2007.01.12. 

E jelben győzni fogsz?

Egy legenda szerint Nagy Konstantin császár (306-337) megtérése egy égi jel megjelenése miatt következett be. A Milvian-hídi csata előtt, 312. október 28-án, mikor katonáival menetelt, egy kereszt jelent meg előtte az égen, e szavakkal : ’’E jelben győzni fogsz!’’ (In hoc signo vinces). Később álmában azt az utasítást kapta, hogy új jelet tegyen a zászlóira. Azt mondják, ő volt az első római császár, aki felvette a kereszténységet, bár lehetséges, hogy továbbra is megmaradt korábbi hitében. Társcsászárával, Liciniusszal ő engedélyezte elsőként a keresztény vallás gyakorlását (religio licita – engedélyezett vallás). Az 313-ban Konstantin által kiadott milánói ediktum pedig eltörölte a kereszténység gyakorlásáért korábban kirótt büntetéseket, melyek miatt rengetegen szenvedtek mártírhalált. Az egyház elkobzott vagyonát is visszaadta. Korunkban is van egy olyan politikus, ki úgy gondolja, hogy a kereszt jelével győzelemre viheti pártját, és az egyesült jobboldalt. Ő nem más, mint Orbán Viktor.

                Orbán hosszú és érdekes utat tett meg, amíg eljutott az úrasztala és az oltár lépcsőihez. Nagyszülei ragaszkodásának eredményeképpen ugyan megkeresztelték, de nem kapott semmilyen vallásos nevelést, s a nagyszülők öregedésével egyre inkább kiszorult otthonról a hit kérdéseiről való beszélgetés. Viktorunk vallástalan közegben nőtt föl, így is járt iskolába, még az egyetemi évek alatt is így volt, egészen addig, amíg meg nem ismerkedett későbbi feleségével, aki viszont – saját elmondása alapján – gyakorló katolikus családból származik. ’’Onnantól kezdve mindenfajta változások álltak be az életünkben. Én személy szerint elég hosszú utat tettem meg, hogy azt a mondatot ki tudjam mondani, hogy hívő, keresztény ember vagyok.”- mondta Orbán 2005-ben egy adventi találkozón. Pályája kezdetén viszont Orbán Viktornak még olyannyira nem voltak fontosak az egyházak, hogy ellenezte azok állami támogatását. Akkoriban Orbán még az állam és az egyház szétválasztását sürgette. Garanciákat akart arra nézve, hogy az egyházak semmilyen módon nem gyakorolhatnak befolyást a politikai életre. 1991. július 4-én, mint fideszes képviselő, a következőket mondta a parlamentben, amikor az egyházi intézmények visszaadása volt napirenden: ’’A törvényjavaslat szövegében – amit önök elé beterjesztettek – semmifajta garancia nincsen arra nézve, hogy azokat az ingatlanokat, amelyeket az egyházak megkapnak szociális, oktatási és egyéb célra, azokat arra is fogják használni. Vannak-e garanciák arra nézve, hogy az egyházak nem avatkoznak be közvetlenül a politikai életbe, nem gyakorolnak közvetlen befolyást az államra? Ez a kérdés… Én úgy gondolom, hogy a mai magyar politikai helyzetben az, hogy az állam költségvetési támogatásban fogja részesíteni évente az egyházakat, az kifejezetten függőségi viszonyt teremt az állam, egyház viszonylatában.’’ Az 1990-es évek elején Orbán Viktor és párttársai még annyira egyház- és vallásellenesek voltak, hogy amikor a Kereszténydemokrata Néppárt képviselői felszólaltak vagy egyszerűen csak bevonultak a Parlamentbe, a következő bekiabálások hangzottak el a Fidesz soraiból: ’’Csuhások! Térdre, imára!” „A Fidesz antiklerikális volt, de sosem volt ateista párt” - magyarázza az anno a KDNP-nek címzett beszólásokat Balog Zoltán, református tiszteletes, Orbán Viktor egyik bizalmasa, legfőbb egyházügyi tanácsadója, ’’érdemei miatt” fideszes képviselő. Persze, lehet valaki úgy hívő, hogy nem vallásos, nem tartozik egy felekezethez sem. De a Fidesznek akkor fel kellett volna ismernie, hogy a ’90-es évekre a történelmi egyházak nem képviseltek már akkora ’’hatalmat”, mint 1945 előtt, így nem kell attól tartani, hogy pl. egy hatalmas érseki birtokokon kell a szegény parasztoknak dolgozniuk. Orbán viszont 1992-től egyre békülékenyebb hangot ütött meg az egyházakkal szemben. Ennek oka a ’’cápalátogatásos balhé”.

Meg kell jegyezni, hogy a hívők és a klérus legutolsó fideszes élménye az előző évi pápalátogatás idejére datálódik, mikor a Magyar Narancs – amely akkor még egyértelműen a Fidesz lapjának számított – ’’Pápa-cápa” különszámot jelentett meg ebből az alkalomból. Ebben ironikus-gúnyos ’’tréfákon” kívül ( pl. rendkívüli tévéprogram a ’’cápa” tiszteletére ilyen műsorokkal: Ferkó gyónni megy – magyar bábfilm vagy Ateista Pista megszívja – lengyel rajzfilm stb. ) az obszcenitásig menő gúnyverseket és egyéb, a kívülállók számára is megbotránkoztató szövegeket közölt. Orbán azonnal felmérte, hogy ez komoly károkat okozhat a Fidesznek, és minden erejét latba vetve betiltatta a szóban forgó lapszám terjesztését. Orbánt és Kövért különösen Eörsi István blaszfemikus gúnyversei bosszantották, s azt üzenték neki, hogy legyen szíves, ne a más lapjával verje a csalánt, hanem legközelebb a Beszélőben publikálja hasonló műremekeit. Orbán tehát emiatt is ’’nyitni” akart az egyházak felé, azon a sajátos módon, ami, félig udvarlásnak, félig fenyegetőzésnek hat: ’’Az egyházak… csak akkor fogják betölteni azt a pozíciót, amely egy modern társadalomban megilleti őket, ha megőrzik és visszanyerik autonómiájukat. Amennyiben a politikai élet szereplői közül egyeseket ellenségeknek, másokat meg szövetségesnek minősítenek, maguk is politikai szereplővé válnak. Márpedig ha valaki erre a porondra téved, akkor rá is érvényesek lesznek a politikai gyakorta kegyetlen törvényei. Ezért mondjuk, hogy hibát követnek el, ha azok szolgálatába szegődnek, akik ideológiai átnevelő tábort akarnak csinálni Magyarországból…Ugyanakkor – a kedvezőtlen példák szaporodása ellenére is – látunk reményt arra, hogy az egyházak és az állam kapcsolata oly módon rendeződjék, hogy az megfeleljen a liberális jogállam elveinek.” Orbán 1992-ben, mint a liberális sajtó kedvence, úgy gondolta, hogy a két év múlva esedékes választásokat a Fidesz fogja megnyerni. Lehetséges koalíciós partnerként számára az SZDSZ-t és bizony az MSZP-t nevezte meg, amely szerinte ’’a következő választási ciklusban hiteles szociáldemokrata párt lehet.” Tehát akkoriban még szó sem esett nemzetről és kereszténységről…

A Fideszben a letaglózó 1994-es választási vereség után kezdett erősödni a nyilvánosság előtt is a ’’keresztény" jelleg. Már azonban a kilencvenes évek legelején szerveződött a pártban és körülötte egy – főként protestáns – laza egyházi kör. (Balog is akkor került oda barátja, Németh Zsolt hívására.) Ők – lelkészek és egyéb egyházi tisztségviselők – Fidesz-tagokként vagy -szakértőkként, -szimpatizánsokként még a Liberális Internacionálé pártjához kapcsolódtak. Köztük már akkor kirajzolódott egy stratégia arról, hogy a Fidesz miként kapcsolódna a vallásos világhoz. Közelíteni kellett a katolikus egyházhoz (amiben, ’’bármilyen furcsa”, nagymértékben segítette a pártot a református lelkész Balog Zoltán). Történt, hogy 1995-ben a Fidesz, az MDF és a KDNP Mádl Ferenc személyében közös jelöltet állított a köztársasági elnöki posztra. Ezzel az adott pártok a nyilvánosság előtt is demonstrálták az összefogás tényét. Ennek kiemelkedő aktusa volt az a nagygyűlés, amelyet az Erkel Színházban tartott a három jelölő szervezet. A gyűlésen részt vettek a egyházak képviselői is, köztük Paskai László, akkori bíboros, esztergomi érsek. Az első sorban jelöltek ki számára helyet, a három pártelnök szomszédságában. Azok már a helyükön ültek, mikor a katolikus egyházfő megérkezik. Mosolyogva nyújtja a jobbját – csakhogy nem a közvetlenül mellette ülő Giczy Györgynek, hanem előtte átnyúlva – előbb Orbán Viktornak. Giczy visszakapja a maga mozduló kezét, arca egyre zöldebb, míg a prímás hosszan beszélget a Fidesz elnökével; azután végül vele is kezet fog. A beavatottak – köztük a KDNP elnöke – tehát 1995 óta sejtik, ami az 1998-as választások előtt válik véglegessé: az egyház támogatását a kereszténydemokraták helyett immár a Fidesz bírja. Ekkor sokan a tékozló fiú jelzővel illetik Orbán Viktort – szerintem helytelenül. A Fidesz elnöke ugyanis, bár meg volt keresztelve, mégsem gyakorolta vallását, s nem érdekelték a hit dolgai. Tudatosan semmi köze nem volt egyházakhoz, hisz pici kora óta vallástalan közegben élt. Így szó sem lehet visszatérésről. Ha teszem fel, Kóka János, mint ferences diák, aki 18 éves koráig templomba járó volt, most hirtelen erélyesen lépne fel az egyházi iskolák érdekében, s az SZDSZ-t keresztény fundamentalista párttá szervezné át, na az lenne az igazi ’’tékozló fiúság”.

                1997 nyarára nyilvánvalóvá vált, hogy Fidesz már nem liberális, hanem jobboldali, nemzeti pártként szeretné megnyerni a választásokat. Az év június 12-én a Zeneakadémián tartották meg a reformkor végén elfogadott Ellenzéki nyilatkozat megszületésének 150. évfordulójára való megemlékezést, ami valójában egy fideszes erődemonstráció volt. Ez volt a ’’Polgári Ellenzék Napja”. Itt mondta ki Orbán, hogy a „magyar kormány alkotmányos törvényeinek ellenére idegenszerű, s nem nemzeti befolyás alatt áll.” A beszéd liberális berkekben nagy botrányt váltott ki. Csurka István pedig a Magyar Fórum 1997. július 19-ei számában rámutatott arra, hogy ’’az egyes orbáni tételeket együtt és külön-külön valaki már elmondta. Nem Antall József, mint vélhetnénk…hanem e sorok írója – akit azonban meg sem említenek. Furcsa helyzet. Orbán fel akarja ölteni Antall József mezét, de nem az ő szavait veszi át. Orbán idéz és kihagy. Csurkától idéz, de Antall szerint hagy ki.” Tehát már akkor elkezdődött a MIÉP szavazótáborának és tagságának elszipkázási kísérlete. A nagy átváltozásban azonban többen is kételkedtek. ’’A fiataldemokraták nem keresztények és konzervatívok, ha azt teszik, amit nagymesterük, Otto von Lambsdorff, a Liberális Internacionálé (LI) elnöke mond .” – jelentette ki Lányi Zsolt, az FKgP frakcióvezető-helyettese 1998 januárjában. Giczy György, a KDNP elnöke sem fogta vissza magát ugyanekkor: ’’Az Antall-kormány alatt keresztény kurzusról kiabáltak, most pedig ők akarnak a legjobb kereszténydemokraták lenni.“ A választások előtti belső identitászavart egyébként mi sem bizonyította jobban, mint hogy Csépe Béla jelölését követően Heves megyében több városi alapszervezet is kilépett a Fideszből. Orbán Viktor, immár miniszterelnökként 1998 augusztus végén magánbeszélgetésen fogadta Otto von Lambsdorffot, a LI tiszteletbeli elnökét, és tájékoztatta arról, hogy pártja szeptember végén dönt a Európai Néppártba (EPP) való átlépésről. Külpolitikai okokra hivatkozott Martonyi János külügyminiszter nemrég, amikor az uniós csatlakozás előnyei között említette az átjelentkezést, mivel – mint mondta – az EPP az Európai Parlament legnagyobb frakciója. Jan Weijers, a LI főtitkára azonban világossá tette a sajtónak: a Fidesz vezetői a magyar belpolitikai helyzettel indokolták döntésüket a szervezet ljubljanai elnökségi ülésén, nevezetesen: a posztkommunista utódpárttal szemben ők jelentik a potenciális ellensúlyt egy jobboldali tömörülés élén. Mielőtt még az a ’’hatalmas” és ’’komoly” vád érne engem, hogy MSZP-s ügynökként bántom a jobboldal igen tisztelt „vezér”-ét, s ezután behúzott nyakkal kell járnom a Polgárok Háza előtt, közölném, hogy 1998 és 2002 között több pozitív intézkedést is hozott Orbán és csapata. Példakánt a kultúra, a szociálpolitika és a környezetvédelem területét hoznám fel. Az Orbán-éra alatt létrejött több minisztériumi alapítású közhasznú társaság, például a külországokban zajló kulturális megjelenések szervezésére vagy az Uránia Nemzeti Filmszínház és az Ernst Múzeum működtetésére. Az akkori kormány egy nemzet adósságát törlesztette a kulturális örökség védelméről szóló törvény megalkotásával és a Nemzeti Színház megépítésével, új zarándokhelyet hozott létre az Álmok álmodói kiállítással, minden magyarországi önkormányzatnak megadta a méltó ünneplés lehetőségét a Magyar millennium ünnepségsorozatával. Az 1998-ban elfogadott kormányprogram egyik legradikálisabbnak tűnő gondolata volt, hogy a gyermekvállalás terheinek viselésében az államnak is jelentős szerepet kell kapnia. Ez a szerepvállalás az alapvető társadalmi szolidaritásra kívánt építeni, arra a legtöbbek által osztott gondolatra, hogy a megszülető gyermek az ország, az egész nemzet számára fontos, s ezért az állam is felelősséggel tartozik. Ennek köszönhetően az újra nyújtott és fenntartott, majd bővített – elsősorban anyagi – eszközök biztosították, hogy a gyermeket vállaló családoknak lényegesen kisebb valószínűséggel kelljen a gyermekkel együtt a szegénységet is vállalnia. A környezetvédelem terén meg kell említeni, hogy jelentős feladatot és kihívást jelentett akkoriban a Tisza térségében az egyre magasabban tetőző árvízi csúcsok, a ciánszennyezés és a hasonló, várhatóan tartós kockázatok kezelése. Megalkották a Vásárhelyi-tervet, abból a felismerésből, mely szerint hagyományos módon már nem kezelhető árvizek problémájának megoldására összetett, a vidékfejlesztés, a természetvédelem és a turizmus céljait is szolgáló, gazdaságilag hatékony, de így is jelentős állami forrásokat igénylő fejlesztéseket kell megvalósítani.

                A 2002-es bukta után Orbán a szocialisták elleni ’’keresztes háború” vezéreként lép fel, s hogy bizonyítsa vallásos énjét, egyszer misén, máskor református istentiszteleten vesz részt. (Orbán református vallású.) Püspökök és tiszteletesek hívják meg beszélgetésekre, előadások tartására. 2006 december közepén pedig a Fidesz elnöke a Mélység és magasság című interjúkötetet mutatta be, amelyben Balog Zoltán református lelkésszel, fideszes politikussal Halász Zsuzsa újságíró beszélget. A könyvet elolvasva rádöbbenhetünk arra, hogy a fiatal Balogban és az ifjú Orbánban volt egy közös vonás: a lázadás. Balog Zoltán édesapja református lelkész volt, ám a fiú erősen tiltakozott és lázadt az ellen, hogy belőle is pap legyen. Ezért egy színjeles gimnáziumi bizonyítvánnyal és egy kitűnő érettségivel nem jelentkezett sehova, – anno még ki is rúgatta magát a gimnáziumból, s csak vizsgázni járhatott vissza –hanem elment Diósgyőrbe betanított esztergályosként dolgozni. Megismerkedett a miskolci alvilág peremén mozgó alakokkal, akik egyszer ki is mentették egy éjjel egy ellenséges banda ’’karmai közül”. Balog akkoriban a hitet egyfajta olyan erkölcsi korlátnak érezte, ami beszűkíti az életét. A lázadás részeként még ezt is eljátszotta, hogy istennélkülinek deklarálja magát. Végül mégis jelentkezett a teológiára, de két év után felszólították: hagyja el az egyetemet. Az ok: újabb lázadás. Tanult egy keletnémet lány a teológián. Balog szerelmes lett belé, el akarta venni feleségül. ’’Mi csak püspöki engedéllyel házasodhattunk, azt viszont nem kaptam meg.”* A fiú mégis elvette feleségül a lányt. Balog kiutazott feleségével az NDK-ba, s csak akkor jött haza, amikor megszületett gyermekük. A püspök, Dr. Bartha Tibor behívatta őt, s azt közölte vele: nem engedi, hogy lelkész legyen. Balog Zoltán ezután lázadásból, és bosszútól vezérelve elment azokhoz dolgozni, akiket a teológián sokat szidtak: a katolikusokhoz. Végül a budapesti püspöknek köszönhetően református lelkész lehetett. Orbán is lázadó volt. Lázadt az iskolai és menzai szabályok ellen, a katonaság ellen, az SZDSZ gyámsága ellen, a Charta ellen, a nagykoalíciós elvárások ellen; mindennemű kényszert és korlátot le akart dönteni.

                A könyvbemutatón Orbán Viktor közölte: a jobboldalt óvva inti az egyházak kritizálásától. Mindez elég érdekes intelem. Maga Balog közli az interjúkötet 59. oldalán: ’’A jobboldalon túlságosan is elterjedt, hogy mi semmi rosszat nem mondunk az egyházakról, eleget bántják őket a kommunisták. Ez így van, de a saját óvatosságunk mégsem szül jó vért.” Ezután arról értekezik, hogy az egyházakat érintő ügynökkérdést rendezni kéne. Ha egy jobboldali ember kritizálja a békepapokat, nem hiszem, hogy hatalmas bűnt követne el. A moldvai csángómagyarok 1990 óta folyamatosan kérik a magyar mise bevezetését falvaikban. Nyisztor Tinka kezdeményezésére és vezetésével a pusztinaiak több rendben jártak Petru Ghergheli jászvásári római katolikus püspöknél és Jean-Claude Perisset bukaresti pápai nunciusnál; 1991-ben Budapesten a magyar misére vonatkozó kérést nyújtottak át őszentsége II. János Pál pápának; kérvényt juttattak el dr. Jakubinyi György gyulafehérvári érsekhez; a vonatkozó dokumentációt átadták Gabriel Andreescunak, 1999 nyarán pedig a magyar fővárosban adták át Göncz Árpád köztársasági elnöknek; 2001-ben Pusztinán vette át a kérelmezett magyar mise iratcsomóját Tytti Isohookana-Asunmaa finnországi Európa tanácsi képviselő, a moldvai csángók anyanyelvű misézéséért az Európa Tanács is fellépett a 2001/15021-es ajánlásában. 2004 decemberében szintén a pusztinaiak vitték az egyházmegyei zsinat elé ebbéli kérésüket. Ám a Vatikán még mindig nem lép fel erélyesen a moldvai magyar katolikusok védelmében. Ez olyan dolog, melyet egy magyar keresztény embernek kritizálni lehet, sőt kell is. Ettől még nem vagyunk antiklerikálisok.

                Vannak, akik kételkednek Orbán megtérésében és jobboldali voltában, mások viszont elhiszik minden szavát, de olyanok is vannak, akik rendkívül károsnak tartják vallásosságát, és politizálását. A 168 óra c. hetilap maga az Orbán-fóbia megtestesülése. Azt írják róla, hogy nem is politikai beszédeket mond, hanem prédikációkat. Messianisztikus kinyilatkoztatásokat tesz a Biblia nyelvén, gyakorta világvégét vizionál, az országot gyülekezetként kezeli, s láthatólag teljesen azonosult a hitszónok szerepével, vándorprédikátorként járja a vidéket. Debreczeni József, aki az ’’ott a haza, ahol a haszon” filozófiáját vallja, s tán eddig – a MIÉP-et leszámítva, mert azt mindig is gyűlölte – egyedül a legitimista párt mellett nem sündörgött, többször leírta, hogy Orbánnak mennie kell. Publicistánk őt teszi felelőssé a tavaly őszi események miatt. ’’Amíg nem távozik a magyar politikából, nem lesz béke, és nem lesz nyugalom.”- írja. Gyurcsányt viszont nem bántja, hanem dicséri brutális őszinteségét. És ez a hamisság az egészben. A Fidesz elnökének hibái szinte eltörpülnek Gyurcsányéhoz képest. De ezekre is rá kell mutatni, pont a jobboldali pártok jövője érdekében. Az egyik hiba a ’’kisgömbőc” -féle politizálás. Minden jobbos pártot bekebelezni, s aki ellenáll, azt szétzilálni. A MIÉP, mivel nem hagyta magát, ellenfélként lett kezelve. Előbb kiszorították a nyilvánosságból. Majd az arra kapható képviselőit, illetve értelmisége holdudvarának bizonyos tagjait üveggyöngyökért megvásárolták. Mindemellett emlékezhetünk a Pannon Rádió Fidesz vezette ORTT általi elhallgattatására, majd Pokorni nyilvános örömére a 2002-es választások éjszakáján, hogy kiesett a MIÉP a parlamentből. A Fidesz már a 2002-es kampányban is a „ragadd el” módszerhez folyamodott, elsősorban a MIÉP-szavazók magához bolondításával. Gátlástalanul használták a MIÉP radikális nemzeti jelszavait, megbízott újságíróik radikálisabbak és keményebbek voltak mindenkinél, és a Fidesz hagyta, hogy ezt a hangot a sajátjaként értékeljék a választók. Közben eszébe sem jutott ezeket a radikális gondolatokat megvalósítani. Ezt tették a múlt évi országgyűlési választások előtt is. A Fidesz tán a testvérpárt, a Likud rosszallásától tartott, hogy mit fognak szólni, ha a MIÉP-Jobbik-Kisgazdák, a Harmadik Út bekerül a parlamentbe, és az esetleges kormányalakításkor ennek a pártnak a hozzájárulására, szavazatára szorul? Kampányoló csapataiknak kiadták, hogy össze kell szedni az ajánlószelvényt a MIÉP elől, rábeszélték az embereket: a kommunisták legyőzése a legfőbb cél, és ez csak akkor valósulhat meg, ha mindenki a Fideszre szavaz. Elvész a szavazat, amit a MIÉP-re és a kis pártokra adnak le. Nos ez hazugság. 2002-ben éppen az a 10 képviselő hiányzott Orbán miniszterelnökségéhez, akiket a MIÉP vihetett volna be. Számszerűen győzött a Fidesz, de nem tudott kormányt alakítani. Minden rá adott szavazat is elveszett. Ahogy 2006-ban is. De tavaly történt egy másik érdekes eset is. Orbán a két forduló között meghátrált, visszalépett a miniszterelnök-jelöltségtől, s ezzel pedig elárulta, cserbenhagyta mindazokat a milliókat, akik bíztak a radikális jelszavakat is hangoztató Fideszben és vezérében. Hiba továbbra, hogy a Fidesznek nincsenek taktikai szavazói, mert nincs szövetségese. Ha a helyzet változatlan marad, – márpedig még nincs arra utaló jel, hogy a Fidesz más valódi, saját bázissal rendelkező, és nem csak a média által felfújt politikai erőhöz közelítene – továbbra sem számíthat jelentős szavazatmozgásra a két forduló között. Ha azt tenné egy párttal, mondjuk a MIÉP-pel, amit az MSZP az SZDSZ-szel, hogy arra buzdítja szavazóit: az első fordulóban voksoljanak a kisebb listájára, s így legyen esély a koalíciós kormányzásra, akkor lenne az igazi változás a magyar közéletben. Ehhez viszont bátorság kell. Orbán mondta egy 2005-ös adventi, keresztény találkozón a következőket: ’’…az embernek nem szabad gyávának lenni, mert a végén nem azt fogja tenni, amit helyesnek tart, hanem azt, amit az erősebb kér tőle…nem a nemzetközi tőkének meg külső hatalmaknak – Moszkvának vagy Washingtonnak – tartozunk elszámolással, hanem ennek a népnek. Mert ezt kell szolgálnunk.” Akkor tessék ezek szerint cselekedni, végül is nem beszarábiában élünk.

Medveczky Attila

*Mélység és magasság c. könyv, 45.oldal.