2007.02.02. 

Születésnapi beszélgetés Ujlaki Dénes színművésszel

-’’Ha az életem első nagy pillére a börtön (’56 után), a második a pályára lépés. A harmadik pillérnek azt az időt tartom, amikor megalapítottuk a Katona József Színházat.”- nyilatkozta egyszer egy interjúban. Legyen ez a három pillér beszélgetésünk alapja. Az ön igazi kálváriája akkor kezdődött el, miután elvégezte a nyolc általánost, s felvették a győri bencés gimnáziumba kollégistának. Egy pesti gyerek, hogyan került Győrbe?

-Apai nagyapám Győrben élt, nyaranta több hetet töltöttem nála - tehát volt kötődésem a városhoz. Én rettentő rossz gyerek voltam. Csak egy adalék: amikor az utcán megjelentem, akkor a többi gyereket behívták a szülei. Szembe lakott velünk a Gyulai Zita és Gyulai Gyula, s ahogy kiléptem Társ utcai lakásunkból, nagymamájuk kikiabált a kinn játszó unokáihoz: ’’Azonnal gyertek be, jön a Dénes!” A család úgy gondolta, hogy egy olyan változás, mint a bencés kollégiumi élet használni fog, s jobb lesz a magatartásom. Nem jártam sokat oda, 24 napot, mert 1960. szeptember 24-én, Szent Gellért napján letartóztattak.

-Milyen indokkal?

-Államellenes szervezkedés és fegyverrejtegetés gyanújával. De akkor azt nem mondták meg nekem. Emlékszem, hogy pingpongoztunk a gimnázium valamelyik termében, mikor egyszer csak jött egy kétségbeesett tanár, Lővei Félix atya, és mondta, hogy keresnek, és hogy menjek. Három tagbaszakadt ember állt az atya mögött. Kezdetben kedvesen viselkedtek. Kérdeztem tőlük: az apám küldte-e őket, és mondták, hogy persze, igen, és hogy menjünk is, mert meg akarnak nézni valamit a szobámban. Akkor kezdett nekem gyanús lenni a dolog, amikor leveleimet összeszedték és átkutatták a cuccomat, nyomkodták a párnámat. Ezután közölték, hogy velük kell mennem. Beraktak egy Moszkvicsba, s bevittek a győri ÁVO-ra. Hosszú órákon keresztül faggattak, hogy hova törtem be utoljára, kit öltem meg, szóval összevissza mindenféle baromságot kérdeztek. Végül elővettek egy fényképet egy pisztolyról, és elém rakták. No, akkor erről mit tudok? És rögtön mondtam, hogy igen, ezt én ismerem, az enyém volt. Tudni kell: amikor 1956-ban csapatváltások voltak, akkor tele voltak az utcák fegyverekkel. S egy fiatal kölyök számára egy csillogó pisztoly látványa sokat jelentett. Amikor a fegyverrel való játékom majdnem tragédiához vezetett, odaadtam a pisztolyt egy Lugossy Ferenc nevű ismerősömnek. Ő azt mondta nekem, hogy van valami barátja, és a csőről akar méretet venni, és esztergáltatni akarnak valami pisztolycsövet. Nem is érdekelt engem a dolog. Én odaadtam, elvitte, eltelt egy csomó idő, és én közben elmentem Győrbe. Az még Pesten volt, amikor ezt neki odaadtam. Azt se tudtam, hogy mi történt a Ferivel. Hogy a Feritől ezt hogy vették el, konkrétan nem tudom. A vádiratból arra emlékszem, hogy a Feri meg akart ölni vele egy rendőrt. Hogy ez igaz-e? Nem hiszem.

-Igaz, hogy röpcédulákat is terjesztettek?

-Lehetett akkor az írószerboltokban kapni ún. játék guminyomdát. Azzal készítettünk pár mondatos röpcédulákat, melyeken - többek közt - az orosz csapatok kivonulását követeltük. Majd elhelyeztük őket különböző telefonfülkékbe. Természetesen ez is kiderült.

-Egyik nagyapja földbirtokos volt, megjárta Márianosztrát, édesapja pedig katolikus újságíró az Új Embernél…Ezeket is vádpontként vették elő?

-Nagyapám 1956-ban, a Mindszenty- beszéd után, mint volt kisgazda felolvasott egy szöveget a rádióban. Ezért az ártatlan beszéd miatt, ami a többpártrendszerről szólt, kapott 8 hónapot Márianosztrán. Akkoriban egy koncepciós pernek receptje volt. Kellett hozzá valamilyen politikai ’’bűncselekmény”, emellett szükséges volt egy közbűntény és lehetőleg kellett valami klerikális ’’fűszer” is bele. Ez volt az ’’ideális felállás”. Ezért mondhatta nekem az ügyész a tárgyaláson, hogy meggyőződése: én a csontom velejéig fasiszta vagyok. Akkor azt se tudtam, mit jelent ez a szó. ’’Kutyából nem lesz szalonna, akinek ilyen felmenői vannak, az nem is lehet más”- folytatta az ügyész. Tehát abszolúte hátrány volt a származásom.

-Még ha rövid ideig is, de egyházi intézményben tanult. Nem akarták, hogy papjaira is terhelő mondatokat valljon?

-Mindent akartak. Úgy történt a dolog, hogy elém raktak egy papírt és egy ceruzát, s azt mondták: írjál. Én akkor egy önéletrajzot írtam. A kihallgató tiszt szerint ez egy nagy nulla volt, ’’írjak mást”- követelte. De nem tudtam mit írni. Ekkor ők kezdtek el fogalmazni helyettem. Amit akartak, azt elérték. Nálam főleg a lelki terror miatt. Viszont soha senkire nem tettem terhelő vallomást.

-Tudtommal akkoriban volt Szántó Konrád1 atya pere is…

-Ez volt az a per. Én voltam benne a tizenhatodik rendű vádlott. Összemosták tehát a különböző ügyeket.

-Sokat volt egyedül a zárkában?

-Kilenc hónapot töltöttem a Gyorskocsi utcában. Ebből kb. hat és fél hónapig voltam egyedül. Ezt nagyon nehezen viseltem el. Ezért átraktak egy másik zárkába, ahol már volt valaki. Nem tudom, a nevére nem emlékszem, azt tudom, hogy szintén politikai volt. Bátaszéken volt plébános, aki mellé odakerültem, ő valamit mondott a szószékről, kapott is érte 15 évet. Furcsa mód innen átkerültem egy másik emberhez, akkor láttam életemben először csíkos ruhát, százados volt a második világháborúban, vitéz Ábry Györgynek hívták. Fantasztikus volt. Az előző tag mérhetetlen alázattal volt az őrök iránt, és olyan simulékony volt és olyan tisztességtudó és szófogadó, és akkor átkerültem én ehhez a másik emberhez, akiről megtudtam, hogy ez egy ún. öreg sitiprinc volt. A második világháború után, mint háborús bűnöst elítélték, ’56-ig ült, akkor kijött, végiglövöldözte a forradalmat, fölhúzott egy katonaruhát a csíkos ruhára, elkapták, és újra visszavitték és életfogytiglant kapott.

- A Gyorskocsi utca után jött a Markó, ahol köztörvényesekkel is együtt ült. Ők nem bántották magát?

-Van a börtönben egy furcsa dolog: amikor valaki bekerül egy zárkába, azt rögtön elkezdik a többiek kóstolgatni. Én akkor olyan kimerült állapotban voltam, hogy még a legkeményebb bűnözőknek sem jutott eszébe, hogy kitoljanak velem. Az ottani sitiprinc rám nézett, s így szólt a többiekhez: ezt a fiút hagyjátok békén.

-S az őrök sem bántalmazták?

-Nem. Feleslegesen nem, ha megtörtént, azért arról mindig én tehettem, pl. magánzárkásnak adtam be cigarettát. Ami tilos volt. A Gyorskocsi utcában rengeteg görög őr volt. Azt a helyet, ahol mi voltunk, úgy hívták, hogy susogó. Az volt benne a legrosszabb, hogy szinte fájt a csönd. Mamuszban jártak ezek az őrök a márvány trepnin, hihetetlen csönd volt: mikor egy villanykörtének hallod egyfolytában, ahogy az izzója megy, az egy borzalom. Néha, kihallgatások alkalmából jöttek csak rettentő erős zajok. Ha valakit fel akartak vinni, telefonon szóltak az első őrnek, de azt is csöndben, nem csörgött a telefon, hanem csak villogott. Fölvette a telefont, majd megmutatta a megfelelő őrnek a megfelelő számot, akit kivisznek kihallgatásra, és egy ménkű nagy kulcscsomót kezdett el gurítani, csúsztatni ezen a trepnin. A megfelelő őr, akihez odaért a kulcscsomó, kirakta a lábát, és így odacsapódott a zárka vasajtajához a kulcscsomó. Ez volt az egyetlen zaj, amit én ott hallottam az alatt a pár hónap alatt, amit én ott töltöttem. Néha, lázálmomban visszajönnek ezek a percek…

-Koncepciós per említett. Ügyvédet lehetett fogadni?

-Minden ügyvédi irodában volt egy kinevezett ügyvéd, aki ezekkel az ún. duplanullás ügyekkel foglalkozhatott. Ők nyilván beépített emberek voltak. Dr. Kovassy Zoltán volt az ügyvédem, aki egy vagyonba került a szüleimnek, de nem igazán tudott mit tenni. Próbált a fiatal koromra és nevelhetetlen mivoltomra hivatkozni, de hiába.

-Mit mondtak ki az ítéletben?

-Államellenes szervezkedés, fegyverrejtegetés és szövetséges gyilkossági kísérletben való tevékeny részvétel alapján ítéltek el első fokon hat, másod fokon három évre. Végül is „csak” két évet ültem. Amikor megkaptam a több mint 170 oldalas vádiratot, s ezt megmutattam a már említett öreg Markó-beli sitiprincnek, azt mondta: ’’ezért fel fognak akasztani.” Tehát én súlyosabb büntetésre számítottam. Úgy érzem, hogy én akkor éretlen voltam ahhoz, hogy felfogjam ennek az egésznek az iszonyú tragédiáját. Ha én ezt ésszel végigéltem, felértem volna, akkor nagy valószínűséggel idegileg rokkant lennék.

-A Gyűjtőben dolgozni is kellett?

-A Gyűjtő tulajdonképpen, még a Markót is beleértve, egy üdülőtelep volt. 1961-ben kerültem át a Gyűjtőbe, akkor zsufi ház volt, és csupa nagyidős politikai fogoly volt ott. A suszterájban dolgoztam, mint cipő alsó-és felsőrészkészítő. Ezt a szakmát majdnem ki is tanultam…Viszonylag rendes nevelőtisztem volt. 1963-ban valaki felhívta apámat - talán ő lehetett -, azzal, hogy jön a fia, majd letette a telefont. Szegény apám egy sámlival ki is ment a Gyűjtő elé, s várt reám. De nem aznap, hanem másnap szabadultam.

- Szabadulása előtt nem kapott lelki fröccsöket a börtön vezetőitől?

- Egyszer hívattak az úgynevezett házi tanácshoz, a börtönnek a parancsnoka és egyéb fejesek ültek ott. Azt, amíg élek, nem felejtem el. Életemben először talán ott lettem kemény vagy ott lettem ember… Megkérdezték tőlem, hogy mondjam meg őszintén, hogy az én politikai nézeteim mennyiben változtak meg, vagy hogy változtak meg, mi történt velem. És elmeséltem nekik, amit otthon hallottam. És ezzel korántsem akarom sem a szüleimre, sem a nagyapámra, semmiféle terhelő dolgot mondani, de mint gyerek tulajdonképpen erről a rendszerről soha egyetlen jó mondatot nem hallottam. De ami bennem addig csak benyomás volt, az itt bent lassan kezdett meggyőződéssé válni. Döbbent csend lett, és teljes nyílt tekintettel így az arcukba elmondtam. Azt kérdezték, hogy mi az érzésem, a gondolatom, én ezt elmondtam így, ahogy van. A központi, nagy ’63-as amnesztiával végül hazaengedtek. Esti iskolában tanultam - ott érettségiztem le-, s közben dolgoztam a Duna Cipőgyárban és az Akadémia Nyomdában.

- Végül színész lett. Miért választotta a színpadot?

-Volt a nyomdának egy raktára a Haris közben. A pince ablakából jól láttam a Katona József Színházba- ami akkor még a Nemzeti kamarája volt - igyekvő színészeket, s arról ábrándoztam, milyen jó is volna, ha én is színpadon dolgozhatnék. Mindig érdeklődtem az irodalom iránt, a börtönben az összes klasszikust elolvastam, „zabáltam” a könyveket. Jelentkeztem a Színművészetire, ahová be kellett adni az erkölcsi bizonyítványt is. Ebbe bele volt írva, hogy mi történt velem. Kétszer jutottam el a felvételi vizsga harmadik stádiumába; rajtam kívül mindenkit felvettek. Aztán egy protekció útján bekerültem a Nemzeti Színház stúdiójába. Ennek semmi gyakorlati haszna nem volt. A színház csupán azért találta ki ezt a kis intézményt, hogy legyen egy ellenőrizhető, felelősségre vonható, munkakönyves statisztériája. Az első darab, amibe bekerültem: a Básti Lajos által játszott Lear király előadás volt, s egy testőrt játszottam benne. Egy idő után észrevettem, hogy ezzel nem jutok egyről a kettőre. Ezért egy felvételi után megkérdeztem Ádám Ottót2, hogy mit tanácsol. Ő közölte: magát erre a főiskolára nem vehetjük fel. Menjen el vidékre, és ha szerencséje lesz, akkor magából nagyon komoly színész válhat. Végül is ezt az utat választottam. Elmentem Debrecenbe, ott voltam egy évig, de rájöttem: ez nem az én világom, ezért továbbálltam Veszprémbe, majd onnan Győrbe. Érdekes ez a győri kapcsolat. Nagyszülők, gimnázium, latartóztatás, színház…A városban nem volt ugyan jó színház, de nagyon jól éreztem ott magam. Szerettem horgászni, s a Rába pont kapóra jött nekem. A színházban pedig egyre jobb szerepeket játszottam.

-Nem zaklatták közben a belügyesek?

-Dehogynem. Be akartak szervezni 1977-ben III/III-asnak. Egy próbán (én nem is voltam benne a darabban) eltűnt valakinek háromszáz vagy négyszáz forintja, és kihívták a rendőrséget. Egyszer csak hívat az igazgató, és a következőt mondja nekem: Dénes, telefonáltak a rendőr-főkapitányságról, be kell mennie. Mondtam, hogy jó, bemegyek. Bementem, ott fogadott egy ember, hogy eltűnt a pénz, és te loptad el. De akkor én már tudtam, hogy ez hogy működik. Egyszer csak megjelent két civil pali, ilyen nyakkendősök, na, mondom, helyben vagyunk. Ma is úgy vagyok vele, hogy hátszélben ötven méterről megérzem, hogy melyik hova tartozik, milyen osztályon van. Elkezdték, a szokásos szöveget, hogy ugye kutyából nem lesz szalonna... Na, akkor én azt mondtam, hogy kérem szépen, ’’én magukkal nem vagyok hajlandó - akkor már bekeményítettem - semmiféle kommunikációra. Két dolgot döntsenek el most, itt rögtön. Amennyiben úgy döntenek, hogy őrizetbe vesznek, azt tegyék meg. Akkor viszont azonnal kísérjenek a zárkámba, ezt kérem. Én nem vagyok hajlandó beszélni erről a börtönmúltról és az én peremről. Már megkaptam az I. kerületi rendőrkapitányságtól az erkölcsi bizonyítványt, hogy énnekem megbocsátottak, büntetlen előéletűnek számítok. Én mostantól kezdve erről a dologról senkivel, sehol, semmiféle fórumon nem vagyok hajlandó tárgyalni. Engedjenek azonnal haza!” Nem eszik olyan forrón a kását. A lényege az volt, hogy megpróbáltak engem beszervezni, hogy a színházból legyek besúgó, hogy ki milyen politikai meggyőződésű, ki hogy gondolkodik meg mit tudom én. Ott volt egy karmester, a Gulyás, aki eléggé nyíltan rendszerellenes volt. Mondtam, hogy senkiről nem tudok semmit, és hagyjanak békén. Na, ezzel elkezdődtek a fenyegetések, a következő. ’’Nézze, Dénes, ismerjük, magának itt szépen megindult.” És tényleg. Játszottam főszerepeket, a városban imádtak, főleg zenéseket játszottam, amin tulajdonképpen ezt a szakmát meg lehet tanulni. „Ismerjük a maga főnökét, az egy gyáva zsidó, a Váradi György. Én háromszor vagy négyszer behozom magát 24 órára, az úgy kirúgja magát, hogy a lába nem éri a földet.” Mondtam, jó, ezt meg lehet tenni, de én most szeretnék hazamenni. Később pénzt is ígértek, havi 3000-et, ami egy nagy összeg volt, hisz akkor 1200 Ft. volt a fizetésem. Arra is nemet mondtam. Na, egyik reggel, négy órakor, éppen a színészházban aludtam, amikor dörömbölnek az ajtón. Két civil nyomozó volt, berángattak, bevittek ugyanabba az épületbe, ahol annak idején Győrben volt az ÁVO. Felvittek a negyedik emeletre, ahol éppen buliztak az ÁVO-sok. Akkor odavittek egy magas rangú tiszthez, aki megkérdezte: vállalom, vagy sem? Feleltem: csináljanak, amit akarnak, én nem leszek besúgó, sőt a legmagasabb fórumig el fogok menni, és tiltakozni fogok, hogy velem ezt csinálják. Azt mondja: milyen fórum, mire gondol? Hova fog elmenni? Elmegyek a Kádár János titkárságához, engem nem érdekel. És erre azt mondta nekem ez a civil ruhás tiszt, aki nyilvánvalóan ennek az osztálynak a vezetője volt, hogy: ’’ide figyeljen, tudja, hogy ki az a Kádár János? Az én beosztottam ezt a Kádár Jánost úgy rúgja picsán, hogy zúgva száll, mint a győzelmi zászló… Takarodjon innen!”- mondta nekem. Ezután soha többet nem szóltak hozzám a belügyisek. Van bennem egy igen erős igazságérzés. Amikor engem igazságtalanság ér, az ellen mindig tiltakozom. S meggyőződésem, hogy az emberi lélek örökre állhatatos marad az igazságtalansággal szemben.

-De a győri színházat is otthagyta…

-Igen, mert a filmezés miatt összeütközésbe kerültem az akkori igazgatóval. Bacsó Péter kinézett engem, s megkért, hogy a Harmadik nekifutás c. filmjében szerepeljek. Nagyon sokat köszönhettek annak, hogy általában szeretnek az emberek. A filmesek is nagyon megkedveltek, így egyik filmből mentem bele a másikba. Közben feljöttem Pestre, a Bartók Gyermekszínházba - ez a mostani Új Színház épületében volt -, ahol nem töltöttem el sok időt, mert konfliktusba kerültem a teátrum vezetőségével. Ezt követően elszerződtem Miskolcra, ahol végre együtt dolgozhattam Csiszár Imrével, aki pályám meghatározó egyénisége volt. A következő állomás: Szolnok. Ott találkoztam Székely Gáborral, s mikor őt kinevezték a Nemzeti Színház igazgatójává, visszamentem Miskolcra. Ott játszottam Major Tamás Lear királyában Kent grófot, amikor kaptam egy levelet a Nemzetitől, hogy le akarnak szerződtetni. S amikor megalakult 1982-ben a Katona József Színház, jómagam is átszerződtem oda. Azóta is oda szólít a szerződésem.

-Mi különböztette meg akkor a Katonát akkor a többi fővárosi színháztól?

-Jobbára vidékről felszerződött ambiciózus fiatal játszott benne és egy-két nagyágyú jött át a Nemzetiből. Egyfajta utópisztikus álomban éltünk: létrehozunk egy demokratikus színházat, ahol mindenki elmondhatja a véleményét, ahol egyenlően kapunk jutalmat. Nagyon hamar felébredtünk az álomból. Sajnos a színház nem egy demokratikus intézmény, s az alapító tagok közül talán négyen vagyunk jelenleg a Katonában.

-Azt írják Önről, hogy robosztus alkata és remek humora elsősorban karakterfigurákban érvényesült a legjobban. Nem zavarja, hogy elkerülik a nagy főszerepek?

-Nagyon jóba voltam Gobbi Hildával, egészen a halála előtti pillanatokig. Ő mondta nekem a következőt: ’’micsoda hülyeség, hogy epizódszínész, és vezetőszínész. Két színész van: rossz színész és jó színész.” Három színházban játszom jelenleg: a Katonában, a Vidám Színpadon és a Turay Ida Színháznál. Amire felkérnek, s ami jó, s amivel szívem, eszem, s igazságérzetem ’’egyet ért”, azt én örömmel és szívesen eljátszom. Igaz, olyan szerepet is el kell játszanom, ami ellen igazságérzetem tiltakozik, de azért, mert szerződés kötelez erre.

-Apropó humor. Megnevettetni, megríkatni, vagy elborzasztani nehezebb-e a mai közönséget?

-Szegény közönség, amilyen világot élünk, már a pénztárnál elborzad, amikor megtudja: mennyibe kerül egy jegy. Csak a borzalmakat látja maga körül. Jelenleg, ami engem a legjobban aggaszt az, hogy nem tudok két hónapra előre kalkulálni. Ez a létbizonytalanság. Nem tudok semmit sem előre tervezni. Az emberek szeretnek nevetni, s ha belépnek a színházba: örülni akarnak a produkciónak. Ezért nem szabad arcul csapni őket a színházban. Mi egy szolgálatot teljesítünk. Az a dolgunk, hogy kiszolgáljuk az embereket, hogy jól érezzék magukat.

-Darvasi Ilona, a Turay Színház igazgatónője szerint sokszor előfordul, hogy a rendező megerőszakolja a darabot, így nem azt kapja a néző, amit vár. S ilyenkor csak alap az eredeti dráma a rendező önkifejezéséhez, s megváltozatják az eredeti mondanivalót. Mi erről a véleménye?

-Ha valaki beül egy operettre, nem lila ködöket akar nézni, nem mobiltelefonnal rohangáló színészek játékára kíváncsi, hanem szép ruhákat, jó hangú primadonnát, táncos lábú táncoskomikust szeretne látni a színpadon. Aki pedig Shakespeare-darabot szeretne megnézni, akkor az eredetit akarja megtekintetni. Ha az előadásba mindenféle üzenetet erőszakolunk bele, akkor a néző feláll és kimegy. Volt már erre példa.

-Kőszegen a Tóték c. előadásban játszotta a tűzoltóparancsnokot. Ezt követően volt olyan művész, aki dicsérte, mások lehúzták alakítását…Mennyire érdekli az, hogy mit mondanak, írnak önről a kritikusok?

-Ha emberileg bántanak meg egy kritikában, azt nem szeretem. A szakmai jellegű bírálatokat viszont elfogadom. Viszont nem lehet mindenkinek megfelelni. S butaságnak tartom, ha egy kritikus összehasonlítja a különböző produkciókat. Vegyük példának a Döglött aknák mostani színre vitelét. Ezt nem lehet összehasonlítani a híres Kállai-Major előadással. Én magamból, és nem a régi produkcióból indultam ki, amikor elolvastam a darabot, s azt mondtam: ez egy tragikomédia, s itt a veséjébe kell menni a mű mondanivalójának. Ha a játékunk nem ’’életre-halálra” megy, akkor nem fognak nevetni a nézők. Ha viccelnék ebben a darabban, akkor az egész csapnivaló lenne. A két főszereplő végsőkig harcol egymással, s ez adja a tragikomikumát a darabnak.

-Mennyire aktuális ma a Döglött aknák?

-Január 16-án Karcagon játszottuk ezt a darabot. A nyíltszíni tapsok tömkelege mutatja, hogy mikor mennyire aktuális Csurka István műve. A mi pályánk olyan, hogy ha az életedben háromszor összejön az, hogy kiváló a darab, jó a partner, jó a rendező, szeretik a darabot, akkor elmondhatod: sikeres voltál. A Döglött aknák az egyik olyan állomása pályafutásomnak, ahol megvannak a fenti feltételek.

-Mit gondol: a politika mennyire szól bele a művészeti életbe?

-Abszolúte beleszól. Viszont a választások alkalmából egyetlen egy nagy párt kampányában ez a szó, hogy kultúra: nem hangzott el. De még olyan szinten se, hogy kulturált beszéd, vagy kulturált közlekedés. Ami egy nép, egy nemzet alapja: az oktatás, a kultúra és az egészségügy, az el van feledve. Ha épp a szocialista kormány nem tudja megoldani az elmaradott, szocialista-szimpatizáns keleti térségek kulturális és anyagi felzárkózatását, akkor antiszocialista.

-Ön szerint 1990 óta csökkent, vagy nőtt a színészet presztízse?

-Rengeteget csökkent. Az ’50-es években egy befutott színészre még felnéztek Magyarországon. Egy példakép, a társadalmi élet központja volt. Mára ez teljesen megváltozott. Legtöbbször csak azokat a színészeket ismerik fel, akik a televízióban szerepelnek. Na persze, ők legtöbbször nem is igazi színészek.

-Olvastam, hogy a Művészetek Völgyében tavaly még a főztével is sikert aratott. Ez az egyik kedvenc időtöltése, hobbija?

-Vidéki színészi koromban megtanultam: az a legjobb, ha az ember főz magára. Édesanyám csodálatosan főzött, s felnőtt fejjel azokat az ízeket próbáltam megtalálni, amiket gyerekkoromban kaptam. Szeretek piacra járni, s legutóbbi kapros, oldalas székely káposztám valódi, nagy ’’közönségsikert” aratott. Ez viszont nem hobbi, hanem a pénz által diktált szükségszerűség. Amivel valóban szeretek szabadidőmben foglakozni, az a horgászás.

-Milyen perspektívája van ma egy fiatal színésznek Magyarországon?

-Ha nekem gyermekem lenne, aki azt mondaná, hogy erre a pályára akar menni, tűzzel-vassal próbálnám távol tartani a színészettől. Nem anyagi, hanem elsősorban erkölcsi dolgok miatt. A színészet mára egy nagyon kiszolgáltatott pályává vált. Könnyen szellemi prostituáltakká válhatunk. Manapság az a helyzet, hogy aki sikertelen színész, ha megteheti, alapít egy színi magániskolát. Fizetik a szülők az irdatlan pénzeket. Majd 2 millió forint kifizetése után, szerencsétlen fiatal ott áll az oklevelével, s nem kell sehova. Ezen nincs mit csodálkozni, hiszen sok egyetemet végzett, diplomás színész is szerződés nélkül van. Igazi ’’sztár” pedig csak az lehet, akit a kereskedelmi csatornák foglalkoztatnak. Némely műsoruk kimeríti az emberiség elleni bűntett fogalmát.

Medveczky Attila