vissza a főoldalra

 2008.06.06. 

A népdaloktól Wagnerig

Molnár András, operaénekes 1948. december 8-án született Budapesten. Énekesi pályafutását a Magyar Rádió Gyermekkórusában kezdte. Tanulmányait magánúton végezte, Kaposy Margit irányításával. 1977–1979 között a Magyar Rádió és Televízió énekkarának tagja, 1979-től az Operaház magánénekese. 1980-ban megnyerte a Trevisói Nemzetközi Énekversenyt. Különleges szépségű, rendkívüli vivőerejű hangjával, kulturált előadásmódjával, ideális színpadi alkatával egyike az Operaház legsikeresebb vezető tenoristáinak. Rendszeresen vendégszerepel a külföldi operaszínpadokon. Bozay Attila Csongor és Tünde c. operájának ősbemutatóján a férfi főszerepet énekelte. Repertoárja egyaránt felöleli a vezető lírai és hőstenorszerepeket, legkiemelkedőbb alakításait azonban Wagner operáiban nyújtotta. Hangverseny- és oratóriuménekesként is gyakran fellép. Számos hanglemezfelvétel közreműködője. Díjai: Liszt Ferenc-díj (1984), érdemes művész (1989), Erzsébet-díj (1993), Kossuth-díj (1994). Főbb szerepei: címszerep (Erkel: Bánk bán); címszerep (Erkel: Hunyadi László); tenorszóló (Kodály: Psalmus Hungaricus); Manoliosz pásztor (Szokolay: Ecce homo); Tamino (Mozart: A varázsfuvola); címszerep (Verdi: Ernani); címszerep (Verdi: Don Carlos); Alvaro (Verdi: A végzet hatalma); Radames (Verdi: Aida); Don José (Bizet: Carmen); Hermann (Csajkovszkij : Pikk dáma), Erik (Wagner: A bolygó hollandi); címszerep (Wagner: Lohengrin ); címszerep (Wagner :Tannhäuser), Walter (Wagner: A nürnbergi mesterdalnokok); Siegmund (Wagner: A walkür); címszerep (Wagner: Parsifal); címszerep (Wagner: Siegfried); Siegfried (Wagner: Az istenek alkonya); Trisztán (Wagner: Trisztán és Izolda); Donello (Respighi: A láng); Tamburmajor (Berg: Wozzeck); Sámson (Delibes: Sámson és Delila); Kalaf (Puccini: Turandot); Pinkerton (Puccini: Pillangókisasszony); Florestan (Beethoven: Fidelio).

 – Olvastam, hogy már hatéves korodban nagyon sok népdalt ismertél, és több operaáriát kívülről fújtál. Örökölted valakitől a zene iránti szeretetedet?

– A fáma szerint családom egyik hölgytagja színészi vénával volt megáldva. Édesapám katonatiszt volt, s zongorázott, egyszerűbb darabokat. Öten voltak testvérek. Egyik nagybátyám egy zenekart szervezett, s azzal járták a környékbeli falvakat esküvők, ünnepségek alkalmával. Édesanyám a háború előtt tanítónő volt, majd ’45 után egy cérnagyárban dolgozott. Ő volt a „közönségszervező”; operaelőadásokra, hangversenyekre vitte el gyermekeit. Tizenkét éves koromig nagyon sok népszerű operát láthattam. Szüleim hamar felfedezték zenei képességeimet, nagyon sok népdalt s műdalt tanultam tőlük és idősebb testvéreimtől. Azt akarták, hogy zenész legyen belőlem, ötévesen hegedülni tanultam, hatéves koromtól a Magyar Rádió Gyermekkórusában énekeltem, s ez egy kiváló iskola volt.

– Miért kötöttél ki mégis az ének mellett?

– A beszélgetésünk előtti nap alakítottam az Operaházban Kalaf herceget. Erre a Turandotra eljött általános iskolai énektanárnőm, Bernhárt Tiborné, ő volt az, aki annak idején azt mondta: szeretném hallani a hangodat, miután leszereltél a katonaságtól. Tíz évig esztergályosként dolgoztam, közben leérettségiztem. Későn lettem katona, mert 18 éves koromban egy sportbaleset miatt nem vonulhattam be. Miután 22 évesen leszereltem, eszembe jutottak énektanárnőm szavai. Neki Gábor Artemisz, a kor híres operaénekesnője volt az egyik barátnője, aki meghallgatott, tehetségesnek ítélt, de nem tudta elvállalni tanításomat, mert Ausztriában tanított. Azt tanácsolta, hogy menjek el énekelni a budai ferencesek templomának kórusába. Karnagyunk átkerült a városmajori templomba, én követtem őt. Akkoriban is sokan jártak kisegíteni a Rádió Énekkarából a templomi kórusokba. Az egyik „rádiós énekes” azt tanácsolta: jelentkezzek a Rádió Énekkarába, mert oda nagyon kéne egy jó tenor. Felvettek, s onnan irányítottak Kaposy Margithoz, aki hangképző tanárom lett.

– Szerepeket is tanultál nála?

– Nem, azokat operaénekes koromban „menet közben” tanultam meg. Főleg népdalokat, műdalokat tanultam, és a klasszikus repertoárt sajátítottam el tanárnőm irányítása alatt. Tudtam, hogy érdemes foglalkoznom az énekléssel, mert néha-néha szerepeltem esküvőkön s más ünnepségeken. Az éneklés technikáját is sikerült elsajátítanom, s a középhangjaimat is „fel kellett fedeznem.” Majd Kaposy Margit tanácsára próbát énekeltem az Operában.

– Milyen áriákkal mutatkoztál be?

– Hunyadi László áriáját, Carmenből a virágáriát és Wagner Mesterdalnokából a versenydalt énekeltem.

– Elég nagy merészség Wagnerrel próbát énekelni.

– Az volt, de a tanárnőm ezt ajánlotta nekem. Másrészt: gyermekkorom óta rajongok a nagy német zeneszerzőért. Fiatalon sokat olvastam germán regéket, s rabul ejtett ez a titokzatos világ. Édesanyám révén német vér is csörgedez bennem, talán ezért is vonzódok Lohengrin, Parsifal és a Nibelungtörténet felé. Wagner miatt próbáltam ki az éneklést. Azt mondtam magamban: ha egyszer színpadra kerülök, akkor Wagner zenedrámákban fogok fellépni. Amikor bekerültem az Operaházba, Varga Pál karnagyúrhoz irányítottak, aki operai keresztapám volt. Ő ismertette meg velem az operák világát. Amíg az előéneklésre felkészültem, mindent elmondott nekem az adott zeneművekről. Ő volt az első, aki azt mondta, hogy Wagnerre vagyok predesztinálva.

– Ilyen hosszú felkészülési időt adtak számodra?

– Igen, mert direktorváltás volt. Lukács Miklós, a leköszönő igazgató – bár nagyon meg volt velem elégedve – korrekt ember lévén azt tanácsolta, hogy várjak, amíg az új vezető, Mihály András elfoglalja a székét, s még nála is énekeljek próbát. Addig tanultam az áriákat. Lukács Miklós osztott be Varga Pali bácsihoz. Végül az új igazgató szerződtetett.

– Voltak ifjan szerepálmaid? Elképzelted magad Siegfriedként, vagy Lohengrinként?

– Amíg nem voltam operaénekes, nem. Szerettem a Wagner- operákat, de sosem képzeltem el magam valamelyik germán hős megszemélyesítőjeként. A történeteket és a zenét szerettem. Emlékszem: édesanyám nem volt hajlandó elvinni engem a Tannhäuserre, mert az, szerinte, a mondanivalója miatt, nem gyerekeknek való. Ezt az operát először Bayreuthban „belülről” láttam, mikor kezdőként egy kis szerepet, Heinrichet énekeltem. A német „Wagner-szentélyben” a Mesterdalnokok Kunz Vogelgesang- ját is alakíthattam. Később, itthon és külföldön is jöttek a főszerepek. Említetted a Lohengrint. Erről jut eszembe az alábbi történet. Édesanyám mesélte, hogy mikor velem volt áldott állapotban, akkor látta először a hatytyúlovag operáját. Az előadás után megfogta a hasát, s azt mondta: legyél te is egy Lohengrin. S lőn… Azt már nem tudom, hogy modern lovagnak, vagy a hős alakítójaként akart engem látni.

– Egy Wagner-operát még végigülni sem könnyű. Előfordul, hogy 30 percen keresztül kell egyfolytában a színen lenned. A színpadi állóképességet segíti, hogy régebben sportoltál is?

– Természetesen. Még mindig érzem a sport jótékony hatását. Sosem tudhatjuk, hogy a jelen egy-egy eseménye mennyire befolyásolja döntő módon a jövendőt. Aki Wagnert énekel, annak nagyon jó fizikumúnak kell lennie. Ötvenéves koromig lejártam sportolni, de orvosom tanácsára, a sérülések miatt, abba kellett hagynom a kosarazást.

– Nem okozott gondot, hogy nem végezted el az énektanszakot?

– Szerencsés vagyok, mert kiváló tanáraim voltak. Általános iskolás koromban Bisztriczky Tiborhoz – Hubay Jenő tanítványához – jártam hegedűt tanulni, aki a stílusok elsajátításában is nagy segítségemre volt. Nem szerettem gyakorolni, viszont kiválóan blattoltam. Nem voltam tehát teljesen zeneileg képzetlen, mikor az Operaház tagjává lettem.

– Könnyen „megtanultad” a színpadot? A mozgást, a kiállást?

– Sokat köszönhetek Csemer Gézának, az Operaház akkori segédrendezőjének, aki a Hunyadi László új beállását irányította. Egyszer Déry Gabriella azt mondta nekem: fogjál már fülön egy balettost, hogy megmutassa, miként kell állni a színpadon. Így is lett, s kiderült, hogy csak egy bajom van: nem álltam egyenes testtartással a színen. Talán a kosárlabdázás miatt.

– 1980-ban megnyerted a trevisói énekversenyt. Olasz szerzők műveit énekelted?

– Egy operáról van szó: az Ernaniról. A trevisói versenynek – melyet 1980-ban, tavasszal tartottak – az volt az első díja, hogy az ősszel el lehetett énekelni Olaszországban az adott szerepet. Jómagam a címszerepre pályáztam. Megosztott első díjat nyertem egy spanyol operaénekessel, akiről ősszel kiderült, hogy nem képes elénekelni a szerepet, így nekem kellett mind a hat előadásban fellépni.

– Treviso után jöttek a hazai főszerepek?

– Így van. Míg az egyik szerepet énekeltem, addig tanultam a másikat. Már az első operaházi évadban megkaptam Erkel Hunyadi Lászlójának főszerepét. Ezt követte a Varázsfuvola Taminója. Első Wagner-szerepem Froh volt A Rajna kincse előadásán. Főszerepem pedig a Lohengrin volt.

– Érdekes, hogy sok fiatal, aki szereti a rockzenét, egyedül Wagner muzsikáját kedveli a klasszikus repertoárból. Mi lehet ennek az oka?

– Bizonyosan a zene fantasztikus ereje. Én is nagyon kedvelem a rockot. Mostanában a Nyerges Attila vezette Ismerős arcok nevű együttesnek a dalait hallgatom szívesen. Wagnernél még egy piano is erősebb, mint másoknál, mivel nagyobb létszámú az ő által előírt zenekar. A szerző, aki egy nagy mágus volt, nem kímélte a zenekart, szinte mindent kihozott belőle.

– Olvastam, hogy a Wagner-operák egyes szerepei speciális énekhangot és -technikát igényelnek. Másképp kell tehát technikailag felkészülni egy Parsifálra, mint egy Don Carlosra?

– Az énekesnek egy zeneszerszáma van, a hangszalagja és a teste, amiben azt hordja. Az a fontos, hogy a különböző stílusoknak megfelelően tudjuk megszólaltatni ezt a hangszert, és ezáltal énekelni, s ezt nem a technika oldaláról szoktuk megközelíteni.

– Az Operaház legutóbbi Lohengrinje a rendezés miatt sokakat elborzasztott. A cselekmény az NDK megszűnése idején játszódik. Számodra mindegy, hogy milyen rendezői felfogás szerint játszol a színpadon?

– Nem. Ez hibám is, mert először el kell énekelni a szerepet, s csak ezt követi a megformálás. Az említett darab rendezői próbája alatt azt gondoltam, hogy az éneket is paródiára kéne venni, de végül is hű voltam a szerző zenei elképzeléseihez. Szerepeltem vadabb dolgokban is. Például Tannhäusert sokat énekeltem Franciaországban, és ott elég eszement rendezések vannak időnként. Nekem ez nem volt újdonság, csak a hazai közönség még nem láthatott ilyet. Most egy kicsit belepillanthatott abba, hogy Németországban mik fordulhatnak elő operaszínpadokon. Előfordult, hogy a Tannhäuser nyitánya alatt lejátszották a színpadon az egész második világháborút. Nekem, mint a címszereplőnek, egy oszlophoz kötözve kellett végignéznem, ahogy lövik és a koncentrációs táborokba hurcolják az embereket. Hogy mi köze van a haláltáboroknak ehhez az operához, azt nem tudom. Nemrég egy Ring előadás után megszólított egy németajkú néző, s azt mondta, hogy már 10 éve nem látogatta hazája operáit, mert utálja az idióta rendezéseket. Végre, itt nálunk láthatott egy hagyományos rendezésű Wagner-darabot. Azt is be kell ismerni, hogy vannak, akiknek ez a modern rendezés tetszik. Tudjuk:a nagy művek cselekményidejét át lehet tenni bármelyik korba, de nem hiszem, hogy a nézők többsége azért ül be az Operába, hogy ugyanazt lássa, amit az utcán.

– Az elmúlt 20 évben nem volt hazai Wagner-premier Molnár András nélkül. Ne legyünk igazságtalanok, kollegád, a remek bariton, Berczelly István neve is összeforrt Richard Wagneréval. Egy ideig csak te énekelted a Mesterdalnok tenor-főszerepét, s csak néha-néha láthattuk Ilosfalvy Róbertet. Ez nagy terhet jelent számodra?

– Sportszerűen kell élni, s akkor ki lehet bírni. Az énekesnek vigyáznia kell magára, de nem pótolhatatlan, mert külföldről is lehet énekest hívni. Kötelességünk, hogy őrizzük meg hangunkat, állóképességünket, mert mikor színpadra lépünk, senki sem kíváncsi arra, hogy miképpen „edzünk” egy adott szerepre.

– Vannak példaképeid a Wagner-tenorok közül?

– Érdekes, de nem a tenorokat szeretem, hanem főleg Birgit Nilssont, a svéd drámaiszoprán operaénekesnőt. Amikor wagnereket tanultam nagyon sokszor az ő lemezeit hallgattam, mert Nilssonnak igazi Wagnerhangja van. Hans Hotternek, minden idők egyik legnevesebb basszbaritonjának és Wagner-énekesének alakítását is nagyon szerettem. Vele egyszer Belgiumban énekelhettem együtt a Parsifalban.

– Tudtommal csak egy vígoperában, Haydn Patikusában szerepeltél. Ez nem bánt téged?

– Nem, mert mindig Wagner volt a szívem csücske. Jól éreztem volna magam vígoperai szerepekben is, de egyszerűen idő nem volt rá, hogy elénekeljem azokat. Aki Wagnert énekel, annak sokszor nem jut ideje másra. Hisz volt olyan elődöm, aki csak Wagner-szerepeket alakított.

– Jól gondolom, hogy a hősi szerepek közül még Verdi Otellója vár rád?

– Varga Pál karmester egyszer elmondta nekem, hogy miket fogok énekelni, az én hangomhoz mi passzol. És szinte szó szerint az történik, amit elmondott ezelőtt 29 évvel. Ő mondta azt, hogy az Otellót, fiam, akkor kell elénekelni, amikor még van hangod. Tehát ez azt jelenti, hogy a pálya vége felé. Kottából már el tudnám énekelni, mert szeretem és sokszor nézegettem, de a hangom még mindig feljebb fekszik. Tenor vagyok, de az Otelló valójában egy sötét színű, szinte bariton szerep.

– Evezzünk a magyar zeneirodalom vízére. A ’90-es években megkaptad Bánk bán szerepét, amely évtizedeken keresztül Simándy József privilégiuma volt. Nem tartottál attól, hogy összehasonlítanak vele?

– Nem, mert ez óhatatlan. Jómagam is hasonlítom magam más énekeshez. Szerettem Simándyt is, de remélem nem követek el szentségtörést, ha kimondom: Joviczky József alakítása, hangja jobban tetszett, mint az övé. Ennek a szerepnek az a nehézsége, hogy lírai és drámai egyszerre.

– Igaz, műfajilag nem opera, de mégis többször előadták a dalszínházban Kodály Zoltán Psalmus Hungaricusát. Szerinted ez egy ima a magyarságért?

– Mi, ha nem az? Ráadásul minden egyes szava áll ma is. Sokszor énekeltem a tenorszólót különböző protokoll előadásokon. Annak függvényében, hogy ki a díszvendég, mindig kihangsúlyozok egy-egy részletet. A Bánk bán és a Psalmus Hungaricus az a két zenemű, ami miatt nem maradtam kinn külföldön hosszabb ideig. Volt többször is olyan szerződés, amivel kint lehetett volna maradni. Attól is tartottam, hogy külföldön beskatulyáztak volna Wagner-énekesnek. Vagyok annyira zenész, hogy Wagneren kívül mást is szeretek énekelni. A Bánk pedig egy olyan szerep, amit egy hőstenornak feltétlen ki kell próbálni.

– A Psalmust Finnországban is elénekelted. Hogyan fogadták?

– Finnországban, Turkuban a fiatal Bogányi Tibor vezette turkui zenekarral és finn kórussal énekeltem két évvel ezelőtt. 1982-ben pedig a Kodály-centenárium alkalmából, Doráti Antal pálcája alatt énekeltem el Londonban, egy helyi kórussal ezt a gyönyörű mesterművet. Felemelő érzés volt, hogy a kórus tagjai mindkét helyen megtanulták magyarul a szólamokat. Nagy sikere volt, mint eddig mindenhol, ahol ezt a művet alkalmam volt énekelni, mert a jó darabokat mindenhol lelkesedéssel fogadják.

– Bánkot Debrecenben is énekelted. Mennyit jársz vidékre?

– Ha hívnak és belefér az időmbe, akkor megyek. Szegeden, Győrben, Pécsett és Miskolcon is énekeltem.

– A zeneszerzők, a közönség, vagy a szereplési vágy miatt szeretsz énekelni?

– Talán van, aki megbotránkozik rajta, de a zeneszerzők miatt. Amint már fentebb mondtam: egy bizonyos szerző miatt próbáltam ki magam, mint operaénekes. Természetesen jólesik, ha ünnepel s megtapsol a közönség.

– Sokat énekeltél a bezárásra ítélt Erkel Színházban. Hogyan fogadtad, hogy sikereid egy helyszínét átadták az enyészetnek?

– El voltam keseredve. Nehéz volt megemészteni, hogy nem játszhatunk többet az Erkel Színházban. Azért is kár az Erkelért, mert oda főleg a hazai közönség járt. Árai még megfizethetők voltak, az Operaháznak viszont igen magas jegyárai vannak. Azt is megfigyeltem, hogy az Erkel Színháznak jóval zeneértőbb a közönsége, mint az Operaháznak. Az is egy jó felosztás volt, hogy az Erkelben a népszerűbb operákat játszották, míg az Andrássy úton a „nehezebben emészthetőket” és a kuriózumokat.

– Felvetődik a kérdés: inkább az jár Operába, akinek pénze van rá, tehát az újgazdagok és a külföldiek?

– A nézők fele, főleg a jegyárak miatt külföldi. A magyarországi közönség közül pedig azok, akik meg tudják fizetni az árakat. Vannak olyanok is, akik az épület szépsége miatt látogatnak meg egy-egy előadást. Azt mondom, ha ezek közül csak egyet megfog a zene, akkor már nem volt hiábavaló nekik is játszani. Ezért kell, hogy nálunk mindig színvonalas előadások legyenek. Fel kell nőni az épülethez.

– Nem tartod problémának, hogy az állam egyre kevesebbet áldoz a magas kultúra finanszírozására?

– Ez valós probléma, de nem egyedi esetről van szó. A kultúra és a színház szinte mindenütt a luxuskategóriába tartozik. Ha egy adott állam gazdasági problémákkal küzd, akkor először a kulturális finanszírozás összegéből farag le. Énekeltem egy olyan külföldi színházban, ahol a balettkart egyik napról a másikra az utcára tették, mert a fenntartó nem adott elég pénzt a teátrumnak.

– Néhány éve, az igazgatóváltások miatt, botrányok tarkították az Operaházról kialakult képet. Ezek a pengeváltások kihatottak a művészeti munkára is?

– Ehhez nem tudok érdemben hozzászólni, mert mindig megpróbáltam magam kivonni az ilyen csetepatékból. Fontos, hogy egy énekesnek jó idegrendszere legyen. Azért nagy kaland az éneklés, mert az embernek a saját testi-lelki dolgait kell rendben tartania, hiszen a hang olyan, mint a szem: a lélek tükre. Ha valaki kinyitja a száját és énekel, bizony hallatszik, milyen állapotban van aznap. És vannak vájt fülek, akik ezt hallják. Ezért kell mindig jó passzban lenni. Mert azt, hogy valakinek kezd elmenni a hangja, azt először ő hallja, aztán a tanár, akihez jár, és utána a közönség.

Medveczky Attila