Nem a mi dolgunk?

E-mail Nyomtatás

Akik a rendszerváltás rendszerének bukásáról beszélnek, azok nem rejtik véka alá azt sem, hogy ennek egy része a politikai elit választópolgároktól való távolságának megmaradása vagy növekedése. És ezen nemcsak a kormányzó balliberális vezetést és köreit érthetik, hanem sajnos, a parlamenti ellenzéket is. Ezt igazolja vissza a társadalom legújabb arcul csapása: aláírták az  "illetékes" bizottság tagjai (az ellenzékiek is), hogy nem lehet a magyar lakosság orrára kötni, milyen feltételek mellett kapta meg az ország az IMF kölcsönét. Mennyit hallottuk, még köpenyt váltó, cégtáblaátfestő (valójában hatalomátmentő) ál-rendszerváltóktól is, hogy nélkülünk, a hátunk megett, a fejünk felett döntöttek rólunk az "átkosban", ránk is tartozó vagy leginkább ránk tartozó, húsba vágó kérdésekben. Kérdezem én és kérdezheti minden magyar állampolgár, akit nem avattak be a sorsát, sőt, családja, leszármazottai sorsát hosszú távra eldöntő sorskérdésekbe: mi a különbség? Ilyesmi csak régen volt, szöges ellentétben a mai helyzettel, amikor szintén... 
Szinte szeretném azt gondolni, hogy azok a titokban tartott feltételek talán nem is olyan súlyosak, és csak egy rossz hagyomány, diplomáciai illemkódex készteti erre az öngólnak, önleleplezésnek tekinthető titkolózásra a politikai elit tagjait. De tudom, hogy szó sincs erről. Hogy az igazi önleleplezés az volna, ha a feltételeket nyilvánosságra hoznák. Minthogy ennek a durva - a volt jegybankelnök szerint netán csak "udvariatlan" húzásnak, mondhatni: szemen köpésünknek ("mi közötök hozzá?") a "közérzetjavító" hatásával azok is tisztában vannak, akik a titkosítás mellett döntöttek, senki, az információból  kirekesztett, nem gondolhat mást, mint azt, hogy milyen vérlázítóak lehetnek ezek a feltételek, ha ilyen nyíltan vállalják - a demokrácia nagyobb dicsőségére - a magyar választópolgár kiskorúnak minősítését!
Már régóta szinte közhelyként idézgetjük a nagy költő egyik alapverséből, hogy "növeli, ki elfödi a bajt", és sovány vigasz, hogy semmi nem áll ettől az idézettől távolabb, minthogy közhely legyen, ami mindenkinek a könyökén jön ki. De fájdalmasan aktuálisak ugyanonnan a következő sorok is: "Lehetett, de már nem lehet, / hogy befogott füllel és eltakart / szemmel tartsanak, ha pusztít a förgeteg, / s majd szidjanak: nem segítettetek!" Rá egy másik poéta keserűen: "Az nem lehet, hogy annyi szív..."  maradj nyugodt. Lehet. / Nagyhatalmak cserélnek majd hosszú üzenetet."
Nem tudom, mit kellene tennie a legnagyobb, vagyishogy az egyetlen parlamenti ellenzéki párt fejének, aki legalább kimondta, hogy Magyarország szuverenitása került veszélybe (mit veszélybe, tegyük hozzá, ezzel úgy tűnik, a maradék is elveszett!) ezzel a megalázó segélykéréssel. Nem tudom, mit tehet ő és pártja ez után a döntés után, hogy viszszaszerezze szavazói bizalmát, akik méltán látják most már hazánkat véglegesen  a nagyhatalmak játékszerének, kiszolgáltatottjának, Mert a tiltakozás itt már nem elég (jóllehet, még errre sem került sor). A tét (valamivel!) nagyobb annál, minthogy hányan vesznek részt a következő választásokon, amikor, mint tudjuk, a nagyobb részvételi arány a posztkommunista hatalmat leváltani akaróknak kedvez. A tét nem kisebb, minthogy hátat fordít-e az átlagpolgár fásultan és undorral, illetve végérvényesen az egész politikának és közéletnek, mert - hogy még egy örök tanulságú verset idézzek - "sorsunknak sorsával már régen számoltak, / már nem a mi dolgunk, hogy mit hoz a holnap".
Aki most ebből a letargiából föl tud emelni bennünket, az valóban megváltja a nemzetet. 
Kiss István
 

A nap kérdése

napja nem tudjuk, kik pénzelték a Jobbik EP-i választási kampányát.

Hírlevél

Hírlevél


HTML formátum?

Megjelent

Bocskai TV

Függetlenség