Magyar Igazság és élet pártja

Ma 2024. május 27, hétfő, Hella napja van. Holnap Emil és Csanád napja lesz.

1956 igazsága

E-mail Nyomtatás

A magyarok földje nem lesz többé idegen megszállók gyarmata

Az 1997. január 15-i Németországban, Münchenben megtartott 1956-os Veterán Szabadságharcosok Tanácskozásán az alábbi állásfoglalást fogadták el a tanácskozás résztvevői.

Mi, az 1956-os veterán szabadságharcosok a következő felhívással fordulunk a világ egyetemes magyarságához:

„Felhívjuk a magyar nemzet, ezen belül a Magyarországon és a külhonban élő veterán 1956-os szabadságharcosoknak és leszármazottaiknak, a kivégzett hős mártírok leszármazottainak figyelmét, hogy az 1956-os Szabadságharc folytatódik (…)

1956-ban a kommunisták (nem szocialisták) a külföldi megszálló marxisták segítségével vérbe fojtották a magyar nép szabadságharcát. A megszállók szolgálatába álló ÁVH-s karhatalmisták könyörtelenül gyilkolták, akasztották a magyarság legjobbjait. A (…) bolsevik terror évtizedei után, a berlini fal ledöntését követő időszakban a folytatólagos politikai és gazdasági hatalmat birtoklók veszélyeztetve érezték magukat. A hatalom további megtartása miatt Grósz Károly a jugoszláviai Beljébe látogatott, ahol a szovjet bolsevikok a KGB és Klicskov vezetésével közölték Grósz Károllyal a szovjetek elvárásait. Klicskov utasította Grósz Károlyt, hogy Tökölön a kommunistákból alakítsanak többpártrendszert. Így tudják a hatalmat tovább birtokolni. Az elvtársak között azonban határozottan leszögezték: a bolsevik többpártrendszer vezetésében nem szabad az 1956-os szabadságharcosokat megtűrni, de különösen az Országház képviselői testületében nem lehet jelen egyetlen hiteles szabadságharcos sem.

A kommunista kerekasztal-megbeszélésen a szóba jöhető pártok felosztották egymás között a hatalmat. Azt is megjelölték, hogy ki lesz az államelnök. Továbbá eldöntötték, hogy az első ciklusban egy népfronthoz hasonló Magyar Demokrata Fórum nevű párt legyen az irányító, paktumos, látszólagos hatalommal bíró tömörülés. A második ciklusban a játékként odagurított üveggolyót visszavevő, a korábbi, sötét korszak gyilkos kommunistái, látva a vészhelyzet elmúlását, ismét színre léptek. E kommunista maradványok, akik most uralkodnak, csak a párt nevét változtatták meg. Első céljuk a hatalom folytatólagos birtoklása mellett, hogy az országot a (…) megbízók által magyartalanítsák! Mikor a hazaáruló kommunisták és internacionalista szabadkőművesek a kerekasztal-megbeszélésen a hatalmat felosztották, a külhonba kényszerített magyarok, az 1956-os ellenállók Münchenben egy titkos találkozó létrejöttét kezdeményezték, a kommunista bérenc Antal Józseffel. Nehezen, de Győrben, a Hotel Rábában létrejött a találkozó. A Külhonba kényszerített 1956-os fegyveres szabadságharcosokat a tárgyaláson Török Bálint képviselte. Török Bálint volt 1956-ban a Széna téri bázis katonai irányítója.

A szabadságharcosok a tárgyaláson felajánlották támogatásukat Antall Józsefnek, azzal a feltétellel, hogy 1200 fegyveres szabadságharcost azonnal Magyarországra tudnak küldeni. Továbbá közölték Antall Józseffel, hogy már 185 fegyveres szabadságharcos tartózkodik Magyarországon.

Antall József egyenesen elutasította Török Bálint ajánlatát. Török Bálint százados ekkor azt mondta Antallnak, hogy a szabadságharcosok jönni fognak haza, Magyarországra, és végrehajtják a paktummentes, valódi rendszerváltást. Antall dühösen azt válaszolta: Le fogom magukat tartóztatni, ha Magyarországra jönnek! Ezzel a tárgyalás félbeszakadt.

Megvalósult a KGB–Klicskov–Grósz Károly sötét korszaka. A kommunisták a „rózsadombi 13-ak” paktumának megkötése után alakítottak „többpártrendszert”. Az 1956-os szabadságharcosokat kirekesztették a politika és közélet területeiről. (…) A reformkommunisták és a véreskezű elvtársak alapították meg a csak nevükben ’56-os szövetségeket (…). Továbbá maguk kreáltak hamis ’56-os kitüntetéseket, amit a mai napig számolatlanul osztogatnak az általuk javasolt, hasonszőrű szabadságharcosoknak. Eredeti ’56-os kitüntetésük csak külhonba kényszerített szabadságharcosoknak van, mert magukkal vitték, amikor elhagyni kényszerültek Magyarországot.

Elhatároljuk magunkat az egykori kommunista hazaáruló katonatisztektől, a katonapolitikai osztály ügynökeitől, továbbá a sötét korszak által létrehozott szervezetektől. (…) Elhatároljuk magunkat továbbá a szovjet megszállók által létrehozott ún. többpártrendszer néven közelmúltban alakult parlamenti és parlamenten kívüli kommunista pártoktól, a munkástanácsoktól, szakszervezetektől és egyéb, csak nevükben érdek-képviseleti, ám valójában a hatalom bitorlóinak szekerét húzó gittegyletektől.

Ezt mind azért tesszük, mert a magyar nép érzi, hogy nemzeti vagyonától teljesen megfosztották, az ország történelmének 1100 éves fennállása idején módszeres magyartalanítás történt, és a magyar hon, a nemzet kultúrájának tudatos lerombolása folyik a régi, kommunista megszállók maradványai és (…) szövetségeseik jóvoltából. Az ’56-os szabadságharc hős mártírjai a barikádokon és a kommunista börtönökben a bitófák alatt áldozták életüket a magyar gazda földjéért, a nemzet szabadságáért. Fegyvert fogtak az idegen megszálló szovjet horda ellen és a hazai kommunisták kiűzésére. (…)

Jelszavunk: A magyarok földje nem lesz többé idegen megszállók gyarmata!”

Ez az írás a szabadságharcosok 1998. október 23-án Igazság ’56 címmel megjelenő első lapjában vált olvashatóvá. Jól látható, hogy bizonyos részeit a főszerkesztő nem tartotta szükségesnek közölni. Hogy mi maradt ki, és miért, erről nincs tudomásom. Ennek ellenére akad benne olyan olvasnivaló, amely elgondolkodtat.

Jól érzékelhető, hogy a külföldre szakadt veterán szabadságharcosok Antall Józsefet nem kedvelték. Számomra nem meglepő, bár a végleges állásfoglalás e téren csak úgy volna kialakítható, ha tevékenységének egésze állna rendelkezésemre, hogy mérleget tudjak készíteni. Nem szeretnék abba a hibába esni, hogy valakiről a legutóbbi, számomra kedvező vagy kedvezőtlen megnyilvánulása alapján alakítsak ki végleges véleményt. Sajnos ma ez a jellemző, s ez akár egy egész országot hozhat visszafordíthatatlanul tragikus állapotba, például választások időszakában.

Beszéljünk egymással – egymásról

Mint egykori nemzetőregység-parancsnok, szeretnék találkozni veled, te Liget téri–Maglódi úti bajtársam, aki puszta kézzel vetted el az ávósoktól a fegyverüket, s azzal zavartad őket a pokolba.

A váci börtön poklát túlélted, nem tudtak megtörni sem veréssel, sem éheztetéssel. Ma mit eszel – ha egyáltalán élsz még?!

És te, Práter utcai fegyvertársam, aki eldobtad a rád erőszakolt fegyvert és egy másikat, a forradalom fegyverét vetted a kezedbe az első napon – vajon hol vagy, mit csinálsz? Emlékszem, tűzszünet volt, mentünk át a Corvin közbe, és az orvlövészek eltaláltak. Súlyosan megsebesültél. Én vittelek a kötözőhelyre – legközelebb a gyűjtőfogház bal csillagában találkoztunk. Nem panaszkodtál rabként sem, pedig húztad a jobb lábadat. Akkor még nem tudtuk: örökre rokkant maradtál. Akkor csak arra gondoltunk: életben maradunk? Nem számított, hogy milyen élet vár ránk. Mosolyogva mondtad a börtönudvaron: ez is a forradalomhoz tartozik! A forradalmárnak mindent vállalnia kell. – Ma is így gondolkozol? Akkor, amikor éhezel?

Te tizenhét éves szőke lány, aki Molotov-koktéllal itattad a T-34-eseket, nevetve mondtad a harcok szünetében, miközben felemelted a géppisztolyodat: „Ez nem főzőkanál, nem is toll, én mégis jobban használom, mint sok férfi!” Még arra is szakítottál időt, hogy két sorozat között a tükörbe nézzél és megigazítsd a kócos hajad. A harcok alatt is nő maradtál, mint még olyan sokan a Tűzoltó utcai lányok közül. Emlékszem, sokat beszélgettünk a szabad Magyarországról, a jövőről, születendő gyerekeidről. Aztán váll-lövést kaptál. Ma maradt még mosoly az arcodon, amikor béna karral egy szükséglakásban nyomorogsz?

Sokan vagytok még, akik a dobtáras géppisztollyal írtátok verseiteket a történelembe – és soha nem kértetek cserébe semmit. Azoktól sem, akik 1959-ben, a gyűjtőfogházban mindent megígértek a kommunistáknak, és sokkal hamarabb lettek szabadok, mint ti. Ők nem fegyverrel beszéltek, és elfelejtettek benneteket, akik csöndesen lehúzták az éveket valamilyen börtönben, és utána is viselték magukon az ’56-osok bélyegét.

Emlékszem rád, te fiatal Széna téri építész, akivel együtt vettük el az ávóstól a fegyverét, és akivel szintén a gyűjtőben találkoztam újra – akkor te széttártad a kezed és azt mondtad csöndesen: „Ez van.” A Déli pályaudvar aluljárójában, a földön fekvő hajléktalanok között láttalak újra. Nem tudom megismertél-e, de amikor odaléptem hozzád, ugyanazzal a mozdulattal tártad szét a kezed: „Ez van.”

Ez van, ennek kell lenni?

Ez a megható írás arra utal, hogy a „rendszerváltás” nyolcadik évében az ’56-sok, akik életüket kockáztatták a magyar szabadságért, nincsenek megbecsülve, többségük nyomorúságos körülmények között tengődik.

Kemény küzdelmet kellett vívniuk, hogy ezen a téren legyen előrelépés.

A lap első példányait lapozgatva gyakran előfordul, hogy az írások alján ez olvasható: A szerző neve és címe a szerkesztőségben. Ez arra utal, hogy az emberek még 1998-ban is féltek valamitől, valakiktől. Leginkább azoktól, akiket visszaszavaztak a hatalomba a pufajkás Horn Gyula vezérletével. E téren saját tapasztalattal is rendelkezem. Egyik riportalanyomnak néhány hónapra volt szüksége ahhoz, hogy elmondja mit élt át a Kossuth téren, a „véres csütörtök” napján, és ehhez a nevét is adja.

Domokos Kázmér

 

Megkérjük kedves olvasóinkat, hogy akinek van az Antall Józseffel kapcsolatos esetről tényszerű ismerete, az legyen szíves tegye közkinccsé, és küldje meg a Magyar Fórum szerkesztőségének.

 

A nap kérdése

napja nem tudjuk, kik pénzelték a Jobbik EP-i választási kampányát.

Hírlevél

Hírlevél


HTML formátum?

Megjelent

Bocskai TV

Függetlenség