Születésnapi beszélgetés Pozsgay Imrével

A bizalom a sorsüldözött nemzet összetartozó tagjait természetes módon rendelte azokban a sorsfordító években egymás mellé. Amikor a gyanakvás atomjaira züllesztette a társadalmat, az egyet akarásból fakadt bizalom maga volt a csoda, amelyet egy tekintet, egy kézfogás szinte örök időkre megpecsételt.

A lakiteleki alapítókban ezt a bizalmat csodálom, de még nem tudom, hogy ez olyan kötelék, amiből soha többé nem tudom kivonni magam. Püskiéknél Sándor és Ilus szárnyai alatt, óvó szeretetükkel felvértezve először mint vendég követhetem, ahogy Fekete Gyula, Csoóri Sándor, Pozsgay Imre, Csurka István szervezik a 43-as Szárszó 50. évfordulójára a tábort. Esténként a Mikó utcai lakásban tartott találkozókon nekem azok a tekintetek és kézfogások közvetítették a változás akarását, amely a nemzetet juttatja birtokon belülre. Az önfeláldozó hazaszeretet páratlan apostolának Püski Sándornak és párjának köszönhetem, hogy találkozhattam Gombos Gyulával. A Lezsák Sándor és Csurka István alapította kezdetekkori mdf lap, a Magyar Fórum szárszói különszámának megjelenéséért vagyok felelős, ám már működik a Magyar út Alapítvány, Dr. Bogdán Emil a kuratórium elnöke, én egyik alapítója, valamint a Fűr Lajos által életrehívott és Csurka István által vezetett tanácsadó testületnek titkára vagyok.

Igen, ekkor már teljesen világos számomra, hol húzódik az igazi frontvonal – merülök el a mögöttem lévő húsz év kezdeti emlékeiben, s csak Békásmegyeren észlelem, túlszaladtam. A benzinkútnál érdeklődöm a Domján Editről és Sinkovits Imréről elnevezett utcák után, végül egy, a szemerkélő esőben kerékpározó kedves, idős házaspár igazít el, mutatja, merre van a Ságvári utca, ami most Sinkovits. A volt Koltói Anna utcát Domján Editről nevezték el, de a népben még nem szervült a változás. Ezzel a kis figyelmeztető fejbekólintással érkezem a szárszói tábor után húsz évvel, a csillaghegyi házhoz.

A novemberi eső sűrűre vált, ennek ellenére kijön elénk a történészprofesszor politikus, Pozsgay.

A tornác lámpájának fénye fonja körbe alakját, szoborszerűvé teszi.

A köztársasági elnök, a tiszteletbeli.

Történelmietlen ami lett volna ha, mégis sokszor eljátszottam már a gondolattal: Talán sok mindent megspórolhattunk volna. Talán vele és általa a népi értelmiség zöme nem tűrte volna el, hogy a nagyobbrészt az ő megbízásából hatalmat gyakorlók épp a néppel szemben hibázzanak legsúlyosabban.

Nyolcvanadik születésnapjára jöttünk a szerkesztőségből köszönteni Pozsgay Imrét, mesterünk, példaképünk, vagy éppen szerettünk fájdalmas hiányával a szívünkben idéztük Csurka Istvánt, Fűr Lajost és Fekete Gyulát, akiket a liberális kartács kíméletlenül sorozott, egyiküket ilyen, másikukat olyan mondvacsinált okból.

Nekem sem a kommunista múltammal volt bajuk, hanem a nemzeti elkötelezettségemmel – mondja Pozsgay Imre.

Szerintem főbenjáró bűne, a letagadhatatlan szerepe abban, hogy a magyar értelmiségi csoport, a lakiteleki alapítók erköl-csi tőkéjével választási győzelmet aratott pártnak, példátlanul erős népi szárnya lett.

A népi politika gyűlölőinek éber rosszhiszeműsége – határokon, óceánon átívelően – mérgezte a közéletet. Rafinált eszköztárukban egyszerre volt jelen a vád: külföld felé a nyilas beütés mint a népi mozgalom epiteton ornansza, az ez ellen való védekezésre a válasz belföldi használatra, a népi mozgalom alapvető kommunista gyanúja. Az első elnök Bíró Zoltán és Pozsgay csinálta meg az emdéefet! Hányszor, de hányszor hangzott az ítélet: tehát kommunisták, akárcsak ők. Mit keresel köztük? Pedig csak arról van, volt szó, hogy a népi gondolat a liberálisoktól mint Makó Jeruzsálemtől olyan messze volt és máig is messze van. Talán 88-ban a Szabad Európában (fiatalabbak kedvéért rádióadó, Münchenből sugárzott politikát és zenét) hallottam Fejtő aggodalmaskodásnak beállított első, koholt vádaskodását. Hogy hogy vezethetett ez négy-öt évvel később oda, hogy régi baráti társaságomban felelősségre vontak antiszemitizmus ügyben, már nem is tudom.

Mindenesetre megint itt röhög bele a képünkbe a „Déja Vu” és a korántsem képzeletbeli kígyók újra sziszegnek.

Megint ugyanazt, ugyanúgy.

A melldöngető hazafiassággal házalók távolodnak Európától, egyenesen a törzsi Ázsiába tartanak. Elhatárolódást, elhatárolódást! Sziszegnek most is, mint amikor a Csurka István vezette népieket botorul és látványosan kiebrudalták abból a pártból, melynek egyik meghatározója és alelnöke volt. Az eset megesett, majd hamar kiderült, ez semmitől sem védte meg az elhatárolódókat, annyi történt, hogy a nemzeti gondolatot sarokba szorították. Erről a jól bevált, nemzetközileg szabadalmazott technikáról szól tulajdonképpen a Kairosz kiadó Magyarnak lenni sorozatában megjelent finom kis kézreálló könyve, Pozsgay Imre vallomása, Mezei Károly munkája, mely kiváló kordokumentum. A tisztánlátáshoz elengedhetetlen:

Nem a jobboldallal azonosultam, amikor az átalakulásban szerepet vállaltam, hanem azzal a nemzeti eséllyel és lehetőséggel, amelyet jelenleg a konzervatív népi politizálás jelent az országnak. Az a meggyőződésem, hogy nekem, baloldali embernek, ezt segítenem kell. Valójában a liberálisok igazoló bizottságként működtek a magyar politikatörténetben az elmúlt húsz évben. Ők mondják meg a politikában még ma is, hogy ki a jó ember, és ki nem. Mondhatnám, hogy ez az a képesség, amellyel még a véres pufajkát is fehérre lehet mosni, de a nemzeti elkötelezettséget nem lehet megbocsátani.

Súlyos, igaz megállapítás. Így éltünk, élünk Pannóniában. A kötet mégis kimondottan könnyed stílusban íródott, számtalan anekdotával, leleplező és kacagtató sztorival ajándékozza meg az olvasót.

Papolczy Gizella

Vendéglátónk Pozsgay Imre politikus, egyetemi tanár 1933. november 26-án született Kónyban. A Kádár-korszak egyik jelentős politikusa. Ő volt az első állampárti politikus, aki az 1956-os forradalmat népfelkelésnek nevezte (1989. január 28-án, Grósz Károly távolléte alatt). Nagy Imre újratemetésén ő volt az egyik politikus, aki őrt állt Nagy Imre koporsójánál. 1989-ben a Magyar Szocialista Párt alapítója és első elnökségének tagja volt. Ugyanebben az évben a párt köztársaságielnök-jelöltje lett. 2005-ben az Orbán Viktor által vezetett Nemzeti Konzultációs Testület egyik tagja. Emellett 1995 és 2000 között a Szent László Akadémia rektora, illetve 1996-tól 2001-ig az MVSZ elnökségi tagja volt. A 2010-es országgyűlési választás után Orbán Viktor többek között őt is felkérte az új alkotmány kidolgozására. Politikai-közéleti szerepe mellett 1991-ben a Kossuth Lajos Tudományegyetem (2000-től Debreceni Egyetem) politológia tanszékének egyetemi tanárává nevezték ki, majd 2003-ban a Károli Gáspár Református Egyetem oktatója egyetemi tanári beosztásban. 2003-ban Magyar Örökség díjat kapott.

Kérjük, fogadja el nyolcvanadik születésnapja alkalmából jókívánságainkat szerkesztőségünk és olvasóink nevében egyaránt!

– Köszönöm szépen! Ha olyanok gratulálnak, akiknek őszinteségéhez kétség sem férhet, az nemcsak jól esik, hanem segít megbékíteni az életkorommal. Csurka Istvánnal közismerten tiszteltük és becsültük egymást, két hete a Lakiteleki Népfőiskolán, ahol egy padot avattak nekem, nem messze Pista padjától, éppen arra gondoltam, hogy a Jóisten, bizony igencsak gyomlálgat bennünket. Hatan voltuk, akik annak idején Bíró Zoltán lakásán elkezdtük szervezni a lakiteleki konferenciát: Csurka István, Für Lajos, Fekete Gyula elhagyott bennünket, Bíró Zoli, Csoóri Sanyi és én vagyunk már csak életben.

Szomorú tudomásul venni, hogy nincsen megfelelően napirenden tartva és hangsúlyozva az, hogy Ön mennyit tett az MDF megalakításáért, vagy a lakiteleki találkozó létrejöttéért; holott a nyolcvanas évek derekán mind a kettő lehetetlen vállalkozásnak tűnt volna, ha nincs meg az Ön által képviselt politikai háttér, a népi nemzeti törekvéseket csírájában folytja el az SZDSZ hatalomvágya.

– Engem általában olyanok ítélnek meg, akiknek sokkalta több elszámolnivalójuk lenne, és egyetlen jó cselekedetükre sem emlékszem. A liberális oldalnak mindig is a nemzeti elkötelezettségemmel van baja, nem a kommunista múltammal. Ahogyan azt korábban A tiszteletbeli köztársasági elnök című portrékötetben megfogalmaztam: „Valójában a liberálisok igazoló bizottságként működtek a magyar politikatörténetben az elmúlt húsz évben. Ők mondják meg a politikában még ma is, hogy ki a jó ember, és ki nem. Mondhatnám azt is, hogy ez az a képesség, amelylyel még a véres pufajkát is fehérre lehet mosni, de a nemzeti elkötelezettséget nem lehet megbocsátani.”

Sokan kíváncsiak a véleményére és az előadásaira is. A közelmúltban érkezett haza Németországból. Milyen tapasztalatokkal zárta az előadói körutat?

– Stuttgartban az ötvenhatos emléknapon tartottam előadást. Freiburgba pedig a magyarok baráti körének huszonötödik születésnapja alkalmából hívtak meg, el is mondtam nekik, mennyire telitalálat volt az időpont, mert huszonöt éve éppen azon a napon jelentettem be, hogy le kell bontani a vasfüggönyt. Szomorúan kellett tapasztalnom, hogy még a Németországban élő magyarokra is nagy hatással van az a mocskolódás, amely a mai magyar kormány ellen zajlik. Mikor ezeknek az ügyeknek a hátteréről kérdeznek, mindig igyekszem rámutatni arra a szándékra, amely az Európai Uniót nem a nemzetek közösségének kívánja megőrizni, hanem egy nemzetek feletti ellenőrzést akar a tagállamokra erőltetni. Én erről Margaret Thatcher-től hallottam először, amikor 1989 áprilisában találkoztam vele, sok más mellett két fontos dologra hívta fel a figyelmemet. „Ugye Önök tagjai az ENSZ Pénzügyi Szervezeteinek?” – kérdezte, és úgy folytatta – „Akkor az IMF-fel nagyon vigyázzanak, mert az majdnem tönkretett bennünket.” A másik megjegyzése az volt, hogy „minket De Gaulle kiebrudalt Európából, ahová ugyan visszalopakodtunk, de csak egy feltétellel: semmilyen szupranacionális szervezetben nem veszünk részt, csak a Nemzetek Európájában.” Emellett kellene kitartanunk nekünk is. A brüsszeli bürokrácia nehezen emészti meg azokat a törekvéseket, amelyeket Orbán Viktor miniszterelnök a nemzet érdekében tesz, az Európa Parlamentben működő „ellenlábasaink” – hogy kulturált elnevezéssel illessem őket – direkt ez ellen dolgoznak. Az ő érdekük az, hogy egy általuk irányított szupranacionális Európa legyen, amely maradéktalanul érvényesíti az uralmukat. Az Egyesült Államok ebben partner, süllyeszteni akarja Európát, ezért tartja életben az ellentéteket.

Ezek az erőszakkal felszínen tartott ellentétek nap mint nap tükröződnek a magyar közéletben is. Emiatt döntött úgy, hogy felvilágosító kampányt indít választójogból?

– Két évvel ezelőtt hoztuk létre a tisztességes választásokért alapítványt, melynek kuratóriumi elnökeként arra törekszem, hogy minden fél tisztességes eszközökkel csinálja végig tavasszal a kampányt, mert ellenkező esetben visszaüt az egész. A bajai videó ügy pontosan megmutatta, milyen következményekkel jár az ilyesmi azokra nézve, akik kitervelik. Az alapítók rám bízták ezt a feladatot, és én szívesen vállaltam, informáltnak és naprakésznek kell lenni ahhoz, hogy ne ítélkezzünk, hanem ellenőrizzünk. Attól tartok, hogy elfajult és rettenetes hangnemű kampányban lesz részünk tavasszal. A szobordöntés is arra utal, hogy politikai vitapartnereink kíméletlenek és minden eszközt megragadnak, csak egyet nem tudnak, nevezetesen azt, hogy milyen a magyar nép gondolkodása. A szobordöntés és hasonló akciók megbotránkoztatnak minden jó érzésű embert.

A megbotránkozáson túl riasztó is volt szembesülni azokkal a primitív arcokkal, melyek közreműködtek a szobordöntésben.

– Magáncsőcselék. Hangoskodnak. Jönnek, jönnek a semmiből…

Augusztusban a szárszói konferencia hetvenedik évfordulóján nemzeti újjáépítési program megalkotását szorgalmazta, emellett rámutatott a fiatalok elvándorlásának drámai valóságára. Hogyan lehetne ezen a helyzeten változtatni?

–Az emigráció most nem politikai értelmű, hanem menekülési jellegű. A munkanélküliség, a feladatok hiánya számtalan ambiciózus, jól képzett fiatalt arra késztet, hogy szülőföldjén kívül keressen megoldást az életére. Csakhogy hiába oldják ők meg az életük problémáját, az országot súlyos veszteség éri távozásukkal. Tavaly 24 000 többnyire fiatal munkavállaló magyar távozott Németországba. Mialatt az előadói körúton voltunk a vejemmel, mi is szembesültünk ennek a valóságával, az egyik benzinkútnál szerény német tudásommal kérdeztem valamit, de mint kiderült, mind a két alkalmazott magyar volt. Az igazán elkedvetlenítő az, hogy a legfrissebben távozók vállalják legkevésbé a hazájukat. Akik régebben elmentek, azok sokféle módon érzékeltetik, hogy Magyarországhoz tartoznak, például az útlevelük megőrzésével. A mostani lezüllesztett közgondolkodás miatt ez már nem fontos, csak az elképzelt megélhetés, márpedig ha egy tőkeszegény ország elveszíti a saját szellemi hátterét, akkor annak végképp befellegzett.

Mit szól ahhoz a számító magamutogatáshoz, ahogy Horthy Miklós személyét belevonják a választási harcba?

– Horthy Miklós nem vállalhatatlan személyisége a két háború közötti magyar történelemnek, de túlzottan nagy hálával nincs okunk emlékezni rá. Az egész magyar népi gondolkodás ellene volt személyének, de ő sem szívelte Németh Lászlót és kortársait. A Gömbös-féle lillafüredi találkozó mutatott rá, hogy mennyire összeférhetetlen a viszony a két áramlat között. Még Illyés Gyula is börtönviselt emberré vált azokban az években. Németh László, akinek magyarságához és őszinte hazafiságához kérdés sem férhet, Trianon kapcsán megjegyezte, hogy „a mindent vissza” gondolat megsemmisítő, ő e helyett „a magyarokat vissza” gondolatát szorgalmazta. De napjainkhoz visszatérve; nagyon ártalmas gyakorlat az, ha bárki politikai ambíciói téveszmékre alapulnak.

Kezdeményezésére létrejött a Stádium című lap. Beváltotta azokat a várakozásokat, melyek megalapítását megelőzték?

– Már a címválasztás is elvi kérdés volt. Mindenképpen közösséget szerettünk volna vállalni Széchenyi István szellemiségével. A Hitel név már foglalt, a Világ kicsit kihívó lett volna, ezért vettük át harmadik nagyformátumú művének a címét. A Stádium Százhalombattáról indult az önkormányzat és vállalkozók támogatásával. A szellemi élet olyan szereplőit sikerült a lap vonzáskörébe hozni, amely kör figyelemre méltó és tekintélyes. Irodalomtörténészek, nyelvészek, közgazdászok vesznek részt a szerkesztésében, a szerzői kör pedig eléggé szabadon választott. Nemcsak bölcseleti tekintetben sikerült újat felmutatni, és felpezsdíteni előfizetőinket, a tényfeltáró irodalom elvárásainak is eleget tudtunk tenni. A lapban tanulmányokat, eszszéket, híreket, verseket, novellákat, kritikákat, riportokat közlünk, minden lapszám vezércikkel indul. Széchenyi István alapeszméjétől, a nemzeti gondolattól nem térhetünk el.

Hogyan ünnepli nyolcvanadik születésnapját?

– A családom körében, illetve az a megtiszteltetés ért, hogy Áder János köztársasági elnök díszvacsorát ad születésnapom alkalmából a Sándor-palotában.

Köszönjük a beszélgetést!

Papolczy Gizella, Borbély László