Aki hagyja a követ beszélni

2016. szeptember 20. kedd, 13:20 Medveczky Attila
Nyomtatás

A művészetben a blöff időszakát éljük

Abban a modernkedő világban, amikor szinte mindenki absztrakt módon alkotott, az ábrázolás marginálissá vált. Szobraim pedig ábrázolnak, érzelmeket, gondolatokat közvetítenek. Ez mostanában sem divatos. Kifejezési formám teljesen egyedi, tehát nagyon könnyen rá lehet jönni arra egy csoportos kiállítás alkalmával, hogy melyik az én szobrom

Pistyur Imre Munkácsy-díjas szobrászművész 1953-ban született Csobánkán. A képzőművészet gyermekkora óta vonzotta. 1967-től folyamatosan tartotta a kapcsolatot Szalóky Sándor és Szegvári Károly festőművészekkel. 1970-től 1976-ig a szentendrei művelődési ház képzőművész körébe járt, ahol Pirk János és Markó Sándor tartotta a foglalkozásokat. 1976-tól 1978-ig Dunaújvárosban ifj. Koffán Károly képzőművész körébe járt. A képfestés és a szobrászat párhuzamosan foglalkoztatja. 2000-től főleg szobrokat farag. Az ábrázolás során az emberi erényeket és gyengeségeket helyezi a mondanivaló fókuszába.

Tagságok: 2002: MAOE tagság; képzőművész tagozat szobrász szakosztály; 2002: Magyar Szobrásztársaság; 2003: Szentendrei Grafikai Műhely. Felesége: Pistyur Gabriella, selyemfestő.

Csoportos kiállítások (válogatás): 1972. BVM Kultúrterem – Szentendre; Képzőköri Őszi Tárlat, Dunaparti Művelődési Ház – Szentendre; 1973. Kocsmatárlat – Csobánka; 1974. Fővárosi Művelődési Ház – Budapest; Szentendre Őszi Tárlat; 1975. Szentendre Őszi Tárlat; 1976. Munkás Művelődési Ház – Dunaújváros; 1977. Jubileumi Képzőköri Kiállítás PMKK – Szentendre; 2000. Pest Megyei Tárlat – Szentendre; 2001. Szentendrei Tárlat; 2002. Pest Megyei Tárlat; 2003. Duna Galéria – Budapest; Vigadó Galéria – Budapest; Szentendrei Szobrászat, Művészetmalom; Skanzen Galéria – Szentendre; 2004. Zichy Kastély (Finn–Magyar) – Budapest; 2005. Tavaszi Tárlat, Gál Imre Galéria – Budapest; Szentendrei Képtár; 2006. Debreceni Nyári Tárlat; 56’ Kiállítás, Régi Művésztelepi Galéria – Szentendre; 2007. Mágia, Magyar Szobrász Társaság, Művészetmalom – Szentendre; 2008. Tavaszi Tárlat, Gál Imre Galéria – Budapest; 10 éves GIM-Ház – Gödöllő; 2008. Ars Pannonica Biennále – Szombathely; 2011. Szegedi Nyári Tárlat; XXI. Debreceni Nyári Tárlat.

Önálló kiállítások: 1995. Csillaghegy, Banánklub – Budapest; 2002. Nemzeti Táncszínház (Iván Lovrencsiccsel) – Budapest; 2003. Manréza – Dobogókő; Horváth-Lukács Galéria – Nagycenk; Régi Művésztelepi Galéria – Szentendre; 2004. Gál Imre Galéria – Budapest; Művészet Malom – Szentendre; 2005. Skanzen – Szentendre; 2006. Városháza (feleségével) – Szentendre; 2006. Hadik Kávéház (Pirk Lászlóval) – Budapest; 2007. Inno-Art Galéria – Szentendre; 2010. Aulich Galéria – Budapest; 2011. Skanzen – Szentendre; Magyarház – Los Angeles, 2012. Merülés, szentendrei V-8 uszoda – víz alatti kiállítás; LITORAMA, Kölcsey Központ – Debrecen.

Díjak: 2005. Budapest, Gál Imre Galéria Tavaszi Tárlat – Pesterzsébeti Múzeum I. díja; 2008. Budapest, Gál Imre Galéria Tavaszi Tárlat – Különdíj; 2008. Gödöllő, 10 éves GIM-Ház, MAOE – Művészeti díj; 2008. Szombathely, Ars Pannonica Biennále – Fődíj; 2009. BTI Csend Napja – Közönségdíj; 2011. Munkácsy – díj; 2011. Pilisi Alkotó Kaptár Egyesület díja; 2011. XXI. Debreceni Nyári Tárlat – Fődíj; 2012. Szentendre város, Pro Urbe díj; 2014. Szentendre Szolgálatáért díj; 2015. Kaposvári Groteszk Kiállítás különdíja; 2015. Szentendre MAOE Harmónia kiállítási díj.

Régebben a Duna Tv-ben láttam Önnel egy interjút, melyben totemszerű állatfiguráiról beszélt, így a Kosról is. Megtekinthetném?

– Sajnos vagy szerencsére nem. Amikor az I. Ars Pannonica Biennálét rendezték a szombathelyi képtárban, akkor a Kos című szobrot beadtam a kiállításra. Rengeteg mítosz született a kossal kapcsolatban, az erőnek, keménységnek, határozottságnak, a termékenységnek és jó néhány egyéb dolognak volt a természetes kifejezője. Jóformán el sem szállították, mikor felkerestek, hogy megvennék ezt a szobrot, mert látták már egy előző kiállításon. Pár napra rá jött a zsűrizés, és kiderült, első díjat kapott Szombathelyen.

Tehát azt a szobrát eladta. Nem készített belőle egy újat, másolatot? Hiszen ez divat a festőknél, és az úgynevezett szoborgyárosoknál.

– Ilyen nálam nem fordulhat elő; kétszer nem alkotom meg ugyanazt. Igaz, négy olvasószobrot faragtam, abból a meggondolásból, hogy emlékművet készítsek az olvasásnak. Csak figyeljék meg: szinte mindenki egész nap a laptop és a számítógép előtt ül, és nem vesznek könyvet a kezükbe. Az olvasást lassan elfelejtik. Pedig az olvasás nem egyenlő az információk begyűjtésével. A négy olvasószobrom is eltér egymástól méretben és színben. Debrecenben, amikor kiállítottam, ott kinézte magának valaki, és itt, Szentendrén is. Úgy gondoltam: olvasóból soha nem elég. Még egyszer kihangsúlyozom ez nem sorozatgyártás, de a téma miatt úgy döntöttem, megéri megcsinálni, mert kell.

Apámat 1948-ban családjával együtt kitelepítették

Szentendrén él. Ott alkot. Egy olyan városban, ahol szinte minden utcában él egy művész.

– Valóban, viccesen szoktuk mondani, hogy nálunk jut egy négyzetméterre a legtöbb művész. Családunk 1690-től Szentendrén lakik. Dalmáciából jöttünk föl, és együtt éltünk a várossal. A művészet gyerekkoromtól kezdve jelen volt az életemben, azzal együtt, hogy nem Szentendrén születtem. Apámat 1948-ban családjával együtt kitelepítették Szentendréről.

Mi volt a „bűne” a kommunisták szerint?

– Édesapám pék volt, és valaki üzletileg tönkretette. Nem a foglalkozásával volt a baj, az első maszek pék volt a háború után Szentendrén. Segédje pedig cimboráival elitta a forgópénzt. Kiment dolgozni a kéziszerszámgyárba, ahol éles vitába keveredett az ott tartózkodó párttitkárral, aki éppen látogatóban volt ott. A párttitkár felrótta neki: „az elvtárs miért dolgozik fapapucsban, és gatyában.” Apám azt felelte: „nem vagyok elvtárs, a másik, hogy dolgozzon ön itt ebben a hőségben.” A párttitkárt ez nem érdekelte, tovább kötekedett. Apám mérges lett, bár kicsiny termetű volt, de erős, és felemelte a koksz fölé a párttitkárt. Ezután az igazgató azt mondta neki: „Jancsikám, egy órád van arra, hogy eltűnj.” Csobánkáról akkor telepítették ki a svábokat, ott maradt az üres pékség, apám azt átvette. Az egész család, a szükséges holmikkal együtt lovas kocsival átbaktatott Csobánkára. Én ott születtem. Ezzel együtt egy percig sem tartottam magam nem szentendreinek.

Önnél valóban érvényesül a „nomen est omen”. Hiszen nevének jelentése dalmát nyelven: kőfaragó, ciszternavájó.

– Jól értesült, annyiban egészítem ki, hogy a pistyur péket is jelent. Őseim, rokonaim főleg építőként tevékenykedtek Szentendrén. Az itteni összes nagy építkezés munkálataiban részt vettek. A művészettel Csobánkán kerültem kapcsolatba. Két jelentős egyéniség dolgozott ott: Szalóky Sándor és Szegvári Károly festőművészek. Gyermekkoromban rajongtam értük. Olyannyira, hogy amikor láttam az öreg Szalókyt állványával együtt elindulni a faluban, mentem utána, és el nem mozdultam mellőle, amíg festett. Szinte varázslónak tartottam. Úgy éreztem, nekem is valami hasonlóval kell foglalkoznom. Azt viszont nem tudtam, hogy ez nem olyan egyszerű. A környezetemben nagyon sok kőfaragó dolgozott, és ez érintett meg igazából. Gyönyörűen készítették a ciklop köveket, én meg csodáltam őket. A házunknál volt 2-3 olyan kőoszlop, amiket még 1956-ban borított ki egy tank. Azokat kezdtem el először faragni. Viszonylag nagy méretű szobrokat készítettem, holott még be sem töltöttem 16. életévemet. Magamnak faragtam, és azt sem tudtam, hogy létezik kőszobrászat. A falu Turul-szobrát ismertem, de azonkívül a településen más szobor nem állt. Az általam faragott szobrok, érdekes módon absztrakt, nonfiguratív, nem ábrázolók voltak – de kedveltem azokat. Szomszédaim egyfolytában hangoztatták: „miért kell ilyen dolgokkal foglalkoznod, ezek nem is ábrázolnak semmit, csak lopod a drága idődet.” Felrótták, hogy miért nem valami tisztességes munkát keresek. Holott, akkor csőszerelőként dolgoztam, s mellette faragtam szobraimat. Mikor átkerültem Szentendrére, olyan barátokra tettem szert, akik már foglalkoztak művészettel. Be is vittek az első művészeti képzőkörbe, amit Pirk János és Markó Sándor vezetett. Ebben az iskolában „két dimenzióban” dolgoztunk: rajzoltunk és festettünk. Faragással Csobánkán foglalkoztam. Közben rájöttem, hogy szobraim nagyon hasonlítanak egy szobrász műveire. Előzőleg nem is tudtam a létezéséről, de elhatároztam: addig nem faragok, amíg nem találok olyan területet, ami csak az enyém.

Nehéz volt ezt a területet fölfedezni?

– Nagyon! 1975-től 20 éven át nem is faragtam, mert nem találtam olyan kifejezési formát, ami engem jelentett volna.

Stílust?

– Stílust és mondanivalót. Az 1990-es évek elején kis méretű faszobrokat faragtam, és megmutattam azokat Deim Pál festő- és szobrászművésznek. Ugyanis ő a munkahelyemmel szemben lakott.

Mit dolgozott?

– Akkor biztonsági őr voltam, és volt elég időm a faragásra. Gyógynövényekkel is foglalkoztam másodállásban, és kellett egy főfoglalkozás.

A gyógynövényes gyógyászattól a művészi megvalósulásig

Sőt még természetgyógyász is volt.

– Persze, hosszú időn keresztül. A gyógynövények nagyon érdekeltek. Hiszen a gyógynövényeket az emberiség létezésétől használják. A gyógynövényes gyógyászat nem egy kóklerség, hanem komoly ismereteket igénylő tudomány.

Nem volt megalázó egy művésznek biztonsági őrként dolgozni?

– Akkor még nem voltam művész, és miért lett volna az? A szentendrei művészek nagy része – így Ef Zámbó István, feLugossy László, Aknay János stb. – vagy éjjeli őr volt, vagy gépész, és még sorolhatnám. Mindegyiküknek volt egy „normális” foglalkozása, és mellette festettek, faragtak. A jelenlegi szentendrei nagy művészek jelentős százaléka nem végzett főiskolát.

Térjünk vissza arra, mikor Deim Pál – Isten nyugosztalja – megtekintette az ön faszobrait.

– Deim Pál azt tanácsolta, hogy ezeket kőből készítsem el, nagy méretben. Nem voltam benne biztos, hogy ezek a szobrok olyan erős kisugárzásúak, hogy „megérdemlik” a követ. Pali bácsi azt felelte: „már réges-régen meg kellett volna csinálnod.” Ez 1995-ben történt, és 2001. január 1-jén döntöttem el, hogy mától követ faragok.

Újévi fogadalom volt?

– Dehogyis! Jóval komolyabb annál! Akkoriban építkeztem, és előtte sok kő került ki a földből. Egy ideig nem nyúltam hozzájuk. Majd egy alkalommal úgy döntöttem, megmunkálok két követ. Sőt még két vésőt is találtam mellettük, amit üzenetnek véltem. Nekiláttam a munkának, és még aznap délután kifaragtam egy szobrot. Ezután feleségemmel megbeszéltük, hogy ezek után csak kőfaragással foglalkozom. Közben munkát váltottam, és továbbra is gyógynövényeket gyűjtöttem. A faragás pedig mindennapossá vált. Konok vagyok, döntéseimen nem változtatok. 2001-ben 55 szobrot faragtam. Ez az őrületes tempó sokakat meglepett. Nekem viszont be kellett hoznom a lemaradásom, hiszen 48 éves voltam.

Tehát rátalált egyéni stílusára?

– Hála Istennek igen, de ez bajt is jelentett, mert a szakírók és a művészettörténészek nem tudtak egyetlenegy izmusba se besorolni. Nem tudták, hogy régies vagy modern szobrokat készítek vagy mit is…

Mégis jó, ha valaki egyéniség.

– Igaz, de abban a modernkedő világban, amikor szinte mindenki absztrakt módon alkotott, az ábrázolás marginálissá vált. Szobraim pedig ábrázolnak, érzelmeket, gondolatokat közvetítenek. Ez mostanában sem divatos. Kifejezési formám teljesen egyedi, tehát nagyon könnyen rá lehet jönni arra egy csoportos kiállítás alkalmával, hogy melyik az én szobrom. Szakolczay Lajos volt az a művészeti író, aki először méltatta szobraimat. Utána egyre több művészettörténész érdekességként írt műveimről. 2002-ben volt az első nagy önálló kiállításom a Nemzeti Táncszínházban, ezt követte a 2004-es a szentendrei Művészet Malomban. Annyira szerencsés voltam, hogy az utánam következő művész, lemondta a kiállítást, így műveim tovább maradhattak a Művészet Malom udvarán – összesen négy hónapig. Ez a Köveken túl címet viselte, s átütő sikere volt. Akkor már többen írtak rólam, tévékben szerepeltem – ez mutatja, észrevették, hogy olyan új kifejezési formáról van szó, ami eltér a megszokottól. Témáim teljesen emberiek, nem metafizikusak, és nem semmitmondóak; cím nélküli alkotásaim sincsenek.

Nehéz a címadás?

– Nem könnyű, de a szobornak tökéletesen ki kell fejezni a címet, és a címnek a szobrot. A szobrászat nagyon kevés eszközzel dolgozó kifejezési forma. Kevés szóval, sokat mondani nem egyszerű feladat. Hála Istennek elértem, hogy kevés faragott mozdulattal, és természetesen bizakodó elvárás kifejezésével, derűvel sikerült az emberek érdeklődését a szobraim irányába fordítani. Sokan megkedvelték szobraimat, és elkezdték gyűjteni. Sőt közgyűjtemények is. Egymást követték a kiállítások, és engem is meglepett, mikor 2011-ben Munkácsy-díjat kaptam.

20 évig vártam, míg rátaláltam saját kifejezési formámra

Említette, hogy a szentendrei művészek többsége nem járt főiskolára. Ön sem. Nem nézték egyesek rossz szemmel, hogy egy „iskolázatlannak” ítélték oda a Munkácsy-díjat?

– Mindig is voltak, lesznek irigyek ezen a pályán. Viszont aki diplomás, nem biztos, hogy maradék nélkül tehetséges. Engem viszont senki sem kényszerített arra, hogy művész legyek. Semmilyen trendi dolog nem vonzott, egy érdekelt: azt csináljam meg, amit jónak látok. Nem véletlenül vártam 20 évig, míg rátaláltam saját kifejezési formámra. Ez a forma, ha 2000 évvel ezelőtt született volna meg, akkor is érdekes lett volna, és 2000 év múlva is az lesz.

Tehát, ha Deim Pál nem biztatja önt a faragásra, akkor sosem készültek volna el szobrai?

– Úgy érzem, elkészültek volna akkor is kőszobraim, Deim Pál megerősített elhatározásomban. Nagyon komoly művész volt, inkább kritizáló alkat, és éppen ő mondta, hogy nekem a kőszobrászattal kell foglalkoznom. Nem csak az idősebb, de a fiatal művészek is befogadtak, hiszen egyéni mondanivalóm és stílusom miatt, senkinek a munkáját nem zavartam. A hivatalos művészeti körök is felfigyeltek egyediségemre, ahogy a kiállításokra is. Felterjesztettek a Munkácsy-díjra és el is fogadták.

Említette a kiállításokat. Azt veszem észre, hogy a megnyitókra eljönnek a rokonok, barátok, ismerős művészek, majd kong a galéria az ürességtől. Mi ennek az oka?

– Kevés az olyan kiállítás, amely egyedi, átütő műveket, elképzeléseket takar, és valós érzelmeket hoz felszínre. Most egy kissé a kiállítás értékének mértékadója a médiamegjelenés, de még az is fals dolog lehet, mert nagyon sokan elintézik azt, hogy szerepeljenek a tévében. Számomra a kiállítási napló tatalma a lényeges, mert abból derül ki a látogatók véleménye. Sőt még a látogatók száma is megbecsülhető belőle. A Művészet Malom- és az Auclich Galéria-beli kiállítás alkalmából megtelt a nagy napló. A bejegyzések többsége komoly volt, és arra biztattak, fontos ez a kifejezési forma, nem szabad feladnom belőle semmit.

Ebből arra következtethetünk, hogy a közérthetőségre törekszik?

– Fontos a közérthetőség, de nem elsődleges. A lényeg, hogy komoly gondolatot hordozzon a mű.

Ugyanezt mondják, akik absztrakt módon alkotnak.

– Lehet, de ha egy alkotás mellett úgy megyek el, hogy nem szólít meg, akkor az a mű „vesztett”. Szobraim viszont odavonzzák magukhoz a nézőt, és gondolatokat ébresztenek bennük.

Elképzelhető, hogy mást „közöl” önnel a szobor, mint a nézővel?

– Ritkán… Ha valaki művész, akkor felelősséggel tartozik a befogadó felé. Ezt nevezhetjük a művészet nyelvén történő tanításnak, igehirdetésnek. Megtehetném azt, hogy a szobor csak nekem mondjon sokat, és öncélúan alkossak, de akkor az egy olyan művészet lenne, ami nem szólna a közösséghez, sem a világhoz. Márpedig ebben az értelemben nem nekem van szükségem a tanulásra, a fejlődésre. Ezek a szobrok tanítva „szólítják” meg az embert. Nem általános, hanem tanító természetű igazságokat hordoznak, amikről úgy gondolom, szükségesek. Említettem már az olvasást, ezen kívül szükséges a tisztelet, a szeretet, a nyugalom, a séta, a tisztaság stb. Ezek banálisnak hangzanak. De hol is tartunk ma? Kevés a nyugalom, nincs „tisztaság”, nincs odaadás.

Kérem, ön általánosít. Nem érzi azt, hogy sokan nem önmaguktól léptek az elidegenedés útjára? Azok pedig, akik a művészettel foglalkoznak, elhiszik azt, amit a művészettörténészek többsége sugall, hogy csak az a jó, ami absztrakt, ami trendi, ami Nyugatról jön be?

– Ma a blöff időszakát éljük. A blöff pedig, sok esetben, mint az ördög, a legszebb, leghihetőbb formáját veszi elő. Sok galéria teli van blöffel, számos művészettörténész azt hangoztatja, amit 50 évvel ezelőtt. Nagyon kevés a valódi tehetség, a valós ígéret. Tudom, hogy nagyon baljóslatúan hangzik és tán bántóan is, de ha rátekintünk a mai magyar képzőművészetre, nem hiszem, hogy 100 év múlva sok névre emlékeznének majd. A munka tisztessége, a magvas gondolatok, az, hogy nemes anyagokat használjunk, tartós alkotást csináljunk – ma nem is másodlagos, hanem sokadlagos szempont. Azt persze mondhatjuk, hogy rohanó világban és a fogyasztói társadalom legjellemzőbb időszakában élünk, de azzal együtt nem szabadna, hogy mindez befolyásolja a művészetet.

Olvastam, feleségével is volt közös kiállítása. Ő mivel foglalkozik?

– Feleségem – minden elfogultság nélkül állíthatom – az ország egyik legjobb selyemfestője. Szívvel, lélekkel fest, és valódi esztétikai élményt próbál nyújtani. Szeretik is a műveit. Én is nagyon kedvelek festeni, hiszen télen, amikor nem tudok kint faragni, akkor képeket festek.

A festészetben és a szobrászatban más-más stílust képvisel? Számomra festményei realistábbnak tűnnek.

– Jól látja, hiszen, amit meg lehet alkotni egy kővel, azt nem biztos, hogy meg lehet tenni a vásznon. A két kifejezési forma is eltér nálam. A festészet, mivel két dimenzióban ábrázolok, más lehetőséget tár föl, így más problémákat tudok általa megfogalmazni. Szabadabbnak tűnik a festészet, hiszen sokkal több motívumot tudok elhelyezni a vásznon. A kőre ez nem vonatkozik. Arra csak néhány motívumot tudok ráilleszteni, de azt nagyon gondosan kell megtennem. A festészetet is komolyan veszem, lazúros technikával dolgozom. Ez a külvilág felé kevésbé ismert, míg a szobrászat a nyitottabb világom.

A magyar művészet története hihetetlenül gazdag, akkor minek menjek külföldre?

Manapság divat, hogy egy képzőművész külföldi tanulmányutakon vegyen részt, ellátogasson a messzi Keletre, vagy az USA-ba, hogy megismerje az éppen aktuális irányzatokat. Ön viszont nem járt ilyen tanulmányutakon. Amikor Los Angelesben volt kiállítása, akkor sem tekintette meg a térség múzeumait?

– A kiállításunkra mentünk ki. Megnéztem a kinti kortársak alkotásait is, mindent, amit lehetett. Azt nem állítom, hogy nem érdekel a mai művészi divat, ám nincs róla jó véleményem. A művészettörténet útja komoly kilométerkövekkel van kirakva, kezdve az őskortól napjaink művészetéig. Ez igen hosszú út. Mindig, mindennek megmaradt a nyoma. De vajon mi marad meg a mostani modern művészetből? Igenis, nem jártam tanulmányutakon. Verne szinte ki sem mozdult a lakásából, és mégis bejárta – méghozzá helyesen – a világot. Egészen a Holdig jutott fel. Nem hasonlítom magam Vernéhez, de akkor, mikor a magyar művészet története olyan gazdag, mint egy kincsesbánya, minek menjek külföldre? Magyarország hihetetlenül gazdag hely, akár földrajzát, növényvilágát, akár művészetét, kultúráját tekintve. Nem kell nekünk sehová menni, hogy átvegyünk izmusokat, most tőlünk kellene a világnak tanulnia.

Térjünk rá az alkotás folyamatára. Fellel egy követ. Ez a kő „üzen” önnek, hogy mivé szeretne válni? Tehát az alkotás első fázisa a gondolatiságban rejlik?

– A kő alapanyag, a gondolat – valóban ez az első fázis – teljesen konkrét. Megpróbálom a gondolatnak megfelelő formát kiszabadítani a kőből. De előfordult, hogy a kő „mást akart”. Ilyenkor fejet hajtok az anyag előtt. Az viszont elképzelhetetlen, hogy a kő diktáljon nekem, mert az csak anyag.

Beszélgetésünk elején említettem, hogy több totemszerű állatszobrot készített. Előtte tanulmányozta a magyarok ősi hitvilágát?

– Az a művészet, ami hasonlít ahhoz, amit én is művelek, egy közös gyökérből táplálkozik. Az őskortól kezdve, az indián művészeten keresztül egészen Henry Moore-ig nagyon sokan ebből a gyökérből táplálkoztak – a kifejezési forma más, de az alapgondolat a tiszta üzenet. Ha megnézünk egy őskori vagy indián szobrot, akkor az a mű tele van érzelemmel, gondolattal. A mindenség olyan közös nevezője, ami csak abban tudott megjelenni. Mivel sokan elszakadtak a közös gyökértől, már nem képesek ilyen módon alkotni. Sajnos tetten érhetőek a művészet civilizációs betegségei, de ez nem egyenlő a kultúra betegségével. A kultúra még a betegségeivel együtt is tisztán jelentkezik. A civilizáció már nem. Amit én művelek, az a kultúrák művészetéhez tartozik.

 

Medveczky Attila