2007.02.16. 

Gabriel Garcia Márquez: Száz év magány

(Vígszínház)

A ma Mexikóvárosban élő idős, - 1928-ban a kolumbiai Aracatacában született szerző - világhírű regénye, a Száz év magány Argentínában, 1967-ben jelent meg. Ezért a művéért kapta meg 1982-ben a Nobel-díjat. A Fidel Castro rezsimjével és a baloldali eszmékkel rokonszenvező íróban 1965-ben fogant meg ennek az opuszának a terve, és másfél év alatt vetette papírra. Azóta 23 országban adták ki és 18 nyelvre fordították le. Újfajta stílusirányzatot honosított meg, az irodalomtörténészek ’’mágikus realista” regénynek nevezik a Száz év magányt, ugyanis a misztikumnak és a hétköznapiságnak a keveredése hozza létre azt az egyedülálló varázst, ami miatt sokak számára tudott és tud mind a mai napig meghatározó olvasmányélménnyé válni. Az örökké visszatérő, gyötrelmet és beteljesülést hozó szerelemben García Márquez a magány és reménytelenség ellenszerét találja meg, s ez teszi ezt a tragikus történetet legmélyebb mondanivalójában optimistává. A szerző élményeinek forrása a gyermekkor. Ősrégi hagyományokat elevenen őrző szülőfalujának mindennapi élete, a nagyszülők meséiben megelevenedő múlt csodálatos képekkel népesíti be az író  képzeletvilágát.

Az ilyen nagylélegzetű műveket előbb-utóbb megfilmesítik, vagy színpadra írják át, s ez alól a Száz év magány sem kivétel: Schwajda György átdolgozásának Magyarországon 2003-ban, az egri Gárdonyi Géza Színházban tartották az ősbemutatóját, majd tavaly Székesfehérváron, a Vörösmarty Színházban is színre vitték, majd az idén, január 7-én a Vígszínházban volt premierje. Mindig rendezőt és átdolgozót próbáló feladat olyan művet színpadra állítani, amit szerzője nem színműnek írt meg. Ilyenkor a dramaturgok két hibába is beleeshetnek: az egyik, hogy magát a teljes regényt akarják színre vinni, ami képtelenség. A másik, hogy az alapműből csak bizonyos részeket, cselekményfoszlányokat emelnek ki, és valamit – általában, amit a rendező a mű kapcsán, vagy ürügyén el akar mondani – azt eljátsszák. Ezért fordul elő időnként, hogy a derék néző úgy érzi, csak ellopják a regény cselekményét, mert annyira kiforgatják. Az ideális megoldás az, ha a rendező olyan változatot képes színpadra állítani, ami hű az eredeti műhöz, mert fel tudja idézni annak fontosabb gondolatait, és mindemellett feszes ritmusú, jó előadás is. A Forgács Péter rendezte Száz év magány megtalálja ezt a kényes egyensúlyt, mert a produkció pontosan visszaadja a regény üzenetét, és a színi hatás követelményeinek is maradéktalanul megfelel.

A Száz év magány voltaképpen nem más, mint a Buendía család története, akiket az anya, Ursula személye köt össze. Kis, hétköznapi eseményeken át halad a cselekmény előre, és a nézők szeme előtt szép lassan feltárul ennek a tipikus dél-amerikai famíliának a története. Ursula vak szemén át látható az összes szereplő: a férje, a világ titkait megfejteni akaró, kissé habókos José Arcadio Buendía, elsőszülött fia, a nagytermészetű II. José Arcadio Buendía, a melák második fia, Aureliano Buendía ezredes és a lánya, a bolondos Amaranta. Macondo falu lakói, így közöttük Pilar, a falu lotyója és fogadott lánya, a kikapós Rebeca is fontos szerepet kap ebben a lustán, nagy ívekben kanyargó történetben. A Vígszínház előadása nem követi a szélesen hömpölygő regény váltakozó idősíkjait, előre-hátramozgó cselekményét, hanem kronologikus sorrendben meséli el a Buendíák öt generációjának a sorsát. Magától értetődően az összes figura nem jelenik meg a produkcióban, akik viszont láthatók, azokat árnyaltan mutatja fel, ennek ellenére vannak olyanok, - főképp a Buendíák ifjabb generációjához tartozók, - akiket csak egy-két jellemvonással fest le. A darab arról szól, amiről a regény: az életről, az érte és a miatta folytatott küzdelemről, az eközben adott és kapott sebekről, az újrakezdésről. A színdarab mindkét felvonása pergő, jó ritmusú, és a néző jól el tudja különíteni egymástól a szereplők viselt dolgait, és világosan érzékeli, hogy éppen hol tartanak. A színpadkép is a száz évet magában foglaló kornak az ábrázolásához alkalmazkodik: Füzér Anni díszletei és jelmezei segítenek a miliő megteremtésében, az alig-alig emelkedő, majd éles fordulatokat tevő három úton egy-két szék, szekrény, tűzhely között zajlanak az események.

Az előadást Börcsök Enikő viszi a vállán. (Az Ursula beszélő név, ugyanis nőnemű elefántot jelent, az elefántcsordát mindig a legtapasztaltabb tehén vezeti.) Börcsök Enikő olyan matriarchát jelenít meg, aki csak látszólag gyenge, ennek ellenére vasmarokkal és könyörtelen szigorral kormányozza még 120 esztendősen is családját. A világ csodáira kerek szemeket meresztő José Arcadio Buendíát Hegedűs D. Géza olyan férfinek játssza el, akiről a közönség nem tudja eldönteni, milyen ember is valójában: egy meg nem értett zseni, vagy egyszerűen nincs ki mind a négy kereke. Venczel Vera, Pap Vera, Cseh Judit, Harkányi Endre, Juhász István és Csőre Gábor alakít még egy-egy jellegzetes karaktert. A Vígszínház előadása elejétől a végéig fenntartja a publikum tagjainak az érdeklődését, és tényleg kedvet csinál a regény elolvasásához.

 Dr. Petővári Ágnes