vissza a főoldalra

 2008.06.06. 

Úgy bizony, mennybéli Teremtőm!

Knut Hamsun: Áldott anyaföld c. könyvéről

 „Vajon ki taposta ki a lápon a zsombékok között az erdőbe vezető hosszú-hosszú ösvényt? Az első ember, az első férfi, aki erre vetődött. Senki sem előzte meg, neki még nem törtek utat. Később aztán egyegy állat követte, és kimélyítette a mocsarakat és lápokat átszelő halvány nyomot, majd valamelyik lapp rénszarvasterelés közben kiszimatolta az ösvényt. Így keletkezett az út a vadonban….”

„A férfi északnak tart, batyujában némi eleség és pár szerszám lapul. A rőtszakállú férfi szálas és tagbaszakadt, arcát és kezét apró forradások borítják – sebhelyek, melyeket alkalmasint munka vagy küzdelem közben szerzett. Börtönből jön, és el akar rejtőzni, talán nyugalmat kereső bölcs? – Mindenesetre olyanformán vándorol a végtelen magányban. Csak megy és jár, csend honol körös-körül, madár vagy állat sem hallatszik. Olykor kiböki: »Úgy bizony, mennybéli Teremtőm!«” Így kezdi regényét Knut Hamsun, az óriás norvég író. A könyv 1917-ben jelent meg, 1920- ban Nobel-díjat kapott érte. A könyv címe: Áldott anyaföld.

 Majd rögvest elmondom az írásmű főszereplőinek rövid történetét. De előtte Knut Hamsunról kell szólni. Lényegében a magyar közönség alighanem csak egy regényét ismerte meg az elmúlt hatvan év során. Ez a regény Knut Hamsun első műve, Éhség a címe. Megjelenése után rögtön hírnevet szerzett a norvég író. Ez a pátriárkai kort megélt férfi fent északon, a néptelen norvég vidéken született. Mély nyomorúságban élt a családja. Mindenféle foglalkozást űzött, mai szóval élve segédmunkáskodott, boltossegédeskedett, meg azt csinálta, ami munkát éppen talált. Ebben az időben Norvégia nem létezett a térképen, Svédország bitorolta ezt a különös földet. A nem létező ország fővárosa, Oslo neve sem szerepelt sehol. A századfordulós városkát akkor éppen a svéd királynőről nevezték el. Knut Hamsun megérte a legmélyebb nyomorúságot, és megtalálta a gazdagság kényelmét is. Járt Amerikában és Európa számos országában. Ahogyan G. B. Shaw írta róla: a világ legműveletlenebb embere, aki a világ legműveltebb emberévé vált. Nyelveket beszélt, és mindent tudott a világról, de leginkább a szegénységről. Szóval Nobel-díjat kapott Knut Hamsun az Áldott anyaföld című művéért. Hitler uralomra jutása után elrendelte, hogy minden német katona hátizsákjában ott legyen Knut Hamsun Áldott anyaföld című regénye. A norvég író művei Adolf Hitler kedvenc olvasmányai voltak. A német kancellár meg is hívta beszélgetésre berghofi rezidenciájára a norvég írót, és magánrepülőgépét küldte érte Oslóba. Akkor már Quisling őrjöngött Norvégiában. Ezt a találkozón Knut Hamsun Hitler fejére olvasta. Az író elmondta a kancellárnak: „Führerem, ahogyan ön szereti a német népet, úgy én a norvég népet szeretem feltétel nélkül.” És Hitler fejére olvasta a németek norvégiai rémtetteit. Hitler őrjöngeni kezdett, és utasította embereit, hogy távolítsák el környezetéből a Nobel- díjas írót. Adolf magánrepülőgépe tehát visszaszállította Oslóba az írót. Knut Hamsunról az egyik méltatója azt írja: kár a hosszú életért. Miért nem halt meg Knut Hamsun 80 éves korában, miért csak 93 évesen? Így elkerülhette volna, hogy idős korára meghülyüljön. Azt terjesztették a Nobel-díjas norvég írókirályról, hogy meggárgyult öregségére. Nem igaz. Az történt, hogy a háború végén, amikor, Quislinget, Hitler norvég helytartóját a norvégek széttépték, Knut Hamsunt három hónapra kórházba vitték. Azért nem kellett bíróság elé állnia, mert beszámíthatatlansági bizonyítványt adtak neki a norvégek. És élt még 13 évig, saját kastélyában, háborítatlan körülmények között. Talán egy füzetnyi könyvet írt ez idő alatt. Utalt e könyvben politikai tévedéseire. A norvégek nem bántották, óvták a nagyhatalmak keresetlen bosszújától. Knut Hamsunt megvédték a norvégek. Mondom, nálunk csak az Éhség című könyvét ismerhette meg a magyar közvélemény az elmúlt évtizedekben, és most megjelent az Áldott anyaföld. Öröm számomra, hogy ezt a könyvet, a Nobel-díjas művet a Havi Magyar Fórum főszerkesztője, Szőcs Zoltán ajánlotta kiadásra. Ő is írta a könyvhöz a rövid utószót. Bár a nevét nem tüntették fel (lehet, hogy a Szőcs annyira szégyellnivaló, mint Knut Hamsun az Aczél-i kultúrpolitikában?). A lényeg, hogy a könyv megjelent az Allprint Kiadó gondozásában 2005-ben. Könyvtárunk becses darabja, mert a könyv izgalmas, gyönyörű a nyelvezete, hibátlan a lélektani technikája, figuráinak jellemábrázolása. Az Éhség című könyv, amit jó pár évtizeddel ezelőtt olvastam, ma is bennem él. A könyv által kiváltott érzelmi hatás, az a bizonyos lélekbeli „emlékeztető felhő” bármikor előhívható.

 Megértem, hogy a német katonáknak szinte kötelező olvasmánnyá tették az Áldott anyaföldet. „Úgy bizony, mennybéli Teremtőm” – sóhajtok fel, amikor a könyv végéhez értem, és sorra felidézem a legfontosabb szereplőket. Izsákot, a főszereplőt, a vadon rendíthetetlen, jószívű főhősét. Felidézem a szép testű, ám nyúlajkú Inger alakját, Izsák feleségét. Elénk libben Bardro, a cemende csecsemőgyilkos nő. És pirospozsgásan, szélcserzetten, fürge járással lelki szemeink elé kerül Geisler egykori községi bíró, akiről eleinte azt hinnők, hogy a világ szélhámosa, ám a regény végére kiformálódik a végtelenül jóságos, a világot egészében néző, jószándékú norvég hazafi. Azt is mondhatnám, hogy keresztény gondolkodó ember. A történet drámával kezdődik: a vadon hősének felesége, Inger áldott állapotba került, és vendége egy, a vadonban bolyongó lapptól ajándékba egy nyulat kap. Nyúlajkú asszonynak nyulat adni végveszedelem. Meg is szüli az asszony gyermekét, egy kislánykát, és nyúlajka volt. A vadon asszonya gyermekkorában átélte a létező keserűség minden válfaját. Marták, csípték, rúgták, üldözték a nyúlajkú kislányt. Nem akarta életben hagyni, hasonló sorsra juttatni magzatát, ezért meggyilkolta. A kicsiny sírhantot később fedezték fel, és Inger nyolc év börtönbüntetést kapott tettéért. Ebben az időben három-négy tanya épült fel a vadonban. A magára maradt férj, Izsák rendíthetetlen erővel és kitartással időközben gyarapította vagyonát. Lápot csapolt, erdőt irtott, és földeket tört fel. Állatállományát gyarapította. Bizonyos dolgokban segítségére volt Geisler, a minden hájjal megkent ügyes bíró. Perújrafelvételt kezdeményezett a börtönben raboskodó Inger érdekében. Nyolc év helyett hat év után szabadult az asszony, és hazatért urához, Izsákhoz. Dolgoztak és dolgoztak, meg gyarapodtak is. Izsák a hegyben, sziklarobbantás közben megtalálta a föld egyik kincsét, a rezet. A hegyet aztán el is adta Geislernek, az ügyes bírónak. Geisler nem csapta be Izsákot. Az asszony hat év börtönidő alatt megtanult varrni, szabni, olvasni, és még nyúlajkát is megoperálták az orvosok. Helyes nő lett belőle. Inger a börtönben könnyebb életre szokott. A vadon után – mondom, a börtönben – tágasabb világba került. A börtönorvos vigasztalta is, hogy ne bánkódjék a csecsemőgyilkosság miatt, mert mi is egy csecsemő, pusztán néhány kiló hús. Amikor ideért az ember a regényben, arra gondolt, hogy itt kezdődik a lelki rohadás. Knut Hamsun jobban ismerte népét, és a regény nem ebbe az irányba halad tovább, hanem éppen ellenkezőleg. Nehéz volt visszazökkenni a vadonbéli élethez Ingernek. De visszaszokott. Majd csak később, egy ártatlan kapcsolat révén vét az ura ellen. Svéd mérnökök, munkások lepik el a hegyet, rézbányát nyitnak, megpezsdül a vadonban az élet. Kantin, bolt, szálláshely épül. Ömlik a pénz a lápos vidékre, ahol már 6-7 tanya is felépült. A főhős, Izsák szomszédságában élt egy másik ember, Axel. Magához vette Axel Barbrot. Csinos volt a nő, nem is volt lusta, csak léha életet élt. A cemende megszülte a gyermekét, és a forrásvidéken vízbe fojtotta. Nem bánkódott emiatt. Nem bánkódott úgy, mint a másik csecsemőgyilkos, Inger. Könnyen kezelte tettét. Elhagyta a gyermek apját, Axelt, a kisvárosba utazott, amikor erre a szörnyű cselekedetre is fény derült. Bíróság elé került, és az ülnökök és a bíró Barbrot felmentette a vád alól. Úgy bizony, mennybéli Teremtőm, nem javára változik a világ. De a természet, a leírhatatlan természet vette körül a vadon embereit, akik éltek, küszködtek, és cselekedtek, hol rosszabbul, hol jobban. Ezek a kemény, nehéz élethez szokott emberek költői látásmódot kaptak a teremtő Istentől. Így elmélkedtek magukban: „A vadonban minden időszak rendelkezik a maga csodájával, de állandóak és megváltoztathatatlanok a mennyből és földből fakadó sötét, megmérhetetlen hangok, a minden oldalról való körülzártság, az erdő homálya, a fák kedvessége. Minden súlyos és lágy is egyúttal, nincs gondolat, amely itt lehetetlen volna. Egy egész kis tó, egy tócsa feküdt Sellanrratól északra, nem nagyobb, mint egy akvárium. A vízben halfiókák nyüzsögtek, melyek soha nem nőttek nagyobbra, éltek és meghaltak, s haszontalanok voltak! Egyik este ott állt Inger a tavacska mellett, és a tehénkolompokra figyelt. Nem hallott semmit, halálos némaság vette körül, de egyszer csak ének üti meg a fülét. Igen halk, csaknem kivehetetlen és elhaló. A parányi halacskák éneke. A tavasz, igenis a siető, pajkos tavasz, de az ősz! Ez másképp hangolta az embereket. Gyakran féltek a sötétben, gyakran az esti imához folyamodtak. Látomásaik voltak, és intelmeket hallottak. Néha kimentek egy-egy őszi napon, és titokzatos dolgokkal teli szívvel tértek vissza. Talán véletlenségből hangyára léptek? Vagy hófajd fészekhez kerültek túl közel, és az anya sziszegve és szárnycsapkodva támadt nekik. S még a tehéngombának is megvolt a maga jelentősége. Az ember nem halványodik el, és esik hanyatt, ha rájuk tekint. A tehéngomba nem virít, és nem mozdul el, de van rajta valami megdöbbentő és félelmetes, olyan, mint valami meztelen, kiszakított tüdő.”

 Ez a Knut Hamsun úgy ismerte hazája természetét, mint a tenyerét, mint az ottani emberek lelkét. A svédek dérrel-dúrral bányászták a rezet. A pénz uralkodott el a vidéken. Rossz irányba haladt a világ, és ismét megjelent a vadonban a rézhegy alatt Geisler, a volt bíró, és szólt, így: „Visszavásárolom a köveket. Legutóbb fiam adta el őket. Ő a villám, én a köd. Én tudom, mi a helyes, de nem teszem. Ő az ipar rabja. Legutóbb a nevemben kötötte meg az üzletet. Én egyéniség vagyok, ő csak villám, a pillanat embere. De a villám önmagában terméketlen. Ti naponta láttok kék hegyeket, ezek nem képzelt dolgok, hanem öreg hegyek, időtlen idők óta ott állnak a helyükön, a pajtásaitok ők. Ti együtt jártok mennyel és földdel, összeolvadtok velük, s összeolvadtok a messzeséggel, és szilárdan álltok a földön. Nincs kard a kezetekben, hajadonfővel élvezitek az életet. Az ember és természet nem küzdenek egymással, kéz a kézben mennek. A természet ölén jártok ti és fiaitok, és gyarapodtok. A hegyek, az erdők, lápok, a rétek, az égbolt és a csillagok, ah, mindez isteni keretbe foglal benneteket! Hallgass rám, örvendj! Születtek, serdültök, gyarapodtok. Ti tartjátok fenn az életet, nemzedékről nemzedékre megújultok.” Gyönyörű sorok ezek, úgy bizony, mennybéli Teremtőm. Nem tudom, honnan bennem az érzés, Knut Hamsun Áldott anyaföldjét olvasva egy másik Nobel-díjasra gondolok, Reymontra, a Parasztok című hatalmas lengyel regény szerzőjére, és látom Jagusija, a gyönyörű lengyel fiatalasszony alakját, kinek piros és fehér volt a húsa. Knut Hamsun a világ minden nagy írójára hatást gyakorolt. Nálunk Kassák Lajosra, Hamvas Bélára, Kodolányira. Németh László az impresszionista próza első számú mesterének nevezte. Thomas Mann nagyra értékelte Hamsunt. Ezeket a szavakat most Szőcs Zoltán barátom utószavából idéztem. Lényeg ami lényeg, a Nobel-díjas íróművész hitt Európa nemzeti erőinek megújulásában. Az Áldott anyaföld könyvtárunk egyik igen becses darabja. Knut Hamsun: Áldott anyaföld, megjelent az Allprint Kiadónál 2005-ben.

Győri Béla