vissza a főoldalra

 2008.06.06. 

Harangozó Teri, a slágerek királynője

Harangozó Teri énekesnő, az egyik tévés Ki mit tud? felfedezettje a Bács-Kiskun megyei Bátyán született. Az 1968-as táncdalfesztiválon két dallal indult; második lett a Sose fájjon a fejed cíművel, a Még hazakísér pedig előadói díjas volt. Legnagyobb slágere a Mindenkinek van egy álma, melyet az 1968-as Made in Hungary-bemutatón adott elő, s ami közönségdíjas lett. Nagylemezei: Bim-bam, Lánynak születtem. Két CD-je jelent meg: a Minden ember boldog akar lenni és a Sose fájjon a fejed című. Több mint 100 dala jelent meg kislemezen. A Mindenkinek van egy álma volt a legsikeresebb kislemeze: három hónap alatt háromszáznyolcvanezret adtak el belőle. 1968-ban Cannes-ban Márvány Trófea-, majd ’69-ben Magyarországon Arany Mikrofon díjat kapott. Az 1970- es évek elején hazánkban megkapta az Arany Glóbuszt, a legrokonszenvesebb énekesnőnek járó díjat. Virágénekeket is énekelt. Az 1990-es évek végén három alkalommal a Sziget Fesztiválon is fellépett. Legismertebb dalai – a fent leírtakon kívül – Minden nap, Azok a szép napok, A zápor, Hálás szívvel köszönöm, Szeretném bejárni a földet, A mámor, Ördögtánc. Szerepelt az 1976-os Fekete gyémántok c. magyar filmben és a Kaktusz virága c. vígjátékban a Ruttkai Éva Színházban. További tv-játékok: Kutyakomédia, Bözsi és a többiek.

 – Kérem, meséljen gyermekéveiről. Tudtommal Bátya régebben egy rácok által lakott falu volt.

– Kalocsától nem messze, Bátyán, rácok lakta községben születtem, híres paprikatermelő vidéken. Mi magunk is rácok vagyunk. Hárman vagyunk testvérek: nővérem, Anna óvónő, a bátyám, Péter iskolaigazgató. Sajnos szüleim már nem élnek. Családom paprikatermesztéssel foglalkozott. Édesapáméknak sokat kellett dolgozniuk, hogy a gyermekeik tanításához szükséges anyagiakat megteremtsék. Amikor összeházasodtak, semmijük sem volt, és munka mellett idős, beteg szüleiket is ápolták. Szüleim kisbabaként magukkal vittek a földekre, ahol egy nagy kosárból szemléltem a világot. Ez úgy másfél éves koromra már igencsak szűknek bizonyult. Izgő-mozgó, ficánkoló, kíváncsi kislány voltam, édesanyám pedig nagyon féltett, hogy amíg ők dolgoznak, egy óvatlan pillanatban kimászom, s bajom esik. Így kerültem „bölcsődébe” a falu kedvesnővéreihez, ahol a zárdában a kedves Hiacinta és Cicelle nővér vigyázott rám.

– Később segített szüleinek a házimunkában?

– Igen, főleg a tűzhely körül. Elsősorban főzni tanított meg drága édesanyám, de nemcsak engem, hanem bátyámat is. A nővérem akkor már óvónőként dolgozott vidéken. Megtanultunk halászlét készíteni, sült halat, de más kiadós ételek elkészítési módját is elsajátítottuk. Gyerekkorunkban mi magunk is kivettük a részünket a kemény fizikai munkából, kapálni jártunk a szüleinkkel együtt, saját kiskapával – de ettől majd leszakadt a derekunk estére. A mi házunkat is gyönyörű paprikafüzérek díszítették, mint a környék szinte valamennyi portáját.

– Igaz, hogy apácák fedezték fel hangi adottságát?

– Így van. Cicelle kántornő volt a templomban, s ő tanított egyházi énekekre. Szólót is énekeltem magyarul és latinul a templomban. Cicelle volt tehát az első „felfedezőm”. A második dr. Fehér Zoltán, általános iskolai énektanárom. Minden új dalt nekem kellett bemutatni az órán, s én örömmel vállaltam ezt a feladatot. Még szolmizálni is szerettem.

– Mikor volt első nyilvános fellépése?

– Még gyermekkoromban. Nővérem a Tolna megyei Páriban dolgozott óvónőként. Megkért, hogy egy óvodai műsorban szerepeljek. Nagy sikert arattam, az óvodások szülei a vállukra vettek, úgy vittek el a közeli cukrászdába, ahol elfogyaszthattam „édes honoráriumaimat”. Második fellépésem 12 éves koromban történt. Egy iskolai mesejátékban, a Jávorfácskában igazi főszerepet kaptam, a szegény árva királylányét.

– Örökölte valakitől a zene szeretetét?

– Igen, édesapámtól, míg a hangomat anyukámtól. Édesapám és a nővérem még hegedültek is. Apukám gyönyörűen rajzolt, imádta az állatokat, s csodálatos beszédkészséggel áldotta meg az Isten. Anyukám pedig a nyugalmat és a biztonságot jelentette számomra. Szüleim tehát kiválóan kiegészítették egymást.

– Mikor szakadt el a szülői háztól?

– Csak a gimnázium elvégzése után. De ne rohanjunk előre az időben! A középiskolai évek alatt bátyám zenekarával diákbálokon léptem fel. Bátyám, aki akkor a tanárképző főiskolára járt, és ügyesen szaxofonozott, engem hívott meg énekesnőnek. Ezenkívül osztálytársaim minden lyukasórán velem énekeltették el az akkori divatos slágereket. A gimnázium után sikeresen felvételiztem – a Valaki kell című dallal – a KISZ Központi Művészegyüttes Énekkarába. Szüleim csak nehezen egyeztek bele, hogy Budapestre jöjjek.

– A fővárosban kinek a segítségére támaszkodhatott?

– Bátyám éppen katonaidejét töltötte Budapesten, és a menyasszonya is itt dolgozott óvónőként. Ők segítettek az első ágybérletet megtalálni, ám munkát nekem kellett magamnak szereznem. Első munkahelyem egy csemegeüzlet volt, ahol kenyér- és mirelitárusítóként dolgoztam. Ezt követően adminisztrátor voltam a Díjbeszedő Vállalatnál. A leghosszabb időt a Vörös Október Férfiruhagyár számlalikvidátoraként dolgoztam.

– Zenei továbbtanulásra nyílt lehetősége?

– Először Sík Olga énektanárnőnél jelentkeztem, de ő eltanácsolt, s Fábry Edit opera- énekesnőt ajánlotta maga helyett. Fábry Edit – a harmadik „felfedezőm” – kiváló tanárnő volt; fizetés nélkül foglalkozott velem, s hamarosan felvettek a Bartók Béla Zeneművészeti Szakközépiskolába. A konziban Fábry Edit volt a hangképző tanárom az énektanszakon, s osztálytársaim közül többen is híres operaénekesek lettek, pl. Kalmár Magda, s a közelmúltban elhunyt B. Nagy János. Nagyon nehéz volt összeegyeztetni a munkát és a tanulást, ráadásul a fellépésekkel is szaporodtak napi tennivalóim. Ezért ott kellett hagynom a KISZ énekkarát.

– Kinek a tanácsára nevezett be a Ki mit tud?- ba?

– Nem hiszi el: de nem én, hanem a ruhagyár KISZ-titkára, aki hallott énekelni túlórázás közben, anélkül, hogy szólt volna nekem, benevezett a versenyre. A Ki mit tud?-on a harmadik helyezést értem el a közönség szavazatainak segítségével. Pályámon nagyon sokat köszönhetek a közönségnek. Annak idején a gyárban a hangosbemondó többször is felhívta a dolgozók figyelmét, hogy szavazzanak Harangozó Terire. Úgy érzem, hogy akkor nemcsak a gyár, de szinte az egész ország megmozdult értem. Ezt hálás szívvel utólag is köszönöm.

– Mikor lett hivatalos előadóművész?

– 1968-ban. Az az év volt számomra a legsikeresebb. Hivatásos táncdalénekes és előadóművész lettem az Országos Rendező Iroda engedélyével. Ezt az engedélyt nem adták oda egykönnyen. Előtte évről évre jelentkeztem a Magyar Rádió tánczenei stúdiójába, ahová csak harmadik alkalommal sikerült bekerülnöm. Attól kezdve hallható voltam a rádióban is. Ennek ellenére 1968-ig nem számítottam hivatásos énekesnek. Ebben az évben kaptam meg a Filharmóniától a virágének-, dal- és népdalénekesi engedélyt. A ’60-as évek vége a legendás táncdalfesztiválok ideje. Dalaimat a közönség mindig a döntőbe juttatta, díjazottak lettek, előadói díjakat kaptam. 1968-ban a székesfehérvári Made in Hungaryn általam előadott Mindenkinek van egy álma c. dal rövid időn belül országosan ismert lett. Rá egy évvel Arany Mikrofon előadói díjat kaptam a Szeretném bejárni a földet c. dalért.

– Szülőfalujában büszkék voltak Terikére?

– Nagyon! A bátyaiak szavazatainak is köszönhetem a közönségdíjakat. Sajnos, úgy jött ki a lépés, hogy csak kétszer léptem fel szülőfalumban. Történt, hogy 1968-ban szüleim vendégül látták azt a „kis” művészcsapatot, melynek akkor én is a tagja voltam. Ebben a műsorban – rajtam kívül – szerepelt: Rodolfó, Mary Zsuzsi, Kovács Kati, Zalatnay Sarolta, Angyal János, Dobos Attila, Zorán és a Metró Együttes. Bátyán teljesen „civil” maradtam, s ez nem is zavart, mert szüleim ápolásával törődtem. Ha megláttak a falumbéliek, örültek nekem, gratuláltak, kedvesek voltak hozzám, de most már leginkább szüleim sírjánál találkozom a bátyaiakkal.

– Virágénekeket is énekelt. Ki által került közel ehhez a műfajhoz?

– Először tanárnőmnek, Fábry Editnek volt az ötlete, hogy népdalokat, műdalokat és virágénekeket is énekeljek. Történt, hogy a Rádióban felkérték Benkő Dániel lant- és gitárművészt, hogy népdalokat és virágénekeket hangszereljen. Ő pedig engem kért fel ezek előadására. Rengeteg közös felvételt készített velünk akkoriban a Magyar Rádió. A Minden ember boldog akar lenni CD-men is hallhatnak egy „csokor” virágéneket.

– Jelenleg a bulvármédia – tisztelet a kivételnek – sokat csámcsog a mai sztárok magánéletén. Negyven évvel ezelőtt is címlapra került az a művész, akinek magánéletében változások következtek be?

– Érdekes, hogy nem ez volt a fontos. Akkoriban a média inkább támogatta a magyar művészeket, s arról adott hírt: ki milyen sikert ért el. Bevallom: mostanában nem szívesen adok interjút, mert sok újságban csak a magánéletemre kíváncsiak, s koncertjeimre alig-alig.

– Első külföldi lemezét egy osztrák cég adta ki. Milyen dalok szerepeltek rajta?

– 1969-ben keresett meg az osztrák Amadeo Hanglemezcég azzal, hogy felvételt szeretne velem készíteni. Nagyon boldog voltam. Egyrészt németül kellett saját dalaimat elénekelni, másrészt német szerzők táncdalait adtam elő. Az Amadeónál három kislemezem jelent meg.

– 1969-ben adta elő először a „Szeretném bejárni a földet” c. dalt. Sikerült ezek után ténylegesen bejárnia a földet?

– 1968-tól rengeteg külföldi meghívást kaptam. Szécsi Palival és Kovács Katival Innsbruckban léptem fel. Énekeltem még Kubában, Splitben, a sopoti fesztiválokon és az összes szomszédos országban. Mindenhonnan közönségdíjjal tértem haza. Szerepeltem Kanadában is, s az USA-ba majdnem minden évben visszahívtak. 1969-ben pedig kijutottam Cannes-ba, a MIDEM Fesztiválra.

– Milyen előzményei voltak a cannes-i utazásnak?

– Azért hívtak meg, mert Magyarországon az én lemezeimet adták el a legnagyobb példányszámban, de ez a francia út sem volt akadálymentes. Meghívtak a franciák, hogy átvegyek egy díjat, de a hanglemezgyárban azt mondták, hogy nem visznek ki énekesnőt, s majd ők hazahozzák a díjat. Panasszal fordultam az akkori Művelődésügyi Minisztériumhoz és így – ha később is – elutazhattam erre a fesztiválra, ahol a Márvány Trófeát magától Maurice Chevalier- től vehettem át.

– Gondolom, ezek után egymás után jöttek ki a gyárból a Harangozó Teri-lemezek.

– Kezdetben igen. Nagyon sok kislemezem jelent meg; szinte minden rádiófelvételemet átvette a Hanglemezgyártó Vállalat. Megjelent az első nagylemezem, a Bim-bam. De sajnos hosszú évek múltak el, és új önálló lemezem nem jelent meg, a régieket pedig már nem lehetett kapni. A Hanglemezgyártó Vállalatnál azt közölték velem: „Magára, Terike nincs igény.” Mondanom sem kell, hogy ezt nem hittem el, s az ország különböző lemezboltjaiból hoztam leveleket, melyekben az állt: ők megrendelték lemezeimet, csak nem kaptak belőle. Ez sem „hatotta meg” a lemezgyárat. Az ORI által rendezett fellépéseken pedig nevetséges gázsikat kaptam. Mit tehettem? Elmentem oda, ahol megbecsülnek: külföldre. A sok siker ellenére ennek is meg volt a maga hátulütője. Az ORI igazgatója azt mondta egyszer, hogy azért nem emeli fel a fellépti díjamat, mert úgyis sok a haknim.

– Sosem „szédült” meg a sikerektől?

– Mindig természetesen viselkedtem. Az őszinteséget és a természetességet tartom a legfontosabbnak az életben. Irtózom a beképzelt, öntelt és hazug emberektől! Miért is „szédültem volna meg”? Nem is voltam akkora nagy sztár– mindig második voltam. Arra törekedtem, hogy ott legyek az elsők közt. Pályám elején nagyon egyedül voltam, s ahhoz támogatók kellenek, hogy valakiből első legyen.

– Szerepelt a Fekete gyémántok c. filmben. A rendező, Várkonyi Zoltán hívta meg a filmbe?

– Ő. Majdnem elájultam, amikor felhívott, s felkért arra, hogy filmjében szerepeljek. Nagyon komolyan vettem ezt a szerepet, s táncórákat is vettem, hiszen egy vidéki bárénekesnőt kellett alakítanom, s Dike Rézi kupléját adtam elő. Várkonyi már az első felvételt is jónak tartotta. Én viszont azt szerettem volna, ha még egyszer felveszik. Jómagam csodálkoztam azon a legjobban, hogy két felvétel után nagyon meg volt velem elégedve Várkonyi Zoltán. Nagy megtiszteltetést jelentett számomra, hogy olyan hatalmas színészek, mint Szabó Sándor, Tolnay Klári, Sunyovszky Szilvia, Haumann Péter, Koncz Gábor és Huszti Péter társaságában szerepelhetek.

– Nem izgult?

– Bevallom: erre most nem is emlékszem. Egy biztos, hogy nagyon élveztem a filmgyári felvételeket.

– Mit gondol, szükséges, hogy egy művésznek az előadás előtt legyen egy kevés lámpaláza?

– Csak a magam nevében nyilatkozhatok. Minden fellépés előtt ideges vagyok. Azok a rajtam kívül álló dolgok nyugtalanítanak, amik a siker eléréséhez szükségesek. Pl.: Milyen lesz a hangosítás, megfelelőek lesznek-e a fényviszonyok, hogyan fogad a közönség?

– Ha már a szerepeknél tartunk. Fellépett a Kaktusz virága c. darabban, a bárénekesnőt alakította. Könnyen mondott igent a felkérésre?

– Jelenleg is tagja vagyok a Ruttkai Éva Színháznak. Nagy megtiszteltetésnek éreztem, mikor Szalai Zsolt és Nagy Miklós, a színház akkori vezetői felkértek ennek a zenés vígjátéknak az egyik szerepére. Egy párizsi bártulajdonosnőt alakítottam, s a rendezés szerint három énekszámom és néhány mondatom volt. Ezt a darabot vidéken is többször előadtuk. Tavaly meghalt a színház színész-igazgatója, a darab rendezője és főszereplője, Nagy Miklós, s azóta nem játsszák a Kaktusz virágát.

– Nemrég jelent meg egy 24 dalát tartalmazó retró-CD-je, a Sose fájjon a fejed. De! Művésznőről nagyon keveset lehet hallani, ritkán szerepel a televíziókban, pedig nem hagyta ott a színpadot. Mi ennek az oka?

– Igaz, kevesebb felkérést kapok, s nagyon nem szeretem, ha olyan témában írnak rólam, aminek semmilyen kapcsolata sincs a művészetemmel. Hiába nyilatkozom a fellépéseimről, kihagyják a cikkekből. El vagyok keseredve, hogy a bulvársajtó negatív színben tüntet fel engem. Pedig nem élek olyan rossz körülmények közt, s „padlón sem vagyok”, ahogy írják, s minden héten fellépek valahol.

– Az nem jelent gondot, hogy nincs, aki menedzselné?

– Ehhez már hozzászoktam. Régebben volt az ORI, s az intézte el a fellépéseket. Ennek csak egy előnye volt: vizsgázni kellett, így nem az illető pénztárcája határozta meg, hogy énekelhet-e. Ma, akinek van pénze, az énekel, akinek nincs – hiába tehetséges –, nehezebben érvényesül.

– Idegen művésznő számára ez a pénzorientált világ?

– Nagyon és az elgépiesedés is riaszt engem. Olyan sokat fejlődik a technika néhány év alatt, hogy képtelen vagyok ezzel lépést tartani. Van egy számítógépem, s most próbálok közelebb kerülni az információs szupersztrádához. A civilizáció vívmányait sosem bálványoztam, hanem ha szükséges, eszközként szeretném felhasználni azokat.

– Voltak irigyei?

– Nem foglalkoztam ezzel a kérdéssel. Amikor felkerültem Pestre, csak arra figyeltem, hogy szüleim büszkék legyenek rám.

– Igazat ad azoknak a pályatársainak, akik szerint ma a fiatalok közt sok a jó énekes, ám kevés az egyéniség?

– Ez így van, de ebben nem az adott énekes, hanem az oktatási rendszer a hibás. Megfigyeltem, hogy vannak olyan tanárok, akik ugyanazt tanítják, ugyanolyan metódussal a növendékeknek, így egyforma, vagy nagyon hasonló hangokat hallhatunk a különböző kereskedelmi tévék sztárcsináló műsoraiban.

– Fellépett Poór Péter jubileumi estjén. Nagy siker volt?

– De még milyen nagy! Ebben nem kis része volt a Péter által elhívott zenekarnak. Péter nemcsak kiváló kollégám, hanem a legjobb barátom. Őszinte, segítőkész, becsületes. Mindig számíthatok rá, s tanácsot is kérhetek tőle. A különböző turnékra állandóan egymást ajánljuk.

– Negyven éve van a pályán. Miért nem lesz jubileumi Harangozó Teri-koncert?

– Lehet, hogy lesz, de ez is, mint sok minden ebben a világban, az anyagiak függvénye. Sajnos nekem nincs erre pénzem. Ez nem jelenti azt, hogy nem kapok meghívásokat. Az utóbbi időben gyakran lépek fel sportcsarnokokban. Egyedül kiállni egy hatalmas színpadra, több mint tízezer ember elé, nem kis feladat. A közeljövőben Kazincbarcikán, Horányban, Kecskeméten, május 31-én Budapesten, a Zrínyi utcában, ezt követően Velencén, Mohácson, Balassagyarmaton fogok fellépni.

– Optimista?

– Igen. Kérdezik: honnan van ennyi erőm? Merítek a gyermekkoromból. Akkor teleszívtam magam szüleim szeretetével. Ezt a szeretetet szeretném visszaadni annak a közönségnek, mely kitartóan mindig mellettem áll.

Medveczky Attila