2007.02.09. 

Papi sorsok a vörös csillag árnyékában*

Közszereplők-e, vagy nem az egyházi vezetők? Ezzel a témával foglalkoznak már egy ideje, liberális újságok, legutóbb a 168ÓRA,  és a médiaguruk többsége. Az ok: lehessen kutatni az egyházi vezetők aktáiban. A katolikus püspökök jogi képviselője, Bodorovich Jenő azzal érvel, hogy a közvélemény formálása nem azonos a politikai közvélemény ''feladatszerű” alakításával, márpedig a törvény szerint ez az egyik feltétele annak, hogy valakit közszereplőnek minősítsenek. Az Élet és Irodalom (ÉS) tavaly március 3-ai számában, Ungváry Krisztián történész öt katolikus főpapról, köztük Seregély István egri érsekről állította, hogy a Kádár-korszakban beszervezték. Fel kell tennünk a kérdést: kiknek és miért áll érdekében a történelmi egyházak jelenlegi és volt vezetői elleni hajsza? Mi a cél az időzítéssel? Csak néhány megszállott kutató magánakciójáról van csupán szó, vagy a háttérben fontosabb dolgok vannak? A papság elleni akciók nem új keletűek. 1944 óta üldözték azokat, akik hitük és a keresztény Magyarország védelmében ki mertek állni.

A nácizmus idején az üldözések nem annyira nyíltan fordultak az egyház ellen. Alapvetően a náci diktatúrában a papokat vagy az üldözöttek mentéséért, vagy politikai jellegűnek tekinthető ellenállásért hurcolták meg. A kommunista diktatúra hasonlóképpen igyekezett az egész társadalmat és ezen belül az egyházat is a maga ellenőrzése alá vonni. Itt talán egy fokkal nyíltabb volt a diktatúra ilyen irányú törekvése. Bár a felső vezetés szándéka szerint kezdetben még egy barátságos légkört kellett volna teremteni az egyházzal. Ettől függetlenül tudjuk, hogy például már 1946-ra legalább száztizenegy pap került internálótáborba vagy börtönbe, és később ez a szám növekedett. Sokan a menekültek vagy a nők védelmében léptek föl. A legismertebb közülük természetesen Apor Vilmos püspök, de találunk más személyeket is. Például Hummler Károly esztergomi egyházmegyés pap, aki életét adta a nők védelmében. A háború után pedig, ahogy elkezdték az egyház önállóságát fölszámolni, jöttek a különböző vádak. A kommunizmus társadalmat ellenőrzés alá vonni kívánó szándékát nagyon jól jelzi az a gyömrői eset, amely már 1945. tavaszán bekövetkezett. Gyömrő környékéről az összes értelmiségit összegyűjtötte egy pártember, és nagyon súlyos kínzások után végezték ki őket. Köztük volt tanító, orvos és a környék lelkipásztorai. Köztük Mikla Pál ecseri plébános, illetve a szomszédos község evangélikus lelkésze. Míg Gyömrőre hajtották át őket, többeket agyonvertek. Az evangélikus lelkész már el sem jutott a kihallgatásig. A holttesteket egy erdő szélén ásták el. Az ügyre jellemző, hogy ez még 1945. tavaszán történt, amikor az államapparátus, illetve a közigazgatás nem állt helyre, de később sem engedték a hívek, illetve a környék lakosságának följelentésére ezt az ügyet kivizsgálni. Milyen érdekes párhuzam…A Gyurcsány-kormány, a hangzatos reformok alatt ugyancsak az értelmiséget akarja, igaz kifinomultabb, mondhatni liberálisabb módszerekkel elnémíttatni. Ismerjük azt a jelenlegi kormányzati tervet, ami abból áll, hogy a pedagógusok kötelező óraszámát 20-ról 24-re kell emelni, s ez majdnem 40 ezer embert érintő elbocsátást is eredményezhet. Az orvosok kálváriájáról pedig többször beszámoltunk már lap hasábjain.

Az első hírhedt koncepciós ügy, mely az egyházat érintette Pócspetriből indult ki. 1948-ban a Szabolcs-Szatmár-Bereg megyei kisközségben arra hívta fel a híveket Asztalos János plébános, hogy akadályozzák meg az egyházi iskola tervezett megszüntetését. Június 3-án, este a tömeg csoportosan a községháza elé vonult, ahol a képviselő-testület ülésezett. Néhányan megkíséreltek bejutni a tanácskozásra, amit két rendőr próbált megakadályozni, egy riasztólövés is eldördült, ám a tömeg nem oszlott szét. A lökdösődés közben Takács Gábor szakaszvezető csőre töltött puskája az épület lépcsőjéhez ütődött, elsült, s a golyó halálra sebezte a rendőrt. A ’’véres zendülésből”, ’’fasiszta rendzavarásból” a párt- és állami vezetők utasítására koncepciós kirakatpert kreáltak. A községet ÁVO-s különítmény szállta meg, kijárási tilalmat rendeltek el, a kihallgatásokon a község szinte minden lakóját bántalmazták. Az ítélet már nyolc nap múlva, 1948. június 11-én megszületett a Budapesti Büntetőtörvényszék rögtönítélő bíróságán. Asztalos Jánost szándékos emberölés bűntettében való felbujtói bűnrészesség miatt, Királyfalvi (Kremper) Miklós községi segédjegyzőt pedig szándékos emberölés bűntette miatt halálra ítélték. A köztársasági elnök a plébános halálbüntetését életfogytig tartó fegyházbüntetésre változtatta, amit az Elnöki Tanács 1956 szeptemberében 15 évi börtönbüntetésre szállított le. A pap nyolc és fél évet töltött börtönben, végig a hírhedt Andrássy út 60. szám alatt. Királyfalvi (Kremper) Miklóst még aznap kivégezték. 1948-49-ben indult a koncentrált támadás a katolikus egyház ellen. 1948-ban letartóztatták az Actio Catholica vezetőit (köztük Lénárd Ödönt, aki 18 évet töltött kommunista börtönökben), majd Zakar Andrást, Mindszenty bíboros titkárát, végül magát a bíborost. Őt súlyos kínzások után koncepciós perben életfogytiglan börtönre ítélték 1949 februárjában. Letartóztatása előtti levelében - tudva a rá váró kínzásokról, tudatát is eltorzítani képes beavatkozásokról - ezt írta: ’’Nem vettem részt semmiféle összeesküvésben. Nincs bevallanivalóm, semmit sem írok alá. Ha mégis megtenném, az csak az emberi test gyengeségének a következménye, s azt eleve semmisnek nyilvánítom.” Az államhatalmi szervek 1950 nyarán fegyveres erővel kolostorok, rendházak tömegét számolták fel, s tettek több mint tízezer szerzetest egyik napról a másikra földönfutóvá. Az 1950. szeptember 7-én megjelent törvényerejű rendelet hivatalosan is megtiltotta a szerzetesrendek működését. Rákosi Mátyás, a kommunista párt főtitkára gyakran hivatkozott arra, hogy nem új jelenségről van szó. II. József is feloszlatta a rendeket. A főtitkárnak mindenesetre nem kellett volna példáért oly messzire mennie. A hitleri nemzetiszocializmus éveiben is kiürítették a rendházakat és kolostorokat. Számos szerzetes került börtönbe, internáló táborba, s közülük nem is egy a vesztőhelyre. A magát antifasisztának minősítő hatalom 1950-re már nem akart tudni arról, hogy a német megszállás idején lezajlott fajüldözés idején éppen a kolostorok és rendházak nyújtottak biztos menedéket számos zsidónak az őket halálra kereső nyilasok elől. A kolostoroknak és a rendházaknak, mint a vallásos világnézet utolsó bástyáinak felszámolása a kommunisták számára nem tűnt problémamentes feladatnak. Mindenekelőtt el kellett hitetni a közvéleménnyel, hogy a kolostor csak seb a nemzet testén, amelyet föltétlenül el kell távolítani ahhoz, hogy a társadalom egészséges fejlődésnek indulhasson.

Ahogy a mostani hajszában is jeleskedik a média egy igen nagy és jelentős része – gondoljunk az ügynökösdin kívül csak a meleg és pedofil papok ügyére, a katolikusoknál a cölibátus eltörlése melletti kardoskodásra – úgy 57 évvel ezelőtt a lélektani előkészítés is a sajtó közreműködésével indult. 1950. májusában egymás után jelentek meg a Vatikánt, az egyházi vezetőket és a papság tevékenységét bíráló cikkek. A Magyar Dolgozók Pártja Központi Vezetőségének 1950. június 1-jei ülésén Révai József beszámolóját elfogadták, s néhány nap múlva A Központi Vezetőség határozatát a klerikális reakció elleni harcról címen a sajtóban közzétették. A határozat 6. pontja előrevetíti az eseményeket: ’’A klerikális reakció tömegagitációjának legfontosabb szervezetei a különféle férfi és női szerzetesrendek. A nagyszámú férfi és női szerzetesrendek vagy maguk mondtak le azokról a feladatokról, amelyeknek teljesítése volt állítólagos hivatásuk, vagy régi szerepük vált feleslegessé a szocializmust építő népi demokráciában, vagy reakciós célokra visszaélnek szerzetesi tevékenységükkel. A szerzetesrendek tagjai mint reakciós hírverők, mint az imperialisták agitátorai járják az országot.” Történt, hogy Hatvan városában a hívek nem engedték, hogy elszállítsák a kolostorból a ferences barátokat. Ezért fecskendőkkel jöttek a rendőrök a rendház elé. De a tömeg nem mozdult a templomkertből. A rendőrök elkezdtek lövöldözni a levegőbe. Ekkor sem mozdult senki. Ezután drótköteleket hoztak, és az összes ávós puskatussal nekirohant az embereknek rohamsisakban, és szinte mindenkit halálra vertek. Az ávósok azután Péter Gáborral az élen berontottak a kolostorba. Először puskatussal megverték a nővéreket, majd a barátokra került a sor. Némely egyházi személy esetében egészen tragikomikus vádakkal is találkozunk. Például a pécsi egyházmegyés Havót Ferencet 1961-ben azért ítélték el, mert házkutatás során bélyeggyűjteményt találtak nála. Az elsőfokú bíróság hét évre ítélte. Ezt a feljebbviteli bíróság felülvizsgálta, mondván, hogy a bélyeggyűjtés nem tekinthető olyan súlyos államellenes összeesküvésnek, ezért öt évre mérsékelték az ítéletét – mert végül is vallásos témájú bélyegeket gyűjtött. 1949 és 1953 között tíz olyan papról tudunk, akiket ekkor tartóztattak le, s 1954-ig a börtönökben vagy a kínzások hatására haltak meg. Üldöztetésük oka: részben a marxista szocializmussal, illetve a békepapi mozgalommal szembeni magatartásuk vagy az ifjúsággal való foglalkozás. Másokat egyszerűen egy kommunista csoport antiklerikalizmusa vagy személyes bosszúja miatt öltek meg (amint ez történt Mikla Pál és társai esetében is). Széll Kálmán váci kanonoknak azért kellett meghalnia, mert végrehajtotta püspöke rendelkezését, amely az államnak nem tetszett. Pétery József püspök az első békegyűlés meghirdetésekor megtiltotta papjainak, hogy azon részt vegyenek, mert ez az embertelen és istentelen rendszer legalizálását jelenthetné. Miután egyesek mégis elmentek a gyűlésre, a püspök három udvari papját - Széll Kálmánt, Brusznyay Józsefet és Oetter Györgyöt - megbízta, hogy hallgassák ki őket. A hatalom mindhármukat letartóztatta. Széll Kálmán a munkatáborban meghalt. Kenyeres Lajos tiszavárkonyi plébános buzgó lelkipásztor volt, hittanosai, hívei nagyon szerették. A szószékről esetenként szókimondóan tiltakozott az országot és az egyházat ért támadások miatt. A környékbeli kommunista funkcionáriusok ezt nem nézték jó szemmel. Hitoktatásból hazafelé tartva ávósok rohanták meg, összeverték, majd tarkón lőtték és a Tiszába dobták. A folyóparton találták meg kerékpárját, szentolvasóját, vérnyomok között. Holttestét a Tiszából halászták ki, jól láthatóak voltak rajta a kínzás nyomai: a sebek és a kivert fogak helye. Természetesen még tovább lehetne sorolni a tragikus eseteket…

1948-ban Rákosi a kommunista párt budapesti vezetőinek értekezletén bejelentette, hogy a klerikális reakcióval az év végéig végezni kell. Amikor a három történeti egyház vezetője nem volt hajlandó aláírni a híveiket hátrányosan érintő, az állam által javasolt ’’egyezményeket”, mindhármuk sorsa megpecsételődött. Ravasz László református püspököt lemondatták, Ordass Lajos evangélikus püspököt bebörtönözték. Ezt követően a református és az evangélikus egyház megfélemlített új vezetői ’’szabadon” aláírták - a megállapodást. Ettől kezdve a hatalomnak döntő szava volt abban, kiből lehet egyházi vezető, és kiből nem. A katolikus egyház első embere, Mindszenty bíboros még ellenállt. 1945-től 1948-as letartóztatásáig Mindszenty József bíboros testesítette meg a kiépülő kommunista diktatúrával szemben a katolikus alternatívát. Nemcsak személyes magatartása volt iránymutató, hanem tanítása is, melynek sarokkövei koncentráltan jelennek meg az 1947-48-ra meghirdetett Boldogasszony-év ünnepségein hatalmas tömegek (néha százezer ember!) előtt elmondott szentbeszédeiben. A bíboros tisztában volt vele, hogy a ’’fordulat évében” az egyre agresszívebb egyházellenes kampány és az iskolaállamosítás feszült légkörében szavai túlmutatnak a konkrét vallási tartalmakon, és társadalmi üzenetet hordoznak. Ez logikusan következett abból, hogy Mindszenty az egyházat és a társadalmat egységben szemlélte. Mindszenty mind a deportált zsidók és malenkij robotra hurcoltak, mind a kitelepített svábok és felvidéki magyarok, mind az internáltak és bebörtönzöttek érdekében szót emelt. Nézetei elemzéséből az is kiderül, hogy nem közismerten hajlíthatatlan természete tette őt ’’párbeszéd-képtelenné” a kommunistákkal szemben, hanem az a felismerés, hogy a diktatúra természetéből adódóan az egyház csak elvtelen, erkölcstelen és megalázó kompromisszumot tudott volna kötni, ennek pedig a bíboros sziklaszilárdan ellenállt. A vallás és a materializmus küzdelme a hercegprímás szerint egészen konkrét formát öltött az iskolák államosításában, amelyet jogtiprásként és az ifjúság erőszakos kisajátításaként ítélt el. A bíboros a hívek figyelmét a család kitüntetett szerepére irányította, hiszen az intézményi háttér hiányában a szülőkre hárul a hitvallásos nevelés feladata: ’’A hit létéről vagy nem-létéről van szó, legalábbis gyermekeitek életében. A kereszténységet át kell mentenünk a jövő nemzedék életébe tanítással és példával.” Papjaihoz intézett utolsó üzenetében pedig ezt a programot adta: ’’Világító oszlopok legyünk!” Mindszentyit a fogságban testileg-lelkileg megkínozták, s hazug vádak alapján életfogytiglani fegyházra ítélték, ami a keresztény világban nagy fölháborodást váltott ki. Mindszenty bíboros letartóztatását követően az esztergomi káptalan nem az állam által kijelölt békepapot választotta az egyházmegye vezetőjévé, hanem a jog szerint is elsődlegesen esélyes Meszlényi Zoltán segédpüspököt. Az ávó napokon belül ítélet nélkül elhurcolta, börtönbe zárta. Két és fél évig magánzárkában tartották, ahol megbetegedett, majd a rabkórházban meg is halt. Jeltelen sírba temették. 1951. május 18-án letartóztatták Grősz József kalocsai érseket, aki Mindszentyt követte a püspöki kar élén. Egy hónap múlva elítélték: a demokratikus államrend megdöntésére irányuló szervezkedés vádjával. Az ítélet: 15 évi börtön. Perének 21 mellékpere volt, melyek során 15 halálos ítéletet hoztak.

                1951. május 19-én - egy nappal Grősz érsek letartóztatása után! - a párt és a kormány létrehozza az Állami Egyházügyi Hivatalt (ÁEH). Ezt az intézményt az 1990-es fordulat után egyesek úgy igyekeztek beállítani, mintha ennek feladata az egyház és az állam együttműködésének koordinálása lett volna. Valójában - a megmaradt okiratok és sokak személyes tapasztalatai szerint is - az egyházak megtörése, az állami céloknak megfelelő manipulálása volt a feladata. Ennek az alakultnak volt az utolsó elnöke a hajdani villamoskalauz, Miklós Imre, aki már fiatalon, megalakulása óta az ÁEH munkatársa volt, majd 1971-től a katolikus főosztályt irányította. 1989. április 30-áig államtitkári rangban a hivatal elnökeként működött. Vezetése alatt a Hivatal több papot ítélt szilenciumra, s azokat a kispapokat, akik nem szimpatizáltak a párttal együttműködő békepapokkal, nem engedte felszentelni. Mindemellett az ÁEH besúgóhálózatot is működtetett. Hajdani tagjai egyetértésével Grősz érsek perének második napján az ÁVH (Államvédelmi Hatóság) házi őrizetbe vette Shvoy Lajos székesfehérvári, Pétery József váci és Hamvas Endre csanádi püspököt. Arra kényszerítették őket, hogy helynökükké és irodaigazgatójukká békepapokat nevezzenek ki. 1951 júliusától törvényerejű rendelet mondta ki, hogy minden jelentősebb egyházi hivatal betöltéséhez az állam előzetes hozzájárulása szükséges. 1956 májusában a püspöki kar kérésére felfüggesztették Grősz József kalocsai érsek 15 évi börtönbüntetését, majd miután letette az esküt az alkotmányra, újra átvehette egyházmegyéje kormányzását. Feltehetjük a kérdést: vajon miféle kínzásokon és esett át az érsek? Mi tette lehetővé, hogy ő lett a püspöki kar elnöke? Hogyan lehetséges, hogy a későbbiekben nem állt ki a börtönbe zárt papok és keresztények mellett? Hogyan történhetett meg, hogy a püspöki kar tagjai a kommunisták börtönébe sínylődőket egyes esetekben a rendszer kifejezéseit használva több esetben megbélyegezték? Vajon milyen nyomás alatt tették meg ezt? S milyen lelki-testi állapotban váltak az egyházi vezetők más alkalmakkor is az állam eszközeivé? A kérdések kutatandók; de mindezekről csak az események minden összefüggésének ismeretében jogos beszélni! Tudni kell, hogy Kádár János politikai rendőrsége messze túltejesítette Hruscsov utasításait: totális támadást indított mindazok ellen, akik az élő egyház tagjaiként vállalták vallásos meggyőződésüket, vagyis nem elégedtek meg az államhatalom által ellenőrzött hallgató egyház bénaságával, az ún. sekrestye-katolicizmussal. (Jelenünkben is sokan vannak, akik a történelmi egyházakat visszazavarnák a templom falai közé, mert zavarják őket, hogy iskolákkal, kórházakkal rendelkeznek.) Ők lettek a ’’fehér vértanúk”, akik börtönnel, egzisztenciájuk feladásával, családi nehézségekkel fizettek azért, mert szembe szálltak a rájuk törő ateizmussal.

                Az ún. rendszerváltás után folytatódott a hisztérikus kampány az egyházak ellen. Még Balog Zoltán, Orbán Viktor ’’udvari papja” szerint is 1990 után a nyilvánosság színpadán nem volt igazán hiteles az egyház, nagyképűnek és sértődöttnek hatott. Kezdetét vette egy agymosási kampány, s több liberális politikus, és újságíró úton-útfélen azt hangoztatta – így teszik most is -, hogy az egyház hatalomra tör. Ez természetesen egy rosszindulatú vádaskodás. Az állam és egyház szétválasztásának fogalmát magyarázzák félre egyesek. Az természetes, hogy szervezeti értelemben önállónak kell lennie az államnak és az egyháznak. De ugyanazon a földön élnek a hívek, mint az ateisták, sőt mindketten ugyanazon állam polgárai is: az embereket nem lehet kettéválasztani, hogy most én, mivel hívő vagyok, csak az egyházhoz tartozom, s a magyar államhoz pedig nem. Az államnak és az egyháznak értelmes és szabad együttműködésre kell törekednie számos kérdésben: például az oktatás és a nevelés, a szociális gondoskodás és az egészségügy területén. A társadalom ezeken a területeken is igényli az egyház közreműködését, ezért a közfeladat-vállalásért magától értetődően ugyanazt a támogatást kell kapnia, mint bármely más szervezetnek. Már csak azért is, mert az egyház annak idején rendelkezett a tevékenységéhez szükséges anyagi alapokkal, de ezeket erőszakkal elvették tőle, ezek a javak az állam kezébe kerültek. Az egyház nem hatalomra tör, nem gazdagságot akar, hanem be akarja tölteni küldetését, és ennek bizony anyagi feltételei is vannak.

A ’90-es évek legnagyobb hazai antiklerikális akciója a dabas-sári iskolaügy volt. Az egyik oldalon állt az egyház, a másikon a sajtó nagy része és az SZDSZ. Gondolom, többen emlékeznek még arra a történetre, amikor is átadták az egyháznak a helyi általános iskolát. Néhányan nem értettek egyet a döntéssel, sokan azonban igen, így aztán két táborra szakadtak a lakók és hatalmas vita kezdődött. Az ügy hosszú hónapokig, sőt évekig szerepelt a lapok címoldalán. Megszólaltak az érintettek, a „szakértők”, sőt a nagypolitika is foglalkozott a történettel, egyenest a parlamentig jutott az ügy, még az akkori államfő is véleményt nyilvánított. Sőt még mások is, megérkeztek az első külföldi visszhangok. A dabas-sári iskolaügy úgynevezett topptéma lett a sajtóban, a belpolitikában. Az egyik tábor az egyházi oktatást követelte, a másik pedig a világit. A gondot az okozta, hogy csak egy iskola volt Sáriban, így aztán hosszú idő után született egy döntés; Fodor Gábor idején kettéosztották a tanintézményt: egy világi, és egy egyházi részre. Arról elfeledkeztek, hogy az önkormányzat volt az, ami átadta az egész iskolát az egyház kezelésébe. Ez volt az alapító oklevélben. Amikor azonban egy 5-6 százaléka a helyieknek ez ellen fellázadt, majd ezt fölkapta az egyházzal nem barátságos sajtó többsége, akkor találták ki, hogy ketté kellene osztani az épületet. Abból a célból, hogy akiknek nem kell egyházi iskola - ez addigra már a szülők 10-13 százalékát jelentette -, azoknak ne kelljen távolabbi oktatási intézménybe vinni gyermekeiket. A világi iskola igazgatóját Nagy Ferencnek hívták, aki többször volt SZDSZ-es képviselőjelölt, ’94 után alpolgármester lett, majd főnöke lemondása után 1998-ig polgármester. A támadások természetesen több fronton tovább folytatódtak. 2005. decemberében ezrek vonultak az utcára az egyházi iskolák támogatásának növeléséért, mert az Oktatási Minisztériumtól kapott adatok alapján csökkent az egyházi intézményekbe járó gyerekek után nyújtott állami támogatás. Ekkor a sajtó arról regélt, hogy egy iskola igazgatója arra kötelezte diákjait: vegyenek részt a tüntetésen. Utóbb kiderült, hogy erről szó sem volt. A diákok választhattak: demonstrálni mennek, vagy pedig tanulni. Még abban az időben történt, hogy egy nappal a matek-érettségi előtt emailben adták meg a matematikatételek fellelhetőségét a Szent Margit Gimnázium igazgatójának, s a történelemtételeket pedig maguk a diákok vitték be neki kinyomtatva. Ekkor a sajtó az egyházi iskolák támogatásának kormányzati megnyirbálását hozta összefüggésben azzal hogy a kiszivárogtatott történelemtételekkel elsőként a Szent Margit Gimnázium állt elő. Természetesen a reformátusok sem maradtak ki a ’’jóból”. Volt idő, amikor attól visszhangzott a sajtó, hogy a Károli Gáspár Református Egyetem Hittudományi Karáról kizártak egy magát homoszexuálisnak valló hallgatót. Az egyik fél azzal érvelt, hogy felsőfokú tanulmányok folytatására - szexuális orientációjától függetlenül - mindenkinek joga van, míg a másik álláspont szerint az egyházi autonómia sérül, ha az egyháznak tanításával ellentétes szempontot kell figyelembe vennie, például a lelkészképzésben. Az gondolom olvasóink előtt is ismert, hogy az egyház - szabadságát védendő és a világi ügyek jogos autonómiáját tiszteletben tartandó - elfogadta az állam és az egyház következetes, intézményes elválasztását. Mára azonban úgy tűnik, hogy a hatalom megijedt az elválasztástól, és különböző módszerekkel megkísérli felülírni, vagy legalábbis átértelmezni azt. Ebben eszközzé silányulnak emberi jogok is, melyek eredendően az állam hatalmának korlátozására fogalmazódtak meg. Az állam egyre inkább azzal az igénnyel lép fel, hogy a szekuláris összefüggésben értelmezett emberi jogok érvényesülését az egyházon belül is számon kérje, legyen szó a nemek egyenjogúságáról vagy akár a nemi identitás szabad megválasztásáról. Csakhogy az ’’egyház” a lelkiismereti és vallásszabadságról, valamint az egyházakról szóló 1990. évi IV. törvény értelmében olyan önkormányzattal rendelkező jogi személy, melyet azonos hitelveket követők alkotnak vallásuk gyakorlására. Mindezek után következett az ügynökkérdés előtérbe helyezése.

Az ÉS ominózus, már a bevezetőben említett lapszámában Ungváry Krisztián történész leírja, az Állambiztonsági Szolgálatok Történeti Levéltárában végzett kutatás alapján azonosította az egyházi vezetőt, akinek beszervezési kartonja nem került elő, a ’’Tanár” fedőnevű ügynök életrajzi adatai azonban teljesen megegyeznek Paskaiéval. Ungváry közölte: a kutatás eredménye alapján Paskait - aki lelki vezetőnek került fel Budapestre a Központi Szemináriumba -, először 1965-ben környékezték meg, tartótisztje kezdetben Keresztury György százados volt. Azelőtt kb. egy évvel, 2005. február végén az interneten egy anonim, ingyenes tárhelyen megjelent egy 219 nevet - köztük Paskai László nevét is - tartalmazó ügynöklista. A Szakértő 90 által feltett névsor megjelenése után néhány érintett, ügynökmúlttal vádolt katolikus vezető nyilatkozatban reagált a vádakra. Kiss-Rigó László címzetes katolikus püspök büntetőeljárás megindítását kérte nevének az ’’ügynöklistán” való megjelenése miatt. Kiss-Rigó László kijelentette, hogy soha semmilyen ügynöki tevékenységet nem folytatott, erre soha nem is kérte senki. Sem külföldi útról, sem személyről vagy bármilyen eseményről semmiféle jelentést sem szóban, sem írásban nem tett. 2005. március 1-jén pedig büntetőeljárás megindítását kérte ismeretlen tettes ellen Szőke János római katolikus lelkész, a Don Bosco Szalézi Társaság tagja amiatt, mert neve és személyes adatai – ’’részben helyesen, részben manipuláltan” - szerepeltek az ’’ügynöklistán”. Beadványában kifejtette, hogy személyére vonatkozóan a lista állításának semmilyen valóságalapja nincs. Ezt követően egy Adriányi Gábor nevű Németországban élő teológus nyilatkozta azt a Népszabadságnak, hogy mintegy hatvan katolikus egyházi emberről bizonyítható, hogy ügynöki jelentéseket írt a szocializmus idején. Veres András püspök, a Magyar Katolikus Püspöki Kar akkori titkára a támadásokra reagálva kijelentette: az úgynevezett beépített emberek többségéről paptársai tudták, hogy jelentéseket készítenek. ’’Nem egyszer, papi összejövetelen az illetők el is mondták, hogy kérlek, ha itt vagyok köztetek, akkor ne beszéljetek ilyen jellegű kérdésekről, mert nekem jelentenem kell” - mondta, hozzátéve, hogy voltak olyanok, akik tevékenységükért bocsánatot is kértek társaiktól. Hangsúlyozta: egyiküknek sem kell nagy nyilvánosság előtt elnézést kérnie, ’’hiszen nem a társadalom, csak esetleg néhány társuk ellen vétettek”. Veres András szerint azoktól várható nyilvános bocsánatkérés, akik a pártállami rendszert működtették, és másokat megaláztak. Ungváry az Este című TV-műsorban, 2006. február 3-án kijelentette: több egyházi személy „16 évvel a rendszerváltás után is kötelezőnek ismerik el ezzel azt az esküt, amit a Kádár-rendszernek tettek, amikor aláírták a beszervezési nyilatkozatokat.” Ez akadályozza meg a kutatást –szerinte. Fodor Gábor pedig olyan javaslattal állt elő, mellyel az átvilágítási törvény közszereplőkre vonatkozó felsorolását emelnék át a levéltári törvénybe, kibővítve az egyházi személyekkel, ezzel definiálnák pontosan a közszereplő fogalmát. Emellett tágítanák a levéltár számára átadandó iratok körét.

A sajtóban tehát újra és újra megjelenik vád, amely szerint egyházi vezetők a kommunista diktatúra rendszerének „ügynökei” voltak. S ráadásul - folytatja a vád - nem hajlandók szembenézni ezzel a kérdéssel. Bizonyára szükségszerű, hogy az egyház szembenézzen a múltjával, hogy számos hibáját, tévedését átgondolja, azokért alkalmasint bocsánatot kérjen. Komoly önvizsgálatra adhat okot, hogy az egyház egyes tagjai naivságból vagy emberi gyengeségből együttműködtek az elnyomó rendszerrel (bár sok esetben csupán a közreműködés látszatát keltették, abban bízva, hogy ezzel az egyház helyzetét menthetik). De vajon érett-e a helyzet a nyilvános önvizsgálatra akkor, amikor a korszak igazi vétkesei érinthetetlenek? Alkalmas-e ma az időpont erre, amikor a társadalom tudatának célzott manipulálása folyik sok-sok területen - többek között az egyházat, s általában a múltat érintő kérdésekben is? Amikor az elmúlt évek igazi bűnöseinek (olykor emberiség elleni bűntettnek számító bűnök elkövetőinek) dokumentumait eltüntették, s ők esetleg vezető állásokban élnek. (Milyen érdekes, hogy a szadeszes Fodor ügyködik az ’’ügynök” papok felkutatásáért, viszont nem zavarja, hogy pártjában olyan emberek is vannak, kiknek felmenői oszlopos tagjai voltak a múlt rendszer elnyomó gépezetének.) S ha néha-néha ki is derül valami múltjukról, ennek többnyire semmilyen következménye nincs. Vajon nem ők-e azok, akik leginkább mozgatják ezt az egyház elleni vádaskodást - hogy legyen a népnek miről gondolkoznia - , miközben az egész országgal elfeledtetik, hogy a diktatúra vezetői, kitervelői, működtetői itt élnek közöttünk, s az ő bűntetteikről nem is esik szó? Mondják, hogy keresztényeknek késznek kell lennünk a megbocsátásra minden ember, minden bűnös iránt. De amikor a régi, sok esetben embertelen rendszer funkcionáriusai az egyházat kezdik el legfőbb vádlottként beállítani, akkor kötelességünk tiltakozni. Arról is szólnunk kell, hogy a hazánkban ma használt „ügynök” fogalom maga is alkalmas arra, hogy a társadalmat tudatosan félrevezesse. Az ügynök egy bizonyos rendszer titkos munkatársa vagy legalábbis lefizetett besúgója. Az ’’érintettség” kérdését maga a rendelkezés, illetve az Országgyűlés 41/2002 (VII. 12) határozata is talán direkte félrevezetően fogalmazza meg: a volt ügynökök érintettségét vizsgáló bizottság feladatává teszi, hogy vizsgálják meg, kik voltak az előző rendszerben bizonyos területen dolgozó főhivatású ’’ügynökök”, kik adtak jelentést, kik kaptak ezért fizetést, kik írtak alá hálózati feladatra vonatkozó nyilatkozatot... és a b) pont: kik „szerepelnek a felsorolt szervek hálózati nyilvántartásában”. Tehát az „ügynök” megbélyegző címszó alá sorolhatók teljesen vétlen emberek is, pl. olyanok, akiknek hozzájárulásuk nélkül beírták a nevét a jelzett szervek nyilvántartásába. Vagy olyanok, akikből a titkosrendőrség valamilyen semleges témában aláírást, illetve esetleg beszámolókat csikart ki, de ők másnak ártó nyilatkozatot vagy jelentést nem tettek. Nagy Lajos, a Nemzetbiztonsági Hivatal megalapítója és első igazgatója megdöbbentő tényekről számolt be egy interjúban az ATV Napkelte című műsorában 2002. augusztus 9-én 7.15-kor. Elmondta, hogy ők a Nemzetbiztonsági Hivatalból igyekeztek eltüntetni a számukra fontos személyekre vonatkozó adatokat, az ügynökök kartonjai közé viszont betettek olyan neveket is, akik nem voltak ügynökök. Céljuk a szándékos félrevezetés volt, az okirat-hamisítás. S erről ő büntetlenül nyilatkozhatott. Lehet-e ilyen körülmények között, ilyen meghamisított dokumentumok birtokában tisztán látni? Igazságos-e a megzsarolt egyház esetleges gyengeségeit nagyító alá venni, amikor magának a zsaroló és embertelen rendszernek és funkcionáriusainak, a zsarolók felelősségre vonásáról egy árva szó sem esik? Nem vonom kétségbe, hogy a kommunizmussal együttműködő egyháziak ügyével is kell foglalkozni, de korántsem úgy, hogy emellett alig esik szó az elmúlt rendszer sötét politikájáról. Sőt ezt a kort ma is teljességgel elhallgatja, szeretné elfelejtetni a hivatalos politika és a média. Az is abszurdum, hogy néhány médium a hívek érdekére hivatkozik, amikor meg szeretné tudni, kik voltak az ügynökök a különböző egyházakban. Pont az Élet és Irodalom a Magyar Narancs védi a híveket főpapjaiktól? Ez elég nevetséges. Mi a támadás oka? A félelem. Lapunkban már beszámoltunk arról, hogy diszkriminálják az egyházi iskolákat, s idén az iskolafenntartó egyházakat mintegy ötmilliárd forint illetné meg az 1,84 milliárd forinttal szemben. Nem veszi jó néven a kormányzat, hogy a nihilizmus terjesztésével szemben, vannak olyan iskolák is, melyek nevelnek is, és értéket közvetítenek. A mostani gazdasági helyzetben, amikor a családok nagy része megélhetési problémákkal küzd, miközben egy szűk, kivételezett réteg tagjai azon morfondíroznak, hogy megváljanak- e helikopterüktől vagy sem, akkor a hívek lelki gondozása jobban előtérbe kerül az egyházaknál. Vigyázni kell arra, hogy az emberek kétségbeesésükben, vagy gyarlóságuk miatt ne nyúljanak az alkoholhoz, a droghoz és más önpusztítást elősegítő szerekhez a nehéz időkben. Az egyház papjai – persze akadhatnak kivételek, hiszen ők is ’’emberből vannak” – az igazság követésére és a Tízparancsolat betartására szólítják fel a híveket. A hazugsággal szemben az igazság fontosságát hangsúlyozzák. ’’Szeretted az igazságot és gyűlölted a hamisságot: annakokáért felkent téged az Isten, az örömnek olajával” – íme az egyik egyházi ének refrénje a zsidókhoz írt levél alapján. Nem beszélve arról a korán sem mellékes dologról, hogy a történelmi egyházak tagjai értéket próbálnak közvetíteni. El kell tehát bizonytalanítani a híveket, az arcukba kell vágni: „mit akartok papjaitoktól, ezek mind a kommunisták ügynökei voltak.” Fél a hatalom azoktól, akik fel akarják világosítani az igazságról a társadalmat. ’’Világító oszlopok legyünk!”- mondta papjainak Mindszenty hercegprímás. Vannak, akik teljes sötétségben akarják tartani a társadalmat. Rajtunk is múlik sikerül-e nekik.

Medveczky Attila

*A szerző ismeri Hetényi Varga Károly Papi sorsok a horogkereszt és a vörös csillag árnyékában c. három kötetes munkáját. Írásának tudatosan, figyelemfelhívás és nem plagizálás céljából adta a fenti címet.