Négy-öt magyar összehajol

2008. szeptember 21. vasárnap, 08:33 adminisztrátor
Nyomtatás

Utópia a kommunisták nélküli világról
Az elmúlt század, de különösen az elmúlt hatvan év történelmét alapvetően a kommunisták írták Magyarországon. Ez önmagában véve is tragédia, pontosabban szólva: ez a magyar tragédia alapvető oka. A kommunisták - akárcsak a Bourbonok - nem tanulnak és nem felejtenek, azaz mindennemű valódi változásra képtelen doktrínerek. Nyugodtan elmondható róluk, hogy aki egy kommunistát ismert, az mindet ismerte. Kun Béla vagy Szamuelly Tibor működésének ismerete önmagában rejti Gerő Ernő, Kádár elvtárs, Horn Gyula, vagy az Apró-család, benne Gyurcsány Ferenc tökéletes, kimerítő ismeretét is. Csupán egyetlenegy taktikai módosulás figyelhető meg viselkedésükben: az 1919-es és 1945-ös kommunisták még valamiféle beteges messianizmustól átitatva, roppant magabiztosan, önérzetes küldetéstudattal ragadták meg a hatalmat, mert elképzelni nem tudták, hogy az nem jár nekik. Aztán 1956-ban kaptak egy óriási pofont, egy korábban elképzelhetetlen megaláztatást, szabályos sokkot váltott ki az elvtársakból a puszta felismerés, hogy ez lehetséges: a szovjet tankok kifelé tartanak az országból, a Sztalin-szobor az utcakövön hever, és az égbolt mégsem szakadt a földre! Azután ugyanők, a sokkból kigyógyuló, a szovjet tankok mögött visszasettenkedő honi kommunisták hozták létre azt a bizonyos taktikai változást, amely 1957-től napjainkig rendületlenül és folyamatosan meghatározza erőfeszítéseiket: ők uralkodnak mindenben, ők maguk a politika, az istenadta népnek pedig, szinte bármit lehet - frizsidert, háztájit, telket, mellékmelót, maszekolást, válást, abortuszt, Szent Jobb körmenetet, Trabantot, utazgatásokat a szomszédba -, bármit, ami eltereli a figyelmét a politikáról!
Valójában ez a "gulyáskommunizmus" lényege: vidulj, röhögj, szórakozz, élj, lopj, szerezz magadnak, amit akarsz és tudsz - de ne politizálj! Az nem a te dolgod, azt elvégzik helyetted a népköztársaság demokratikusan megválasztott tisztségviselői. Kádár elvtárs nem kérdezi tőled, hogy miből építetted az érdi sufnidat, te viszont ne akard tudni, hogy Kádár elvtárs mit, miért, hol és mikor! Íme, a "legvidámabb barakk" házirendje. A tévékabaré százezrek által imádva várt etalon házaspárja, Lujza és Jenő (Psota Irén, Major Tamás) félre nem érthetően fogalmazta meg ezt az elvárást, amikor Jenő valahogy szóba hozta a Kossuth-nótát, Lujza rémülten félbeszakította: "Jenő, ne politizálj!" A panellakó meg hangosan röhögött rajtuk, noha saját magán kellett volna csendesen bőgnie.
Pozitív hozadéka is volt annak, hogy a kommunisták rettegve próbálták leszoktatni a politizálásról a népet: soha olyan tömegben nem jelent meg hazánkban valódi, klasszikus irodalom, igényes tipográfiával, minőségi kötésben, fillérekért, mint az 1957-et követő évtizedben. A Szépirodalmi és az Európa Könyvkiadó ontotta - akár sorozatban is, mint például Balzacot - a francia, angol, német, olasz, spanyol - (és persze magyar) - klasszikusokat, a létező legkifogástalanabb műfordítókat kérve fel. Ha erről az oldalról nézzük, kimondhatjuk: ilyen szellemi pezsgése, reneszánsza nem volt korábban a klasszikusoknak hazánkban, mint ekkor. Miért? Azért, mert az �56 utáni döbbent csendet - amely egy ideig még a régi, a tv nélküli csend volt! - valamivel ki kellett tölteniük, ami olvasnivaló ugyan a javából, de veszélytelen, neutrális, afféle hatástalanított bomba: klasszikus, tehát direkt értelemben apolitikusnak tekinthető. A kortárs irodalom nem sok babért hozott volna nekik, maradt a klasszikusok tömeges megjelentetése, ami végül is nagyobb hasznot adhatott volna - mondom: volna - az istenadta nép lelki építkezéséhez, mint azt vélelmezték a kommunista kultúrpolitikusok. Hogy hozott-e végül? Hadd ne kelljen most erről nyilatkoznom, mindenesetre úgy gondolom, hogy az én generációm jobban bele van gyökerezve az irodalomba, mint a maiak, ami talán éppen azért van így, mert a politikafélelem miatt ránk szabadították a legnagyobb - (általuk holtnak vélt) - remekműveket.
Ma, a tv-uralta társadalomban ugyanez a helyzet, csak kevésbé artisztikus, mint 1956 után volt: Gyurcsányék és tettestársaik mindent elkövetnek, hogy eltereljék figyelmünket politikai játszadozásaik valódi mozgásáról. Ehhez kiváló eszközt találtak a véget nem érő, többszázrészes magyar és külföldi szappan-
operák reggeltől estig való sugárzásában, és a szellemnek még nyomelemi szintű jelenlétét is nélkülöző amerikai filmekben. Na, meg az álhírekben!
Amióta Gyurcsány kormánya kisebbségben van, hetente legalább két irtó veszélyes bombát találnak Budapest forgalmas pontjain, némelykor tömeges evakuálással téve látványosabbá az állami gondoskodást. Vakulj, magyar! Szentendrén kigyulladt egy szeméttelep: a "hír" két napig első helyre került a közmédiában, miközben ügyesen lebegtették a környék kitelepítésének lehetőségét. Vakulj, magyar!  Egy többször, több szinten kivizsgált, a szakma illetékesei előtt jól ismert, lerágott csontot ásott elő egy MSZP-s képviselő, amikor a Medgyessy-kormány idején leselejtezett 2000 vagon ügyét "leplezte le", az MSZP és elnöke, Gyurcsány Ferenc még nagyobb dicsőségére. Mert van ám törvény és jogállamiság ebben az országban. Vakulj, magyar! Egy 19 éves futbal-lista fiatalember az edzésen rosszul lett a kánikulai hőségben. Aznap vele indított a tv-híradója. Vakulj, magyar! Vakulj!
Ugyanis bármi, mondom: bármi lehet a közbeszéd és a közérdeklődés tárgya, csak a politika nem. Azt bízzuk a kommunistákra, nevesen Gyurcsányra, aki szinte szűkölve ragaszkodik a hatalomhoz. A kapitány úr inkább zátonyra futtatja a hajót, ha a süllyedés perceiben is ő - csakis ő! - állhat a parancsnoki hídon.
Szegény József Attila, tökéletes képet rajzolt róluk, amikor a Város pereménben utal rá, hogy a kommunista új nép, másfajta raj, másként ejti a szót, és a fején másként tapad a haj. Vagyis valami más fészekalj szülöttei. Makacsok, gátlástalanok, átlépnek minden morális, jogi vagy logikai határt, ha a hatalmon maradásukról vagy oda kerülésükről van szó.
1789 óta az emberiség legszebb és legreménytelenebb utópiája a kommunisták nélküli világ.              
Szőcs Zoltán