Magyar Igazság és élet pártja

A napokban két magyar író életútjával foglalkoztam, mindkettőt nagyra értékelem és élvezettel olvasom. Kezdettől munkatársai voltak a száz éve indult Nyugatnak, disztingvált, hangsúlyozottan polgári írók, éppen ezért lepett meg a nyomor, amelyben felcseperedtek. Révész Béláról és Elek Artúrról van szó, akiknek műveit olvasgatva, decens fotográfiáit nézve, az ember hajlamos valamiféle rózsaszínű, selyemtapétás, enyhén parfümillatú, nevelőnős gyermekszobát képzelni indíttatásuk színhelyeként. Ezzel szemben az az igazság, hogy a nyomor legmélyebb rétegeiből kászálódtak elő. Révész - anyja analfabéta volt - gyermek- és ifjúkora a napról napra élés, az évekig tartó megalázó "feleágyrajárás" - (két nincstelen aludt egy ágyon, mert csak így tudták kifizetni) -, a nyomorúságos házitanítóskodás, a szürke albérletek, és a napi be-, majd visszagyaloglás Újpestről a Knézits utcába - mivel drága a villamos - a legnagyobb kánikulákban és a leghidegebb teleken is magától értetődő sors volt. Révész nem panaszkodva írja le mindezt, csupán rögzíti, mint tényeket. Elek Artúr sem önsajnálatból, csupán írói alaposságból veti papírra gyermekkora kályha és minden fűtés nélküli, nedves pinceszobájának emlékét.
Fogyasztói társadalmunk vértjei mögül, ahol naponta fél tucatszor biztosít minket a tévéreklám arról, hogy az új francia sampon alanyi jogon jár nekünk - ("Mert megérdemli!") -, hajlamosak vagyunk teljesen megfeledkezni egy történelmi tényről: alig két-három generációval korábban roppant szegénység, megható puritánság jellemezte az átlag magyar életét. Nagyszüleink és dédszüleink ma már elképzelhetetlen egyszerűségben éltek, ahol sárgaborsó-főzelék volt az ebéd, háziszappannal, fateknőben mostak, szégyen nélkül viseltek foltozott ruhát, évtizedekig hordtak egy télikabátot, petróleumlámpával világítottak, malátából készült Frank-kávépótlóból csinálták a kávét, és a priznic mellett a jó erős kamillatea volt a gyógyszer a betegnek. Tudom és látom, nagyon sok szegény ember van ma is - és most nem az utcán kéregető hajléktalanokra gondolok -, de a ma szegény embere minőségileg más kategóriában él, mint ahogyan elei éltek. Sőt, szinte plutokratának tűnik hozzájuk képest. Túlfűtött lakásokban panaszkodunk a távhőszámlára, a színes tévé előtt nassolva szidjuk az árakat és az inflációt, külföldi sítúránkat tervezve jajgatunk a forint árfolyamának zuhanásán. Mindenben igazunk van, mert minden cechet nekünk kell végül rendezni, de a helyzetünk - legyen bár egyre nehezebb és reménytelenebb - alapvetően nem azonos a száz évvel ezelőtti lét bibliai szegénységének állagával. És ez aggaszt engem, mert tartok tőle, nagyobb baj ez, mint gondoljuk. Ugyanis az emberiség történetének ezredei a szegénység keretei között zajlottak, torokszorító szegénység és nélkülözés szülte a gótikát, a reneszánszt, a barokkot, miként jóval később a Montmartre éhező és nélkülöző festői az impresszionizmust. A szegénység szült minden új gondolatot, nagyszerűséget és "haladást", de most a természet megsokallta plutokrataságunk, önző, modern pazarlásunk, értelmetlen energia- és anyagigényeink egyre növekvő elvárásait, és gazdasági válságot küldött a világra, hogy az állítsa vissza a rendet: helyezze vissza jogaiba a szent és teremtő szegénységet.
Hajlamos vagyok a működési válságba zuhant, távlatát vesztett, fuldokló világ jelenlegi helyzetét úgy értelmezni, mint kiérdemelt sorscsapást: letértünk a helyes - a teremtménynek kijelölt - útról, és most kegyetlen közömbösséggel pöccint vissza minket helyünkre a nagy Rendező. Keresztényként így látom, magyarként viszont némileg másképp.
A magyar kormány, az ezerszer átkozott MSZP, Gyurcsány Ferenc és parlamenti játszótársai, a Kóka-arcú SZDSZ, és az Ibolya-illatú MDF emlékeztetnek engem arra az ízléstelen, de fölöttébb elterjedt gyakorlatra, hogy a nagy budapesti kórházak közvetlen környékén, a bejáratukkal szemben - nem ritkán a kórházon belül! -, ott működik a temetkezési vállalkozó, aki egyetlenként, nyíltan üzleti hasznot profitál a halál tragédiájából. Mondhatná valaki e vállalkozások, s így közvetve Gyurcsányék védelmében, hogy túllihegem a dolgot, hiszen a halottakat el kell temetni, és akkor már minél egyszerűbb ennek intézése, annál jobb mindenkinek. Talán igaz, csakhogy van egy kis bibi a Gyurcsány-féle nemzettemetési vállalkozás működési szabályzata körül: ők a dolgok leegyszerűsítésének érdekében addig mennek el, hogy ügyes ráhatással előre hozzák, kifejezetten gyorsítják a beteg elhunytát. Nyilván abból indulnak ki, hogy az úgyis haldoklik, és akkor igazán mindegy, mikor és mibe hal bele. Bármivel érveljenek is a reformeres kormány vállalkozói,  ez már azért nem egészen az a klaszszikus temetkezési szolgáltatás, ahol ember tervez, Isten végez.
Tény, hogy a világgazdasági válság egyenes folyományaként nagy beteg a magyar gazdaság is, talán beleroppan a körülmények nyomásába, talán nem. Azt mondanám, hogy kétesélyes a beteg sorsa: vagy meggyógyul vagy nem. De mert Gyurcsány Ferencnek hívják a kormány fejét, de mert a lényegi döntések az Apró-villában születnek, de mert egy példátlanul felelőtlen, baloldali parlamenti többség a történések hangadója, a "vagy nem" sokkal valószínűbb és tapinthatóbb realitásnak látszik.
A magyar jogrendben is és a nemzetközi joggyakorlatban is ugyanolyan súlyos bűncselekményként - jogtiszta gyilkosságként - értelmezik a halálos beteg megölését, mint a makkegészséges áldozatét. Haldoklót ölni különösen aljas, erkölcstelen gyilkosság, amelynek megítélésében nem enyhítő, csakis súlyosbító körülmény lehet azt áldozat beteg, kiszolgáltatott mivolta.
Javaslom Gyurcsányéknak, hogy - ezúttal még a bíróságon kívül - nézzenek szembe ezzel a kriminológiai alapvetéssel.
Szőcs Zoltán