CSURKA ISTVÁN FELSZÓLALÁSA

2017. szeptember 19. kedd, 08:38
Nyomtatás

LAKITELEK-1987

Nem hiszem, hogy akármelyikőnk is pontosan meg tudná határozni, miért gyűltünk most itt össze. Összeverődésünkben sok a kimondhatatlan, a szorongásos lelki indíték, még beszélni is alig tudunk róla. Mintha valami nagy veszély fenyegetne bennünket személy szerint is, és együttesen is mint magyarokat, és ennek a nagy vésznek az előrevetülő árnyéka rántana össze valami akolmelegbe. Mi ez a nagy veszély? Sejtelmünk sokkal tragikusabb végzésekről értesít bennünket, mint ami ma gazdasági és intézményi válság képében a mindennapiság szintjén jelen van az újságjainkban és a büfébeszélgetéseinkben. Az, amit a zsigereinkben érzünk, nem gazdasági, vagy nemcsak gazdasági és nemcsak politikai, hanem sokkal több annál: egy nagy, mindent felégető nemzeti katasztrófát érzünk közeledni, amely még azokat a maradványokat is megsemmisíti, amelyekben most tengetjük vagy rejtegetjük nemzeti létünket.

Mi ez a katasztrófa, hogyan fog bekövetkezni? Nem is merünk belegondolni, de hirtelen támadt szorongásainkban ez mégis valóság és borzasztó teher.

Kétségbeesetten keressük a kiutat, menekülünk és ellenállunk a halálos húzásnak. Megpróbáljuk mindezeket elhárítani, de mindez tétova és foszló. Nem tudjuk, hogy amikor kis ellenlépéseinket megtesszük, nem éppen akkor ártunk-e magunknak és a saját ügyünknek. Sötétben élünk, egy halottasház sötétjében.

Tudom, hogy egy kis megbotránkozást is felkeltek ezzel a sötét pátosszal. Szándékosan. Azt remélem ugyanis, hogy éppen ez a megbotránkozás fogja felszínre hozni az ellentmondást lelki bénultságunk és halálhangulataink, valamint a való helyzet között. Bénultabbak, kiütöttebbek és letaglózottabbak vagyunk, mint amennyire valós helyzetünk, lehetőségeink és képességeink szerint lennünk kellene.

Volt már ennél nehezebb helyzetben is ez a nemzet. Szedte itt már áldozatait a neoacquistica commissio, Caraffával az élen, vérengzett itt már Haynau táborszernagy, és még ebben a mi rémszázadunkban is egymást követték a bosszúállások és az akasztások és a menekülésre kényszerítések. Nemcsak öngyilkosságban és halálozásban, nemcsak nem szaporodásban és fogyásban, hanem emigránstermelésben is valószínűleg világelsők vagyunk. Kezdődött a kitántorgással, folytatódott az 1920 utáni kiutálásokkal, melynek során rengeteg értékes agyvelő került idegen szolgálatba, s melynek csúcspontja Bartók Bélánk kitelepedése lett, jött rá a 45–46-os, 48-as emigrációba kényszerítési kampány, melynek során a legkülönfélébb szellemi alapállású, de nemzettudat szempontjából éppen a különféleségében pótolhatatlan szellemi erő hagyta el újra a hazát tömegestül, hogy aztán az 1956-os exodusban tetőzzön a hazaelhagyás. Napjainkban pedig a jajgató Erdélyből indult meg az áradat. Mint egy egérrágta foszló zsákból folyik, szakad, ürül ki a magyarságból az ember, az érték. Van tehát alapja, oka a haláliszonyodásnak. De mégis!

Örökös védekezésbe szorult nemzet lettünk, és most már ott tartunk, hogy még ennek a védekezésünknek a jogosultsága is sok oldalról megkérdőjeleztetik. Már-már magunk is elbizonytalanodunk, hogy vajon jogosult-e és megfelel-e egy általánosan elfogadottnak látszó, feloldódó, nemzetköziesülő világtendenciának a mi keserves, magyarként való magyar védekezésünk; hogy nem vagyunk-e ósdi nacionalisták és korszerűtlen koppánykodó mélymagyarok, amikor magyarként védjük és rejtegetjük magunkat magunk elől és a ránk váró végzet elől.

A védekezés Trianon óta lett meghatározó lelkiállapotunk, de Trianonra jöttek rá még súlyosabb katasztrófák, és leveretéseink, letaroltatásaink közül az utolsó, teljes magunkra hagyottságunk nyilvánvalóvá válásával még ennek a védekezésnek a kilátástalanságát is belénk oltotta. Úgy áll a helyzet, hogy nem merünk vagy csak nagyon félénken és gyámoltalanul merünk magyarnak mutatkozni. Államhatalmi szerveink meg-megdorgálnak tiszta szándékú fiatalembereket, akik semmi mást nem tesznek, csak megpróbálják magyarként felmutatni magukat. 1970 óta vagy 71 óta tulajdonképpen csak az a kérdés, hogy milyen méretű „cirkusz” lesz Budapesten március tizenötödikén. Mindig akad egy-kétezer elszánt diák vagy öregdiák, aki vállalja a kicsapatás vagy a megcsapatás veszélyét, és a saját dalait és a saját jelszavait kiáltozva akar végigvonulni a történelmi helyeken. A hatalom türelmessége változó, csak egy nem változik: az a közömbösség, amivel a szélesebb tömegek ezt az előadást figyelik. A tudomásulvétel nem változik, hogy nincs saját március tizenötödikénk, és nem is lehet. Egyes iskolákat megszállnak, másokban pedig a tanárok és a szülök beszélik le a gyermekeiket az utcára menésről. És ebben a jelenségben ez a tragikus vonás, ebben van benne az a halálos fenyegetés, ami ide hozott bennünket. Ez az a lemondásba szorult védekezés, amelyből ha nem tudunk kilábalni, akkor nincs tovább. De csak akkor.

Van egy szó, egy fogalom a magyar tudatban, amihez aztán végképp nincs szembenézésünk. Ez a szó a nemzethalál. Mikor az ajkunkra tolul, szinte várjuk, hogy letorkolljanak miatta, mondván, hogy romantikus, idejétmúlt rémlátás, tudománytalan fantazmagória. Pedig jelen van az életünkben, nemcsak fogyásunkban, kivérzésünkben, hanem napról napra való történésként is, amennyiben a határainkon kívül élő magyarságnak a sorsában még fel merjük ismerni a magunk sorsát. Hárommillió ember ma naponta megküzd ezzel a halálvízióval, mégpedig a legközvetlenebbül, a legkegyetlenebbül. Ez előtt a hárommillió előtt ma már nincs magyar távlat, magyar jövő. Ezt a hárommilliót naponta megalázzák azért, mert magyar. Ezek számára a nemzethalál valóság, személyes sors, örökös vagy-vagy.

Való igaz, folyamatban vannak ma ezen az ultramodern világon ennél kegyetlenebb népirtások is. Vannak, ahol ölik a népeket, tömegesen és gátlástalanul. Noha jelei ennek már itt is mutatkoznak, ez még itt nincs folyamatban, és talán nem is lesz. Ettől a hárommillió magyartól csak a nyelvét, a kultúráját és az élete magyarként való leélésének a lehetőségét akarják elvenni, egy öntudat nélküli kiszolgáló személyzetté akarják lealacsonyítani. A munkaerejére, a találékonyságára talán még szükség is volna, csak az önazonosságát kell elhagynia. Egy nagyon céltudatos és kegyetlen üzletkötés van felkínálva, jobban mondva ráerőszakolva erre a hárommillióra: szűnj meg magyarnak lenni, és megengedjük, hogy élj.

Beláthatatlan messziségben van az az idő, amikor az utolsó erdélyi magyar is beletörik ebbe a gonosz ajánlatba?

A helyzet ebben a halálvonatkozásban belföldön más, hála legyen érte dicsőséges forradalmunknak, más, de nem jó és főként nem rózsás. A halál itt sem csak statisztika, itt sem csak születésszám-apadás, itt sem csak öngyilkosság, hanem egy rejtett, magát sokszor tarkaságba álcázó folyamat, mely a közönyben, a fásultságban, az önmagunkkal nem törődésben nyilvánul meg. Magyarságunk tudata szép lassan kiszivárog belőlünk. Közömbössé válunk értékeink iránt. Annyi baj ért bennünket mint magyarokat Trianon óta, olyan terhes magyarnak lennünk, hogy inkább feladjuk magunkat. Élünk napról napra, magyarul beszélünk, vagy valami magyarhoz közel álló nyelven, de inkább csak azért, mert nem tudunk más nyelven. Szeretnénk megszabadulni ettől a kínos tehertől. Lemondunk magunkról. Hallgatunk és lapulunk. Szégyelljük magyar mivoltunkat. Elhisszük azoknak, akik Trianon óta sulykolják belénk, hogy bűnös, bitorló nép vagyunk, vagy ha el nem is hisszük, rálegyintünk. Mindegy. „Ez van” – mondjuk, és ebben az „ez van”-ban benne tátong a halálos üresség.

Bennünket, belföldi magyar szülőket nem fenyeget az a kényszerhelyzet, hogy nem tudjuk magyar tannyelvű osztályba íratni csemetéinket, sőt mi – nagyon helyesen – az angol tagozatra való felvételhez keresünk protekciót, csak azt kellene már egy kicsit jobban megnéznünk, hogy ez a mi magyar tannyelvű magyar iskolánk milyen magyart akar nevelni a gyermekeinkből, akar-e egyáltalán, s nem éppen azt a kicsinyhitűséget csepegteti-e beléjük, aminek a következménye egy-két nemzedék alatt pontosan ugyanaz lehet, mint a nyelve fosztott iskolázásé. A szemünk láttára írja át a gyermekeink tudatát egy idegen kéz, és nekünk szavunk sincs hozzá. A szemünk láttára teszik a gyermekeink vállára apáink elkövetett és el sem követett bűneit egy bizonyos progresszió nevében, és a nép ártatlan gyermeke, mire felnő, megtanulja titkolgatni magyar voltát.

Most nem az értelmiségről beszélek, a magaskultúráról és még csak nem is a médiák zavaros, híg kozmopolitizmusáról, hanem a népről, a magyar népről, amelyet megóvnak attól, hogy túlságosan magyarnak érezze magát.

Kérdezem: nem halad ez a társadalom egy szörnyű kettéhasadás felé, amilyen kettéhasadás már volt a történelmében, amikor egy szellemében s vérében is idegen arisztokrácia pöffeszkedett egy szegény és szegénysége miatt szükségképpen visszamaradott népi tömegen? Nincsen semmi jele annak, hogy ez a magyar társadalom újra egy ilyen kettéhasadás felé tántorog, amennyiben kialakul egy világ felé fordulás részben kozmopolita, idegen szellemű, haszonélvező rétege, és ez alatt a mindennapi gondokkal küzdő, a maga levében fövő, a világtól szükségképpen elmaradó tömeggel, néppel, nevezzük úgy, ahogy akarjuk? Én látom ennek a jeleit, és mert látom, mondom is.

Ezen az úton is el lehet jutni a nemzet sírjához. Ez esetben nem szűnik meg a magyarság, nem hal ki, csak oly mértékben átalakul, hogy azt már nem lehet nemzetnek nevezni. Valamilyen új kifejezést kell rá találni. Ezen az úton pincérnemzet leszünk. Pincérnek lenni nagyon tisztességes foglalkozás. Senkit sem akarok megbántani, nagyon sok pincér ismerősöm és kedves emberem van, de egy nemzet azért mégsem süllyedhet a saját hazájában pincérstátusba.

Mi tehát az egyenlege, s mivel kell szembenéznie a sötéten látáson megedzett magyar tekintetnek? Egy meghatározó jelentőségű nemzettest erőszakos kivéreztetésével, elhalásával és beolvadásával az államhatárokon kívül és ezzel párhuzamosan, de nem azonos ütemben a nemzet meghasonlásával, kettészakadásával és lezülléssel párosult átalakulásával belföldön.

Ebből a két elemből áll össze az a nemzeti katasztrófa, amelynek elhárítására a legjobb erőknek össze kell szerveződniük a legszélesebbekkel.

Az antikatasztrófa-programnak az alapelvei a céljából adódnak. Az antikatasztrófa-programnak, minthogy a nemzet végső lesüllyedésének a meggátlása a célja, fenntartás és mellékzöngék nélkül kell magyarnak, egész magyarságra tekintőnek és népinek, egész népre tekintőnek lennie. Ahhoz azonban, hogy egy ilyen vállaltan és hangsúlyozottan nép-nemzeti programot csak szerény mértékben is elkezdhessünk, először a saját lelkünkben kell rendet teremtenünk. A lelkünk sérült, mert iszonyú tragédiák és megaláztatások után vagyunk, mert bűnöket követtünk el, és mert bűnöket kentek ránk, és végül azért is, mert ezeket a megaláztatásokat nem voltunk képesek mindeddig becsülettel feldolgozni. A mi lelkünk most tele van elhárítással, áthárítással, védekezéssel és önmagunk nem becsülésével. Félünk magunktól, és mint valami tilalmas dolgot, rejtve éljük meg magyarságunkat.

 

(folytatjuk)