2007.01.12. 

Vörösmarty Mihály: Csongor és Tünde

(Nemzeti Színház Nagyszínpad)

Vörösmarty több, mint húsz éven át írt drámákat, 1821-től 1844-ig. Az ifjúkori kísérleteket is beleszámítva 16 színi alkotása van, de kiemelkedő remekmű csak egy akad közöttük, s ez a Csongor és Tünde, ami Vörösmarty igazán nagy, soha felül nem múlt alkotása. A Csongor és Tündét 1930-ban írta, nyomtatásban 1931-ben jelent meg Székesfehérváron. A pesti cenzor ugyanis megtagadta a nyomtatási engedélyt, a székesfehérvári – egyik volt tanára – azonban megadta. Megjelenésekor sem volt különösebb visszhangja: a közönség hidegen fogadta, az íróknak sem igen tetszett. Kölcsey Ferencet is csak a harmadik elolvasás után ’’kapta meg”. A mű forrása egy 16. századi magyar széphistória: História egy Árgirus nevű királyfiról és egy tündér szűzleányról. Szerzője mai tudásunk szerint egy Gergei (Gyergyei) Albert nevű, egyébként ismeretlen költő. Vörösmarty felhasználta e történet eseményeit, szereplőinek túlnyomó részét, a népmesei motívumokat – tündérfa, a tündérlány hajának levágása, pörlekedő manók, a szerelmesek egymásra találását akadályozó vénasszony, végül a vágyakozó szerelmesek újratalálkozása – a mű mégsem pusztán dramatizált népmese. Egyrészt egészen új szereplőket is felléptet Vörösmarty, így a három vándort s mindenekelőtt az Éj ’’gyászasszonyát”, másrészt alakjait és cselekményét oly bonyolult, többrétegű szimbólumrendszer fűzi össze, hogy a Csongor és Tünde méltán tekinthető az élet értelmét, célját kutató nagy filozofikus műnek, kiemelkedő drámai költeménynek. A mese magva ősrégi: két szerelmes története, akik közül az egyik földöntúli lény, s akiket valami ármányt elszakít egymástól. A tündér visszatér hazájába, a másik pedig keresi, s hosszas, küzdelmes kalandok után végre tökéletes boldogságban egyesülnek. A szerencsés vég, a keresett és végül megtalált boldogság ellenére az egész művet valami keserű, fájó mélabú lengi át, ráereszkedik az Éj sötét gyászfátyola. Két ellentétes világ kapcsolódik össze a drámában, a két főszereplő vágyódása is ellentétes: az ’’égi” Tünde a földre, a ’’földi” Csongor pedig az égbe, Tündérhonba vágyódik. Mirigy a darab szimbólumrendszerében az ártó démon, minden nemes törekvés akadályozója. A ’’vándorok”, a kalmár, a fejedelem, a tudós egy-egy óriásira növesztett szenvedély képviselői, akik olyan szemellenzős makacssággal hisznek önmagukban, saját céljaikban, útjuk helyes irányában. Ők három különböző életideált, magatartásformát testesítenek meg: a pénztől, a hatalomtól, a tudománytól várják önző boldogságukat. A cselekmény időtartalma egyetlen kozmikussá növesztett nap: éjféltől éjfélig tart a mesés történet.

A Csongor és Tündét a Nemzeti Színház Paulay Ede rendezésében mutatta be először 1879. december 1-jén, azóta 12-szer újították fel, ezt a legutóbbi változatot tavaly, november 16-án. Ez több, mint 500 előadást jelent! A mostani produkciónak Valló Péter a rendezője, aki koncepciójáról a következőket nyilatkozta: ’’ebben a darabban én egy értelmiségi szemszögéből vizsgálom a boldogulás lehetőségeit”, hozzátette még azt is, hogy a ’’mai világ vizuális hatását nem lehet figyelmen kívül hagyni”. Így ezután tényleg ’’fölturbózza” a szöveget látvánnyal: átalakítja s színpadteret, a balkonnal van egy magasságban a színpad, a nézők két oldalról fogják közre a játszóhelyet. Élő kismalac is a kellékek része, de akad még bevásárlókocsi és szalmabála is. Csodafa helyett villanypózna áll a színpadon. A szereplők alkalmanként zörgős, átlátszó esőköpenyt hordanak, a három ördögfióka a punkok jellegzetes öltözetét és frizuráját viseli, a három vándor pedig bohócjelmezt ölt. A karakterek is módosulnak, Csongor nem az a megszokott délceg legény, hanem kopaszodó, sokat tapasztalt férfi, Tünde nem szűzies és éteri tisztaságú földöntúli lény, hanem fogdosható, hús-vér leányzó. Mirigy afféle gonoszkodó anyós, Ledér viszont visszafogott, egyszerű kis prosti, Ilma pedig fenékimplantátumot kapott, de ettől nem lett afféle tenyeres-talpas menyecske. Egyedül Balga van a helyén, ő olyan bumfordi, amilyennek a szerző megírta. Időnként a sok-sok kavargó látványelemtől alig lehet Vörösmarty veretes mondataira figyelni, de ez a lírai szöveg mégis megfogja és megszólítja lelkünket.

Valló Péter színészválasztása koncepciójához igazodik. Az 5. X-hez közelítő Kulka János alakítja Csongort, és a jellegtelen Sipos Vera Tündét. A három vándort Gazsó György, Spindler Béla és Blaskó Péter jeleníti meg, Mirigyet pedig Almási Éva. Az Éj gyászasszonyát Molnár Piroska, Balgát Szarvas József, Ilmát Schell Judit, Ledért Nemes Wanda, az ördögfiókákat Schmied Zoltán, Marton Róbert és Nagy Cili személyesíti meg. A mindenféle furcsa ötlettől, erőltetett újítástól, szemkápráztatástól eltekintve az előadás után mélyen egyet érthetünk kiváló irodalomtörténészünkkel, Beöthy Zsolttal, aki a következőket állapítja meg: ’’A magyar költői nyelvnek legszebb diadala a Csongor és Tünde”. Ez így igaz...

Dr. Petővári Ágnes