Magyar Igazság és élet pártja

Ma 2024. május 27, hétfő, Hella napja van. Holnap Emil és Csanád napja lesz.

A Csincsa partjától a Kossuth-díjig

E-mail Nyomtatás

Szabó Gyula Kossuth- és Jászai- díjas, Kiváló és Érdemes Művész, A Nemzet Színésze

- Kérem, meséljen gyermekkoráról, a kunszentmártoni évekről!
- Miután 1930-ban születtem, gyermekéveim éppen a két világháború közötti időszakra estek. Szülővárosom, Kunszentmárton - ami akkor még nagyközség volt - egy na-gyon barátságos, igazi alföldi hangulatú település a Kőrös folyó mentén. Területén a Csincsa-patak is végigcsordogál, nekünk ez a patak jelentette a világ közepét. Három iskolánk is volt, pontosabban három épület. Attól függött, melyikbe járunk, hogy mennyire vagyunk már nagyok. Vagyis a "kisiskolában" kezdtünk, aztán jött a "kulacsos", majd legvégül a "nagyiskola". Édesapám - aki huszár volt az I. világháborúban - igazi családfő volt, és édesanyám is na-gyon sokat dolgozott. Összesen nyolc testvérem volt, én a legkisebb, a kilencedik gyermek voltam a családban. Bátyáim és nővéreim közül sajnos ma már senki nincs életben. Gyermekkoromat nemcsak a már említett időszak - a 30-as évek, a Horthy-korszak - hangulata határozta meg, hanem a vidéki környezet is. Igazi parasztcsalád volt a miénk, nagy földterületet műveltünk meg, ez adta a megélhetésünket. Akkoriban természetes volt, hogy a gyermekek is besegítenek a szüleiknek, nálunk sem volt ez másként. Én is nagyon sokat dolgoztam. Mélyen vallásos családból származom, így nálunk alapvető volt, hogy vasárnaponként mentünk a szentmisére. Testvéreimmel rendszeresen szolgáltunk az oltárnál, sokat ministráltunk. Az akkori imákat, fohászokat, valamint az egyházi énekeket mind a mai napig idézni tudom. Édesanyám a harangot és annak jelentőségét hamar megtanította nekünk. Vidéken a harangszó szinte mindent elmond a falu életéről annak, aki ismeri a harang üzenetét, jeleit. A kunszentmártoni katolikus templom harangjához kapcsolódik életem egyik első nagy élménye. Nyolcéves voltam, amikor hatalmas ünnep volt a városban - nálunk misézett egy püspök. A zsúfolásig megtelt templomban természetesen én is ott voltam. A délelőtti mise után megengedték, hogy felmenjek a toronyba és harangozzak. Életemben először, és éppen ezen a szent napon. Mondanom sem kell, hogy máig emlékszem rá. Mint ahogyan arra is, hogy a harangozás után lélekszakadva rohantam haza. Kérdezem édesanyámat, hogy hallotta-e a harangszót? Amikor elmeséltem, hogy én harangoztam, édesanyám könynyes szemmel csak annyit felelt: akkor azért szólt olyan szépen az a harang.
- A második világháborút követően szinte azonnal felkerült Budapestre. Törvényszerű volt ez akkoriban?
- Ha törvényszerű nem is volt, valahogyan mégis adta magát. Jó tanuló voltam, ezért amikor felvetettem otthon, hogy szeretnék feljönni Pestre, szüleim nem gördítettek akadályt a terv elé. Sőt, édesapám még támogatott is, mondván: ha kitanulok egy szakmát, azt később már nem veheti el tőlem senki. A Csonka János Gépgyárba kerültem, amely egy viszonylag frissen alakult gyár volt ugyan, ám a porlasztó és több autó, valamint motor feltalálójának gyára is volt egyben, ezáltal hatalmas rangot tudhatott magáénak. Jelentőségét tovább növelte, hogy viszonylag épségben megúszta a háborút, így a gépei működőképesek maradtak.
- Otthon, gyermekként a mezőgazdaságot ismerhette meg, a Csonka Gépgyárban pedig belecsöppent a nehéziparba. Nem volt nehéz a váltás?
- Dehogynem, nehéz volt, de olyan kitűnő tanáraink és főnökeink voltak, hogy szinte észrevétlenül ragadt ránk a tudás, a sok új ismeret. Mint inasoknak, valamennyi fázisát meg kellett ismernünk a munkának. Ennek köszönhetően bizonyos idő elteltével a gépsorok minden részén használható munkaerő vált belőlünk. Ráadásul mindennemű alapvető emberi normát is megtanítottak nekünk, már akinek esetleg szüksége volt erre. Gondolok itt a tiszteletre, a tisztességes hangnemre egymással szemben, a figyelem fontosságára, egymás megbecsülésére. Nagyon jól éreztem magam a gyárban, és annak bentlakásos kollégiumában is, hiszen ekkor ott laktam. Nagyon büszke vagyok arra, hogy néhány esztendővel ezelőtt egy emléktáblát avathattam ott, ami bizonyítja, hogy ők sem felejtettek el engem.
- És hogy jött innen a művészet, a színészet?
- Nagyon egyszerűen, már otthonról. A szüleim ugyanis rendszeresen jártak a kunszentmártoni színjátszó körbe, próbákra, előadásokra. És nemcsak ők, hanem a testvéreim közül is többen. Így aztán egészen kicsi legényként magam is odakerültem. Hamarosan szerepet is kaptam, az egyik darabban kis huszárt játszottam - édesapám nagy büszkeségére. Később is játszottam ebben a színi körben, miközben ezzel párhuzamosan a zenével is kapcsolatba kerültem. Szívem szerint zongorázni szerettem volna, ám erre nem volt pénzünk. "Édes fiam, a hegedűnek lelke van", mondta édesapám, hogy kedvet adjon a hegedüléshez. Rövidesen kaptam is egy hegedűt a szüleimtől. Mindezt még otthon. Amikor Pestre kerültem, felvettek a Zeneakadémiára, és Lengyel Gabriella tanítványa lettem. Nagyon sokat gyakoroltam, végül három év alatt hét és fél év anyagát vette át velem a tanárnőm. Ügyesnek tartottak, állítólag jó volt a vonóvezetésem is - a hegedülésnél ez kulcsfontosságú -, ám mindezek ellenére nem akartam hegedűművész lenni. Egyre inkább a színészet felé ka-nyarodtam, amellyel mindvégig kacérkodtam. A Csonka Gépgyárban töltött inasévek alatt például az iskola önképzőkörében diáktársaimmal megtanultuk "Az ember tragédiája" két színét, amiért jutalmul jegyet kaptunk a Nemzeti Színház előadására. Ez az élmény adott egy végső lökést ahhoz, hogy komolyan is megpróbálkozzam a színjátszással. Egy tehetségkutató során hárman elhatároztuk, hogy jelentkezünk a színművészetire. Egészen pontosan: két barátom hívott engem is. Egy Ady-verset, a Zsóka búcsúzóját szavaltam el.
"Akihez szólott a legelső nóta; Zsóka menyasszony, férjhez megy a Zsóka...; Még kurta szoknyás lány volt egy pár éve; És nemsokára a más felesége...; Így van megírva pár rövidke sorba; Mintha ez olyan természetes volna..."
Így kezdődött ez a gyönyörű költemény. Nagy átéléssel sikerült elmondanom, ami tetszett a közönségnek és a felvételi bizottságnak is. Több ezer jelentkező közül sikerült fölvételt nyernem. Osztályomból végül három lány - Domján Edit, Lente Ilona és Kovács Ibolya -, valamint nyolc fiú végzett. A fiúk közül hamarjában Avar István, Varga Gyula, Kaló Flórián, Gellei Kornél és Dombi Jenő nevére emlékszem. Egyedül én maradtam Pesten, a többiek vidékre mentek.
- Igaz, hogy a Nemzeti Színházba hívták játszani?
- Igen, igaz. Annyira megdöbbentett a lehetőség, hogy nemet mondtam rá. Bár a megdöbbenésen kívül azért volt más oka is, hogy nemet mondtam. Néhány hónappal korábban ugyanis Apáthi Imre hívott az Ifjúsági Színházba. Nekem utolsó főiskolás évemre hatalmas önbizalmat adott Apáthi ezzel a meghívással, engem pedig úgy nevelt az édesapám, hogy az adott szavamat mindig tartsam be! Később sem bántam meg, hogy így döntöttem. Első szerepem az Ifjúsági Színházban a Pál utcai fiúk Bokája volt. Ez volt az első igazi társulatom, ha a kunszentmártoni és a Csonkában eltöltött amatőr éveket nem számítjuk. Később, rövid kitérőt követően kerültem a Thália Színházba, ahol olyannyira jól éreztem magam, hogy négy évtizeden át nem is mentem onnan sehová. És amikor mentem, akkor sem önszántamból, hanem mert megszűnt a színház.
- Mitől volt annyira jó a Thália?
- Attól, hogy csodálatos közösség jött létre, és Kazimir Károly személyében mindezt egy kitűnő vezető irányította. Nagyon sokáig vezette a társulatot. Méghozzá remekül. Mint színész, mindent megkaptam itt, amit a pályától kapni lehet. És ez ennek a színháznak az érdeme. Nagyon megszenvedtem, amikor 1996-ben végleg megszűnt a többszöri névváltozást követően akkor már Művész-nek hívott színház. Az különösen bántott, ahogyan megszűnt. Röviddel a megszűnés után hívtak Székesfehérvárra, a Vörösmarty Színházba. Nem ismeretlen helyre csöppentem, mert korábban többször is volt már vendégszereplésünk a királyi városban. Sosem voltam vándormadáralkat, azóta is ennek a társulatnak vagyok a tagja.
- Kikre emlékszik vissza legszívesebben a kollégái közül?
- Rengeteg kitűnő színésszel hozott össze a sorsom, na-gyon nehéz lenne közöttük bármilyen rangsort felállítani. Úgy gondolom azonban, hogy mindenképpen ki kell emelni Kazimir Károlyt, akiről már beszéltünk, és aki nemcsak a főnököm, de az egyik legjobb barátom is volt. A szüleit is ismertem, velük is remek kapcsolatom volt. Kazimiren kívül Hacser Józsával, Görbe Jánossal, Agárdy Gáborral, Avar Pistával, Kautzky Józseffel, Zenthe Fe-renccel, Mécs Károllyal, Bitskey Tiborral, Cserhalmi Györggyel, Sztankay Pistával, Inke Lacival és másokkal is nagyon jó barátságban voltam, illetve vagyok. Csak sajnos közülük nagyon sokan nincsenek már közöttünk.
- Zenthe Ferenccel a nagy sikerű Tenkes kapitányát forgatták együtt, ami szerencsére manapság is gyakran látható a tévében.
- Jaj, a Tenkes kapitánya. Mindig is nagyon szerettem filmet forgatni, de talán a Tenkes kapitánya az, amely a legkedvesebb emlékekkel ajándékozott meg. Buga Jakab sze-repét kaptam meg a filmben. Zenthe Ferencre különösen jó szívvel emlékszem vissza, de például Krencsey Marianne-nal is nagyon jó viszonyban voltam. És a stáb szinte valamennyi tagjával kölcsönösen tiszteltük, szerettük egymást. Nagyon sokat jelent ez egy közös munka esetén, kiváltképp akkor, ha egy hosszabb időszakról van szó, mint amit például egy filmforgatás is jelent.
- Számtalan kitüntetést, díjat, elismerést kapott pályája során. Melyeket tartja a legjelentősebbeknek?
- Mindegyik kitüntetés, amit kaptam, nagy örömet okozott, hiszen az embernek na-gyon jólesik, ha elismerik a munkáját. Természetes dolog, hogy a Kossuth-díj, vagy az, hogy a kollégák megválasztottak a Nemzet Színészének külön-külön is hatalmas elismerés. Ám - bármilyen meglepő lesz is esetleg, amit mondok - én sohasem a díjakért játszottam, sohasem azért léptem színpadra, hogy valamilyen kitüntetést kapjak érte.
- Hanem? Miért lépett a színpadra?
- Azért, hogy örömet szerezzek az embereknek. Minden más, ami esetleg jött, az jó volt, annak örültem. Jólesett az emberek szeretete, feldobott egy kedvező kritika, nagy megtiszteltetésnek éreztem, ha kitüntettek, de a cél sohasem ez volt. Mindig arra próbáltam törekedni, hogy úgy játsszak a színpadon, amivel sikerül megérintenem a közönséget.
- Egy interjúban azt olvastam öntől, hogy sohasem vágyott csúcsszerepekre, nagy dolgokra, hanem elfogadta azt, amit önre osztottak, és abban próbált kiteljesedni, azt próbálta a lehető legjobb tudása szerint eljátszani.
- Ez tényleg így is volt. Soha, de soha nem akartam aljas módon versenyképes lenni. Úgy gondolom, hogy a színpadon valóban az a legfontosabb, hogy mindenki tegyen meg minden tőle telhetőt a saját szerepében, és mindenki akarjon örömet szerezni a közönségnek. Amennyiben ez így történik, akkor már szinte biztos, hogy sikeres lesz az előadás. A saját pályámat nézve pedig azt mondhatom, hogy szakmailag is kifizetődő volt az ilyen hozzáállás, mert így is rengeteget dolgozhattam. Színház, tv-filmek, szinkronmunkák, rajzfilmek, mesefilmek, egyéb fellépések. Voltak időszakok, amikor ötven fellépésem volt egy hónapban, alkalmanként napi négy előadással. Nem volt okom panaszra, ellentétben a családtagjaimmal, akik sokszor kevesebbet kaptak belőlem annál, mint amennyit szerettek volna.
- Talán nem túlzás, ha azt mondjuk, Gyula bácsi teremtette meg a mesemondás műfaját hazánkban. Több mesealbum is fűződik a nevéhez, amelyeknek páratlan sikerük van. Mindkét, a közelmúltban megjelent albuma platinalemez lett. Miért vágott bele ilyen hanganyagok készítésébe?
- Egy-egy mesével annyi, de annyi mindent el lehet mondani, sőt, értékeket is lehet csepegtetni. Ezeken az albumokon olyan mesék, mondák hallhatóak, amelyeket mi is nagyon szerettünk annak idején, illetve amelyeknek van valamilyen mondanivalója, másodlagos jelentősége is. Egészen kicsi koromban Takács bácsi, a szomszédunk gyakran átjött hozzánk. Leült a kemence padkájára, és miközben az asszonyok - édesanyám és gyakran a szomszédasszonyok is - hímeztek, kézimunkáztak, beszélgettek, Takács bácsi mesélt nekünk. Mindig mellette volt a kis sámli, és én gyakran arra ültem, hogy még jobban halljam őt. Csodálatos meséket mondott, olyan hanghordozásban és olyan előadói tehetséggel, amilyet azóta sem igen hallottam sehol. A mesék iránti kötődésem innen ered, és innen tudom azt is, hogy egyáltalán nem mindegy, mit hall a gyermek odahaza. A mesealbumok révén ebből a Takács bácsi által életre keltett csodálatos hangulatból szeretnék visszaadni valamit a mai kor gyermekeinek.

 

A nap kérdése

napja nem tudjuk, kik pénzelték a Jobbik EP-i választási kampányát.

Hírlevél

Hírlevél


HTML formátum?

Megjelent

Bocskai TV

Függetlenség