2007.03.02. 

190 éve született Arany János

„Átok fejedre minden dal, melyet zeng velszi bárd!”

Arany János 1817. március 2-án született Bihar megyének ma már sajnos Romániához tartozó, Nagyszalonta nevű községében. Apja, Arany György olyan családból származott, amely Bocskaitól kapta a nemességet, a hajdúk letelepítésekor. Arany János születésekor Arany György és Megyeri Sára már egyáltalán nem fiatal. János leánytestvére asszony, a többi gyerek pedig halott, amikor ő születik. A hajlott korú szülők minden tőlük telhetőt megadnak kései gyermeküknek, aki részint lelki alkata révén, részint a féltő gondoskodás következében zárkózott, túlzottan érzékeny s magába forduló lesz. Szüleitől tanul írni-olvasni, s apjától hall először a hajdúság mondáiból, melyek előkészítik későbbi érdeklődését a történeti epika iránt. Sokat olvas (Szalontán csodagyereknek számít), főleg XVII–XVIII. századi műveket. A régi magyar nyelv annyira mélyen hat rá, hogy később sokáig idegenkedik a nyelvújítástól és a romantikától. Előrehaladott koruk s szegénységük miatt a szülők hamarosan rászorulnak fiuk támogatására. Tizennégy éves korában Arany „praeceptori”, azaz segédtanítói állást szerzett. Keresményeiből félre tudott tenni annyit, hogy 1833 őszén beiratkozhatott a debreceni református kollégiumba. Ekkor már a kortárs magyar irodalmat ízelgette, németül és franciául kezdett tanulni. A második debreceni tanév a romantikus művészpályák esztendeje. Beállt színésznek, majd – amikor a debreceni társulat szétesett – vándorszínésznek. Új társulatával Máramarosszigetig jutott, ahol egy éjszaka álmában halottnak látta édesanyját. Másnap hazaindult gyalog Szalontára.

Otthon valóban szomorú helyzetet talált: távolléte alatt apja megvakult, édesanyja pedig néhány héttel hazaérkezése után meghalt. A színészkaland mély nyomot hagyott benne, még a Bolond Istók második énekében (1873) is felelevenítette. Színészként kedvelte meg Shakespeare-t, ekkor figyelt fel a Bánk bánra is, melyet ebben az időben még sokan – köztük Széchenyi és Vörösmarty – elhibázottnak ítéltek. Ekkor kezdte foglalkoztatni művészet és erkölcs viszonya, s ez időben jutott arra a gondolatra, hogy a bűnhődésnek a lelkiismeret-furdalás a legkeményebb formája. Utólag a színészkalandot felszínes kitörési kísérletnek minősítette, s azzal magyarázta, hogy nem ismerte fel önmaga lassan kialakuló egyéniségét. Szalontára való visszaérkezése után ennek értelmében lett parasztközössége értelmiségi vezetője, ügyintézője: segédtanító egy közeli helységben, majd „kis nótárius” (másodjegyző) szülőföldjén, az óriási faluban, Nagyszalontán. „Tékozló fiúként” megtérve mintha az ellenkező végletet akarta volna megvalósítani: a környezethez alkalmazkodást tűzte ki célul. Helybeli feleséget választott: Ercsey Juliannát, egy helybéli ügyvéd házasságon kívül született árváját. A másodjegyzői állással kétszobás szolgálati lakás is járt: erre már lehetett családot alapítani. 1845 nyarán a Bihar vármegyei tisztújítás erőszakos cselekményei megmozgatták az egész magyar közvéleményt. Az elhíresült eseményeket Jókai Mór még évtizedekkel később is jónak látta beilleszteni A kőszívű ember fiai című regényébe (1869); Arany János pedig – fölháborodva a történteken (Szilágyihoz írt levelében „cannibalizmus”-ként aposztrofálta „a kortesség rút szenvedélyét, mely a félbarmok között dúl”) – friss melegében megírta Az elveszett alkotmány című komikus eposzát (1845). Aranyt nemcsak a konzervatívok fellépése tölti el keserűséggel, a szabadelvűekben is csalódik. Mint utóbb megvallotta önéletrajzi írásában, „minden előzetes terv nélkül” fogott hozzá művéhez. Később, 1867-ben, a kompozícióra, formatökélyre sokat adó, érett költő már csak hümmögve vette föl Az elveszett alkotmányt összes művei közé. 1845-ben viszont, Szilágyi ösztökélésére és minthogy a kitűzött díj is csábította, nem kis tusakodás után végül Arany beküldte művét a Kisfaludy Társaság vígeposz készítésére kiírt pályázatára. El is nyerte a díjat, de a három bíráló közül Vörösmarty Mihály csak fenntartással nevezi az ő művét a legjobbnak, s azt találja mondani róla: „nyelv, verselés olyan, mintha irodalmunk vaskorát élnők”. Az olvasóközönség Arany János nevét mégsem költőként ismerte meg, hanem az Életképekben 1846-ban megjelent romantikus novellák írójaként, Az elveszett alkotmány ugyanis csak 1849-ben látott nyomdafestéket. A Kisfaludy Társaságnak ugyanazon az 1846. február 4-i ülésén, ahol felbontották a jeligés borítékokat, s kiderült a pályázatnyertes vígeposz szerzőjének neve, döntöttek a következő pályázat témájáról. Olyan „költői beszély”-t kértek a pályázóktól, melynek hőse „valamely, a nép ajkán élő történeti személy, pl. Mátyás király, Toldi Miklós, Kádár vitéz stb.” Ezt a pályázatot Erdélyi János, a népiesség magyar elméletírója készítette elő, alighanem az ő utasítására vették fel a követelmények közé azt, hogy „forma és szellem népies legyen”. Arany igyekezett okulni Vörösmarty bírálatából, s a János vitéz példáját követve írta meg Toldi című elbeszélő költeményét (1846). Ezúttal már egyöntetű elismeréssel nyerte meg a pályázatot, s a bíráló bizottság a jutalmul felajánlott tizenöt aranyat húsz aranyra emelte fel. A Toldi írói körökben általános bámulatot keltett. A legtöbbet azonban Petőfi elismerése és barátsága jelentette Arany számára. Levelezésük jelentős kor- és irodalomtörténeti dokumentum, éles fényt vet kettejük művészi céljaira. Petőfi a Toldiban saját népiesség-felfogásának követésére ismert rá, s tulajdonképpen ő tudatosította ezt Aranyban is. Petőfinek „népi sarjadék”-ként mutatkozik be, s ekkortól ír a „nép költőjé”-nek hivatástudatával. A mindössze két és fél évet megért barátságuk a világirodalom nagy barátságai közé tartozik. Petőfi a magyar irodalmi élet legfontosabb kérdéseinek közepébe emelte Aranyt, műhelyproblémák együttes végiggondolására, elképzeléseinek pontos megfogalmazására késztette, munkára serkentette – tekintélyével, vitalitásával erőt adott Aranynak ahhoz, hogy leküzdje súlyos kétségeit, eredendő bizonytalanságát. Az 1847-es év gazdag költői termése és műfaji változatossága mutatja a gyógymód eredményességét. Petőfinek is szüksége volt Arany barátságára: olyan eszmetársra talált benne, aki alkatának és talentumának eltérő vonásai miatt nem volt kijátszható ellene. Az 1846-ban alapított érdekvédelmi szövetség, a Tízek Társasága hamar felbomlott, s Petőfi máris meghirdette az Arannyal és Tompával együtt alakított „népies triászt” – ugyancsak szövetséget a konzervatív kritika ellenében, amely éppen 1847 tavaszán lendült támadásba, Petőfi Összes költeményeinek megjelenését követően. Bár ez a csoportosulás sem tartott sokáig, Arany értő szavaira és bátorítására ezután is bizton számíthatott. Amikor feleségül vette Szendrey Júliát, 1847 októberében útba ejtette Arany szalontai házát; 1849 januárjától májusáig (Petőfi katonai szolgálata idején) Arany adott otthont családjának. Arany csak messziről adózhatott elismeréssel barátjának a pesti forradalomban játszott szerepéért. Ahogy Petőfi, ő sem került be az első népképviseleti országgyűlésbe: korteskedés híján alulmaradt a vármegyei főjegyző ellenében. 1848 áprilisában írt és azon nyomban megzenésített Nemzetőr-dala ponyván is megjelent. Petőfi rábeszélésére elvállalta A nép barátja című néplap szerkesztőtársi feladatkörét Vas Gereben mellett, a tényleges szerkesztésbe azonban Szalontáról nem folyhatott bele, s elégedetlen volt a lap színvonalával is. Azt tervezte, hogy maga indít néplapot, Népszabadság címmel. 1848 novemberében két hétig táborba szállt a szalontai nemzetőrökkel Arad védelmében. 1849 májusában állást vállalt a belügyminisztériumban, követte a kormányt Debrecenből Pestre. Az orosz csapatok bevonulását követően néhány napig bujdosásra adta fejét, s utána még hónapokig várta letartóztatását. Anyagi helyzete kétségbeejtő volt. Állását, szolgálati lakását elvesztette; Kossuth-bankóit, melyekbe ingóságai értékét fektette, maga dobta tűzbe. Az irodalmi élet korábbi nyilvánossága is összeomlott, így erre sem számíthatott. Petőfiről nem volt semmi híre, s ahogy múltak a hónapok, egyre bizonyosabbá vált, hogy nincs az élők sorában. 1851-ben Arany előbb néhány hónapig a Tisza család geszti kastélyában nevelősködik, majd 1851. október 15-től tanárként helyezkedik el a nagykőrösi református gimnáziumban (1853-tól főgimnáziumban). Tanári teendőit éppoly lelkiismeretesen látta el, mint korábban a városi hivatalát. Nagykőrös mégsem elégítette – nem is elégíthette – ki maradéktalanul. Biztosította ugyan családja megélhetését, de nem adta meg Aranynak azt a „független nyugalmat”, amire az Epilogus (1877) tanúsága szerint egész életében vágyott. Ekkor már a költői tevékenység is hozzátartozott „megbizatásaihoz” – a bukott forradalom árnyékában, Petőfit elveszítve nehéz is lett volna elhárítania a „nemzeti költő” mandátumát. Nagykőrösi elzártsága nem kedvezett az irodalmi életben való részvételnek; „pestezhetném” – írta félig tréfásan egyik levelében. Kedélyét sűrű betegeskedése is nyomasztotta. Szemléletének belső ellentmondásaira, vívódásaira jellemző, hogy a bukott forradalmat kétféleképpen értékeli: elégikusan (Letészem a lantot, 1850) és ironikusan (A nagyidai cigányok, 1851). Az utóbbi mű arra enged következtetni, hogy Arany a magyar liberális nemesség álláspontjával rokonszenvezett: nem a forradalmi átalakulásban, hanem a lassú, szerves fejlődésben hitt. Ezért tartotta álmodozónak még Kossuthot is. 1857-ben elhárította magától a kétes megtiszteltetést, hogy üdvözlő verssel köszöntse a császári párt magyarországi látogatása alkalmából – helyette megírta A walesi bárdok című „ó-angol balladá”-t, amelyet (átdolgozva) az újabb önkényuralmi időszak idején, 1863-ban publikált. Idegenül érezte magát az ötvenes évek jelenében is, amikor a felgyorsuló kapitalista fejlődés a magyarság kirekesztése mellett történt. Bach bürokrata hivatalnokrendszere kitörölte a személyes jellegű emberi kapcsolatokat, gépezet részeivé alacsonyította az állampolgárokat, s nyílt önzésre késztette az egyént. A Kertben című vers (1851) már az így előállt fásult közhangulatnak és részvétlen magatartásnak az ábrázolása. S talán éppen e negatív momentumok halmozódása váltotta ki Aranyból művészetének felívelését, lírájának első virágkorát. Elégia és irónia kettőssége jellemzi verseit (Családi kör, Kertben, 1851, Visszatekintés, 1852, A lejtőn, 1857), a vívódás és a bűnhődés lélekállapota kerül tragikus környezetbe balladáiban is (V. László, Ágnes asszony, 1853, A walesi bárdok, Szondi két apródja, 1856), amelyek történelmi tárgyuk ellenére is a jelenhez szólnak, s mivel az igazság érvényre jutását hirdetik, a kortársak lelkesítő példázatként olvasták. A korszakot lezáró nagy vers, Az örök zsidó (1860) pedig az elégikus líra és a tragikus ballada ötvözete. Arany 1854-ben publikálja a Toldi estéjét, 1856-ban a Kisebb költeményeket. A Toldi estéje első változatát átigazította, tudatosan távolodott el benne a Toldi naiv népiességétől: „Szeretem a nemzeti költészetet – írta már 1847-ben Szilágyi Istvánnak –; a népiesség köntösében még most, később majd pusztán”. A kortársak a művet mégis a Toldi közvetlen folytatásának látták. Ugyanakkor minthogy változatlanul az epikus költőt szerették és keresték Aranyban, líráját nem méltatták kellő figyelemre. Értekező prózájának is első nagy korszaka ez, elméleti és történeti kérdésekkel egyaránt szívesen foglalkozik (Naiv eposzunk, Bánk bán-tanulmányok, 1858, Zrinyi és Tasso, 1859 – az utóbbi akadémiai székfoglalója).

A hatvanas évek elején egy sor változás következett be a költő életében. 1858-ban az Akadémia tagjává választotta. 1860 őszén elfogadta a Kisfaludy Társaság igazgatói tisztét, fölhagyott nagykőrösi tanári állásával és Pestre költözött. Az 1860-as és 1861-es évek a felfokozott reménykedés évei. Arany a politikai nyitástól a politikai kultúra kialakulását várja; felháborodva, gúnnyal kel ki a hazafiaskodás ijesztő divatja ellen. Arany nagy tervekkel érkezik Pestre. Keresztury Dezső megfogalmazásával élve, a „nép költője” helyett immár a „nemzet költője” kíván lenni. Ennek jegyében írja meg hivatalos felkérésre ünnepi ódáját Széchenyiről (Széchenyi emlékezete, 1860), s lát hozzá a nemzeti műeposz megteremtésének (ennek részeként készül el 1863-ban a Buda halálával). Elhivatottságot érezve az irodalmi élet megszervezésére, rendkívül magas színvonalú folyóiratot szerkeszt, előbb Szépirodalmi Figyelő (1860–1862), majd Koszorú címmel (1863–1865). A szerkesztői munka megnöveli látókörét, felismeri, hogy a regény lett a reprezentatív műfaj Európában, aminek hatására a Buda halálát a realista regény lélektani eszközeivel írja meg. Szívesen recenzál külhoni műveket, lefordítja Gogoltól A köpönyeget. De szinte az első pillanattól a kudarc réme fenyegeti. Nemcsak az előfizetők száma csekély, hanem a megbízható munkatársaké is. Arany maga kénytelen teleírni lapjait, könyvbírálattól elvi tanulmányig és szerkesztői üzenetig minden műfajt művel. Nem véletlenül használja álnévként Gogol írnok-figuráját, Akakijevics Akakit. A Pesti Napló és a Budapesti Szemle köréhez, Kemény Zsigmondhoz és Csengery Antalhoz (más néven az „irodalmi Deák-párt”-hoz) kapcsolódva, az irodalmi „súlyegyen” megteremtésére törekszik, egyfelől védve a népesség programját, másfelől fölvéve a kesztyűt a „petőfieskedők”, Petőfi gyenge utánérzői ellen. Csengeryéknek – Vörösmarty halála után – égető szükségük van egy új nemzeti poeta laureatusra.

A Kisfaludy Társaság igazgatójaként fáradhatatlanul szervezte a felolvasói üléseket, gondozta a kiadványokat. Madách Imre nagyszerű művét, Az ember tragédiáját (1860), melynek világképe rokon az övével, ő fedezte fel, szövegét nyelvileg javította, kiadását megszervezte, s a művet is, szerzőjét is bevezette a Kisfaludy Társaságba. Arany buzgalmának köszönhető, hogy megkezdődik és a drámaköltő születésének 300. évfordulójára jelentős mértékben előrehalad a teljes magyar Shakespeare-fordítás ügye, kezdetét veszi a magyar Molière-kiadás és még sok más jelentős fordítás készül. A kulturális intézmények viszonylagos liberalizálódása nyomán hamar megmutatkozik a magas és a népszerű kultúra közötti szakadék. Az írói elit csaknem légüres térben tevékenykedik, ezt jelzi Arany lapszerkesztői kudarca is. 1865-ben elfogadta az Akadémia jelölését a Szalay László halálával megüresedett titkári posztra (1870-től főtitkár). két évre tervezett hivatalvállalásból tizenkét esztendő lett. Ebben szerepet játszott a magánéletében őt ért csapássorozat is. A hetvenes években ismét sokat betegeskedett, ami végképp emberkerülővé tette. Élete egyre szűkebb körben mozgott: főtitkári lakása az Akadémia épületében volt, ha szabadba vágyott, a Városligetet kereste föl, nyarait a gyógyfűrdőiről nevezetes Karlsbadban töltötte. „Jegyzőség, professzorság, szerkesztés, titkárság – mind egy egész embert kíván; napról napra elfoglal, nyűgöz, bosszant, lelket öl. Mi marad aztán poétáskodni?” – írta Tompának még 1866-ban. De nemcsak erről volt szó. Az, hogy a Buda halála inkább udvarias, mint meleg fogadtatása és lapszerkesztői kudarca után hallgatott el költőként, kétségeket ébreszt az iránt, amivel maga Arany indokolta elhallgatását (ő ugyanis leánya halálára és hivatali elfoglaltságára hivatkozott. Valójában a korábban hitt mandátuma vált kérdésessé számára. S még inkább fölöslegesnek hitte a nemzeti költő szerepét a kiegyezést követően, a mohó gazdagodás és panamák korában, amikor a kiegyezést megkötő Deák Ferenc és köre is hirtelen légüres térben találta magát, teljesen elszigetelődve. 1867-ben, a király megkoronázásakor a legmagasabb kitüntetéssel, a Szent István-rend keresztjével tüntették ki (amellyel, ha kéri, báróság járt volna). Eötvös József kultuszminiszternek személyesen kellett győzködnie a rendjelet elfogadni nem akaró költőt, hogy az elutasítással a kiegyezést kérdőjelezné meg, a nemzeti literatúra jövőbeli lehetőségeit veszélyeztetné s őt magát is kompromittálná.

A költőként elhallgató Arany a fordításban keresett kárpótlást. Ekkor fejezte be Shakespeare Hamletjének és János királyának átültetését, s 1870 és 1873 között elkészült a teljes magyar nyelvű Arisztophanésszal. Németh László találó megfigyelése, hogy a „költői féktelenség” vonzhatta a beteg, fáradt, korán öregedő költőt a szabadszájú, kíméletlenül őszinte klasszikushoz, akinek komikus művészete fölidézhette benne a debreceni diáktréfák és a nagykőrösi férfitársaság emlékét. Kerényi Ferenc joggal állapítja meg, hogy Arisztophanészt Az elveszett alkotmány és A nagyidai cigányok költője fordította, s nem véletlen, hogy az 1877-ben elkészült Bolond Istók második énekébe ifjúkorának olyan, korábban szégyellt epizódjait foglalta bele Arany, mint amilyen az 1836-os színészkaland volt.

1877-ben, amikor sokadszori kísérlet után végre visszavonulhatott a főtitkári székből, s hivatalát lerakta, újra megszólalt költőként. Immár magának szánta verseit – így született meg az Őszikék cím alatt összefoglalt ciklus, a híres „Kapcsos Könyv”-be bejegyzett lírai darabok (Epilogus, Tamburás öreg úr, Mindvégig), életképek és balladák (Híd-avatás, Vörös Rébék) páratlanul szép gyűjteménye. A versekből csak néhányat publikált Arany – azokat is úgy kellett kikönyörögniük tőle a lapszerkesztőknek – s nem fogadott el értük honoráriumot. 1879-ben több évtizedes küzdelmére tett pontot a Toldi-trilógia középső részének, a Toldi szerelmének befejezésével. Úgy érezte: nagyon megkésett vele; a közönség ízlése időközben nagyon megváltozhatott. A Toldi szerelmét saját költségén engedte csak kinyomtatni, kis példányszámban. Szerette volna más töredékeit is befejezéshez juttatni, 1881-ben a Csaba királyfi két énekével készült el, holott már évek óta olvasni se látott. Petőfi szobrának felavatására már nem mehetett el, 1882. október 22-én hunyt el. Öregkori vallomásai aggastyánt sejtetnek, holott csak 65. esztendejét töltötte be.

Szerk.