Szabó Lőrinc, a XX. század egyik legeredetibb, új versmondatot alkalmazó költője, felvidéki származású ember volt. Az édesanyját szólította meg, aki nem mozdulván szülőföldjéről, csak akkor került vissza Budapesten élő fia országába, amikor a bécsi döntés után az Ipolyság felszabadult. A vers kimondatlanul is pünkösdi hangulatú, de nemcsak ezért közöljük most, hanem válaszul arra az eszement akadékoskodásra, és a felvidéki magyarság megfélemlítési kísérletére, amellyel a szlovák kormány meg akarja akadályozni, hogy magyar polgárai kettős állampolgárok legyenek.
Ez a konok ellenszegülés, minden európai norma áthágása minden ésszerűséggel szembemegy. A két állam a schengeni határon belül található, egy közös szövetségi rendszer tagja, ezen belül egy visegrádi együttműködés alkotóeleme. Nincs semmi indok az esztelen magyarellenes keménykedésre. Nem történik semmi különös, ha néhány ezer vagy tízezer magyar kiváltja magyar állampolgárságát és magyar útlevéllel is utazik. A választási kampányra való hivatkozás pedig egyenesen ostoba. Nagyon sötétnek kell lenni abban az országban, amelyben ezzel a brutális magyarellenességgel kampányolni lehet. A vers mindenekelőtt szép és igaz. Az Ipolyság a magyar kultúra, a magyar népdal egyik forráshelye. Európában található.
Cs. I.
Szabó Lőrinc:
AZ IPOLY ÜNNEPÉN
Csak sírj, anyám, sírj! Egyszerű és igaz
szíved átdobog a fiadéba. Sírj
és ne szégyeld, hogy itt talállak
térdreborulva a rádiónál:
én még nem tudtam sírni, de könnyeid
látva elöntött a zokogó öröm:
te voltál az igazi költő
abban a nagyszerű pillanatban.
Mikor húsz évet visszapörölve oly
sok balszerencse s annyi viszály után
először mond most újra boldog
hálaimát ez a meggyötört nép.
Csak sírj, sírj bátran! Ez nem gyengeség
sírása, ez már isteni fájdalom,
a tisztulásé, gyógyulásé, –
s milliók szíve dobban össze
velünk egy hitben, míg az Ipoly felől
friss fénybe gyúl a százados ének. Ott,
azon a tájon éltem első
siheder éveimet, a szomszéd
Kürtös patakban törtem a nádat és
ha jött az árvíz, deszkatutaj repült
velem a túlsó part virágos
rétje fölött a hegyek felé: most
épp onnan int a teljesedő remény,
onnan perzsel a Szózat, a Himnusz és
mint trombitán, lobog a hangja
csontomon és húsomon keresztül.
Sírj csak, sírj bátran, édesanyám! Nagyon
rád fér, hogy végre ne magadat sirasd,
és mireánk, hogy újra merjük
hinni, csinálni a jobb világot.