerkezetben már
fölvillantódott a bezártság, a kiúttalan útkeresés mint téma
(Labirintus – Kép, 2013), ám eme fenyegetettséget
hatványozottabban mutatja a Város – Kép– Tér levegőtlensége,
szerkezeti elemeinek a zsúfoltsága.
Azt nem
mondanám, hogy minőségi fejlődésről van szó, mert akkor
alulértékelném a korábban született festményeket – amelyeknek a
2014-es Elkülönített tér I.-től a Vertikálisan osztott formák
I.-IV.-ig (2017) itt is gazdag a tárháza –, de azt igen, hogy az
újra való törekvés az alkotót nem hagyja nyugodni. Ezért is
várhatunk tőle újabb izgalmakat.
Szakolczay
Lajos
|