Több mint elgondolkoztató, hogy kétszáz, százötven, de még száz évvel ezelőtt is a fontos dolgok az irodalomban történtek. Fogalmazhattam volna úgy is, hogy ma már megállapítható, minden igazán jelentős szellemi esemény, azaz minden olyan esemény - mondjuk az 1867-es kiegyezés és 1913, az utolsó békeév között -, amelynek mára nyilvánvalóvá lett fontossága, szinte kivétel nélkül irodalmi vonatkozású: költőkkel, írókkal, művekkel, megjelenésekkel, vitákkal, publikációkkal kapcsolatos. Száz éve még a magyar nemzet szellemi vezérkarát a magyar irodalom adta. Szabályos megilletődöttséget éreztem az Üllői úton sietve, amidőn néhány méteren belül három emléktáblával is találkoztam: Arany, Kosztolányi, Táncsics laktak e házakban egykoron, s mert ők ott laktak, nekem is közöm lett a környékhez, sajátommá, hazámmá vált az utcarészlet, ahol amúgy ritkán fordulok meg.
De mi újság ma? A komolytalankodás vádja nélkül hivatkozhatnék-e ezen relációban Esterházyra, Nádasra, Nobel-Kertészre, netán balparti Nagy Lajosra? Kinek fog - (fog valakinek?) - megilletődöttséget okozni száz év múltán, ha netán tán egy régi ház falának kopott márványtábláján a nevüket látja? Lesz bárki is, aki katartikus emelkedettséggel gondol bele: "Édes Istenem, egykoron itt alkotott, itt írt, itt élt ő!" Az persze, hogy mi lesz száz év múlva, a jóslás hatáskörébe tartozik, az viszont, ami ma van, bamba megfigyelés útján is érzékelhető: irodalmi félistenek, és a liberalizmus glóriájával, valamint lángpallossal rendelkező literátorangyalok uralják nemzeti irodalmunkat. És kivétel nélkül mind olyan, akinek még érintőleges, még kapilláris szintű kapcsolata sincsen a magyar pszichével, a - Németh Lászlót idézem - "Zrínyitől Adyig, Szabó Dezsőig előreadott hun-postával".
Most, hogy a szellemi terrorizmus legfrissebb fegyvertényeként Spiró György érettségi tétel lett hazánkban - vagyis a felnőttség küszöbén toporgó ifjúság az ő írásainak megfelelő ismerete által igazolhatja szellemi érettségét -, jelentős felzúdulás hallatszott. A Magyar Hírlapnak nyilatkozó Bíró Zoltán jogos indulatának minden szavával egyet kell értenünk: "Tekintsük át, kik a magyar irodalom kedvencei Nyugaton, az agyonmenedzselt Esterházy Péter, Kertész Imre, Nádas Péter. A lényeg az, hogy ne legyen közük ahhoz a néphez, amelynek a kenyerét eszik."
A Népszabadságból megtudtam, hogy a tétellé lett Spiró György nem foglalkozik a személye körül kialakult fenntartásokkal, ugyan-is új könyvének bemutatójára készül. Csak remélni merem, hogy időközben gond nélkül megjelent - a magát a magyar nyelv foglyának érző, nyelvi bilincseit haragosan rázó - etaloníró új opusa, én mindenesetre most néhány régebbire szeretnék visszatérni. Például a közszolgálati rádiónkban elhangzott, kétrészes Vak Béla című hangjátékra, amelynek dialógusaiból megtudhatjuk, hogy államalapító, szent királyunk is már kirekesztő volt a másságot tekintve, ugyanis miután kipróbálta, elutasította a meleg alternatívát: "Próbáltam én is férfiakba dugni, de hidd el nekem, a nőké kedvesebb". Ugyanő így érvel egy vitában - (előre elnézést a szó szerinti citátumért) -: A drágalátos Árpád-házi faszával, értékesnél értékesebb Árpád-házi magjával mit tettetek eddig ennek a deli legénynek?"
Tudom, az érettségi tétel nem a Vak Béla szövegelemzését írta elő, de talán nem árt ismerni az érettség feltételévé vált nagy író életművének minden rejtett finomságát is, így mindenek előtt az 1984-ben íródott, de csak 1987-ben - a rendszerváltozás hajnalpírjaként - megjelenhetett 14 soros verset, a Jönneket. Ez a szánalmas 14 sor időközben a sunyi magyargyalázás és nemzetmegvetés klasszikusa lett: szoveg>"Jönnek a dúlt-keblű mélymagyarok megint,
fűzfapoéták, fűzfarajongók jönnek a szarból
(...)
Ó, ha gyilkolni szabadna újra,
Csámcsogva, hersegve szívnák a vért -
(...)
És nekünk kell jönnünk, pár csenevésznek,
Hogy bebizonyítsuk:
Nem csak a szemetek tudnak magyarul."
Kedves Csenevész úr! El kell ismernem igazságát, nem csak a szemetek tudnak magyarul. Nem csak ők. Viszont igazán elárulhatna magáról többet is, ha már ilyen missziót vállal kultúránk megmentése érdekében. A némileg időmértékes versből indirekt kiolvasható, hogy annak írója nem dúlt-keblű mélymagyar, következésképpen nem a szarból jött, mint azok. Nyilván valamely harmonikusabb keblű, felszínes - úgy értve, hogy kevésbé mély - etnikum küldötte, aki nem a szartól szaglik, mint a magyar szokott, hanem mámorító ámbrától illatos légkör lengi be. Hogy melyik lehet ez a náció, honnan tudhatnám, hiszen a versben csak a magyar van nevesítve, az őt kívülről, idegenként kritizáló, külföldi poéta kilétét titok övezi. Örök, de ismerős titok ez: évszázadok óta együtt élünk vele.
Tudom, tudom, nem ezt a verset kellett elemezniük az érettségiző magyar fiataloknak, hanem ugyanezen szerző egy másik művét. Csakhogy nekem az a problémám, hogy bármit írjon is le Csenevész úr egy papírra, én mindig azonnal a Jönnekre asszociálok, ha találkozom a nevével. El sem kell olvasnom, amit azóta írt! Amúgy, tudomásom szerint sosem vonta vissza, nem tagadta meg ezt a verset, "nem határolódott el tőle", miként nekem kéne a többi magyartól, ha őt komolyan venném. Magam is literátor lévén, elismerem, néha-néha rosszul fogalmaz az ember, indulatból ír, amit később megbán. De ezt a megbánást, mint valami gyónást, közölni illik a világgal. Emlékeztetnék rá, hogy Vörösmarty, azt követően, hogy 1836-ban közzétette a Szózatot, szinte belebetegedett annak XI. és XII. szakaszába: mindent elkövetett, hogy azt negligálja, visszavonja valahogy, megtagadta, hallgatni sem bírta saját gyászos sorait, sőt leányainak is megtiltotta, hogy elolvassák ezt a két szakaszt. Abban az időben ugyanis a nemzet boldogulása és az írói lelkiismeret egy húron pendültek. Vajon Csenevész úr is hasonló cipőben járt a Jönnek kapcsán, mert ha igen, a megbánás híre sajnos elkerülte a figyelmemet.
Keresztény vagyok, békességre törekszem, mindamellett érzékelem, vajmi kevés esélye van annak, hogy a Jönnek ihletett költője és a Magyar Fórum szürke robotosa között eredményt fialó szóváltás hangozzék el. Ezért volna egy ajánlatom a napjainkban roppantul divatos kompromisszumkeresés jegyében: ha Spiró György elhiszi azt, hogy nem a szarból jöttem, nem vagyok gyilkos szemét, aki hersegve szívja a vért, cserébe én elhiszem a holokausztot.
Elválik, melyikünk hiszékenyebb.
Szőcs Zoltán
| < Előző | Következő > |
|---|
