Magyar Igazság és élet pártja

Ma 2017. augusztus 23, szerda, Bence napja van. Holnap Bertalan napja lesz.

Adjunk lehetőséget a Léleknek

E-mail Nyomtatás

Krisztus nem meghunyászkodásra, megalkuvásra tanít. Kereszténynek lenni nem azt jelenti, hogy a bűnt el kell tűrni. A bűnt igenis nevén kell nevezni. Amikor a bűn annyira elszemtelenedett, hogy a közélet templomaiba is befészkeli magát, korbáccsal kell kiverni onnét.

Amikor elérkezett pünkösd napja, ugyanazon a helyen (az emeleti teremben) mindnyájan együtt voltak az apostolok. Egyszerre olyan zúgás támadt az égből, mintha csak heves szélvész közeledett volna, és egészen betöltötte a házat, ahol ültek. Majd lángnyelvek jelentek meg nekik szétoszolva, és leereszkedtek mindegyikükre. Mindannyiukat eltöltötte a Szentlélek, és különböző nyelveken kezdtek beszélni, úgy, ahogy a Lélek szólásra indította őket. Ez idő tájt vallásos férfiak tartózkodtak Jeruzsálemben, az ég alatt minden népből. Amikor ez a zúgás támadt, nagy tömeg verődött össze. Nagy volt a megdöbbenés, mert mindenki a saját nyelvén hallotta, amint beszéltek. Nagy meglepetésükben csodálkozva kérdezgették: „Hát nem mind galileaiak, akik ott beszélnek? Hogyan hallja hát őket mindegyikünk a saját anyanyelvén? Mi pártusok, médek, elamiták és Mezopotámiának, Júdeának, Kappadókiának, Pontusznak, Ázsiának, Frígiának, Pamfíliának, Egyiptomnak és Líbia Cirene körüli részének lakói, a Rómából való zarándokok, zsidók és prozeliták, krétaiak és arabok: halljuk, hogy a mi nyelvünkön hirdetik Isten nagy tetteit.”

(Apostolok cselekedetei 2,1–11)

Az apostolokat Jézus Krisztus szégyenteljes, a bitófán bekövetkezett halála mélységes depresszióba taszította. A feltámadottal való találkozásokra volt szükségük, hogy kimozduljanak a mélypontból. Miután Jézus a mennybe ment és magukra hagyta őket, egy ideig tétován őgyelegtek a világban, keresték a helyüket. Szükségük volt a megerősítésre, a Szentlélek eljövetelére, akinek kiáradása a bizonytalanságból kiemelte és hőssé tette a bátortalanokat.

Jézus Krisztus tehát mégsem hagyta magukra tanítványait, és minket, követőit sem hagy magunkra. Szent Lelke által megújítja szívünket és a világot, helytállásra készít fel bennünket. A megerősítésre legalább annyira szükségünk van, mint az apostoloknak annak idején.

Nagy kihívásokat, nagy feladatokat állít az emberek elé a világ. Úgy érezzük, hogy azoknak eleget kell tennünk. Pedig a világgal versenyt futni nemcsak nehéz, hanem egyáltalán nem érdemes. Nagyon fontos, hogy ebben a versenyben megtaláljuk a pihenőidőt, a töltekezésnek alkalmát, hogy adjunk lehetőséget a Léleknek.

Vannak előttünk erre figyelmeztető példák is. Egy tehetős, jól kereső ismerősöm, akinek a hétköznap és ünnep egyre ment, mert dolgozott, mert építette a házát. A család minden energiáját felemésztette ez a feladat. A gyerekek nevelését, iskolai tanulását a szülők elhanyagolták. A férfi látástól vakulásig szorgoskodott a házon, mint iparos szakember, az asszony járt az építési anyagok után, tárgyalt hatóságokkal, intézte az adminisztrációt. Az évekig elhúzódó munkálatok eredménye egy csodapalota lett a Dunára néző hegyoldalon, amire messziről is felnézhettek az emberek. De mielőtt a belső munkálatokat befejezték volna, mielőtt kész lett volna a „kacsalábon forgó”, ez a valóságos életmű, a teljesítő képességeinek végső határára eljutott férfi összeomlott, otthagyott mindent. Otthagyott házat, családot, asszonyt, gyerekeket. Azt mondta, hogy abba a házba – egykori álmainak házába – belépni se akar, egy szöget se kíván belőle magának, de menekül tőle, és mindentől, ami erre emlékezteti, látni se akarja többet. Ez a sajnálatos példa is mutatja, hogy mennyire igaz a zsoltáros szava: „Hogyha az Úr nem építi a házat, hasztalan virraszt, ki építi azt”. (Zsoltár 127,1)

Óriási az a nyomás, amely ránk, keresztényekre nehezedik. Minden az ellenkezőjét sugallja, mint amit a keresztény lelkiismeretünk diktál. A média java része, a közvéleményt irányító eszközök szinte követelik tőlünk azt, hogy ne Jézus Krisztus tanítása szerint szeretetben, önzetlenségben éljünk, tehát azt diktálják: ne törődjünk senkivel, hanem „valósítsuk meg magunkat”. Még Jézus Krisztus szent nevének megvallása, sőt kimondása is bűnnek és illetlenségnek számít.

Mert a liberálbolsevik hangadók, akiknek kezén van a sajtó, a rádió, a televízió kilencven százalékban, azt magasztalják fel, ami nyilvánvalóan kárunkra van, és lepocskondiázzák azt, ami az érték. Akit már ez a fajta tömegtájékoztatás nagyon elmarasztal, szinte tudni lehet, hogy valami igen jót tett az országért, a közösségért, az emberiségért. Ha megvakarja az ember a felszínt, csakhamar kiderülnek a hazugságok. A napi sajtóból sok példát lehetne mondani ezekkel kapcsolatban. Tessék kipróbálni, beválik a recept.

Kicsinyeknek, alázatosaknak, szelídeknek kell lenniük a Krisztus-követőknek, a keresztényeknek. Amit azonban a körülöttünk lévő, lelkileg műveletlen és eldurvult világ így összegez: a keresztények kihasználható ostobák gyülekezete. Akiknek nem lehet önálló véleményük. Szinte kimondják a közéletben: nem fér össze a keresztény jelzővel az, hogy bírálni mer az ember. De a szerénység nem a cinkos hallgatásban áll. Nem az ostobaságban, hanem az igazság szolgálatában. „Legyetek szelídek, mint a galamb, és ravaszak, mint a kígyó.” (Máté 10,16) Ugyanennek a Krisztusnak, aki szelídségre és alázatra oktat, annak a szavai ezek. Az álnokságot le kell leplezni. A kereszténység elítéli a bűnt, de nem ítéli meg az embert, azt rábízza az Isten irgalmára. „A tisztán hatalmi vagy érdekpolitika a kereszténység és a politika közt ellentétet lát, mert tévedéseit és igazságtalanságait a kereszténység feltárja.” (II. Vatikáni Zsinat). Óriási a feladata a keresztényeknek a közéletben. Megtalálni ott a helyes, a krisztusi utat: a szelídséget, az alázatosságot, a szolgálat szellemét, és ugyanakkor könyörtelenül kimondani az igazságot, szolgálni a közt, és nevén nevezni a bűnt.

Krisztus nem a meghunyászkodásra, a megalkuvásra tanít minket. Kereszténynek lenni nem azt jelenti, hogy a bűnt el kell tussolni, el kell tűrni, sőt erénynek kell mondani. A bűnt igenis nevén kell nevezni. Amikor a bűn annyira elszemtelenedett, hogy a közélet templomaiba is befészkeli magát, ki kell onnét korbáccsal verni. Legyen a szavatok: igen-igen, nem-nem. A bűnöst a krisztusi szeretet nevében helyes útra kell terelni, és ha eljutott bűneinek megbánására és a jóvátételre, az Isten irgalmára való tekintettel meg kell neki bocsátani. A többi mellébeszélés.

Ugyanakkor: „Szeressetek tettetés nélkül, irtózzatok a rossztól, ragaszkodjatok a jóhoz. A testvéri szeretetben legyetek gyengédek egymáshoz, a tiszteletadásban előzzétek meg egymást. A buzgóságban ne lankadjatok, legyetek tüzes lelkületűek: az Úrnak szolgáltok! A reményben legyetek derűsek, a nyomorúságban béketűrők, az imádságban állhatatosak.” (Szt. Pál: Római levél 12,9–12)

Ahogyan az apostolokat az Isten lángoló nyelve Pünkösdkor őrzőkké tette, úgy tesz minket is itt-ott azzá. Az őrzők feladata kötelességeket hordoz. A hazát ott a magasban is és itt a földön is szeretni kell. Egyéni érdekeinket, szellemi, lelki, testi, anyagi erőforrásainkat latba vetve olyan lehetséges és járható utat kell keresnünk, amely nem a zsiványoké, hanem a jövendőé, a krisztusi út, és nem a sátán útja. Erre tanít meg bennünket a Pünkösd Lelke, a Szentlélek.

P. Reisz Pál OFM, a sümegi ferences rendház gvárdiánja

 

(Megjelent a Magyar Fórum június 1-jei számában)

 

A nap kérdése

napja nem tudjuk, kik pénzelték a Jobbik EP-i választási kampányát.

Hírlevél

Hírlevél


HTML formátum?

Megjelent

Bocskai TV

Függetlenség