Sok cigány családban, a putrikban arra törekszenek, hogy a születendő gyermek lehetőleg fogyatékos legyen, mert az ilyen után több a munka nélkül kapható járandóság. Ez köztudott egyes Isten háta mögötti falvakban. Arra is rájött a putrik népe, hogyan lehet előállítani a fogyatékos emberkét. Gyakorolják, évszázadok óta előfordult körükben ez a jelenség, de nem így, megélhetési nemzés által, pénzszerzési céllal. Ez a szaporodási módszer a rendszerváltás utáni Magyarországon fejlődött ki, az Európai Unióban, akkor, amikor az eltelt húsz évből lassan tizenkét év óta a kádári utódpárt és liberális szövetségese kormányoz. Mégpedig abszolút cigányféltéssel, sohasem szűnve meg ostorozni a rasszista magyar embert. Azóta van kisebbségi ombudsman, kisebbségi önkormányzat, azóta különítenek el hatalmas összegeket roma programokra, csak sajnos annyira elkülönítik, hogy a mélybe semmi sem jut.
Azóta nem szabad hivatalos személynek kimondani a szót, hogy cigánybűnözés, ám azóta van végtelen nyomor és gyermekszegénység, amelyben a cigánybűnözés megterem. A magyarság egyidejűleg végzetes fogyatkozásnak indult. Ebben az esetben nem ok-okozati összefüggés áll fenn a két tény között, hanem lelki: nem szaporodik az a nép, amely nem érzi sajátjának a hazáját és folyamatosan ócsárolják, kárhoztatják benne. A rasszizmus elleni propagandára - persze szélhámosságokra és tehetségtelenségekre - milliárdokat költenek, és most be akarják vezetni a holokauszttagadás tilalmát is. Értelemszerűen be kell vezetniük a cigány vérfertőzés emlegetésének tilalmát is, nehogy valaki holmi egyenlőségjelet tegyen a holokausztmítosz és a roma vérfertőzés ténye közé. Mert a holokausztmítosz lényegében jövedelemátcsoportosítás az áldozat jogán, a vérfertőzéssel szerezhető jövedelemtöbblet pedig részben kényszer, amely a mítosz kedvezményezettjeinek életszínvonalába és népirtó háborúiba való átcsoportosítás következménye. A mítosz fenntartásához szükség van a cigányellenes magyar rasszizmus elhíresztelésére, valamint az antiszemitizmus vádjának fenntartására. Mert különben a hol a pénz kérdését kellene feszegetni. Ha a magyar élet nem fetrengene lent, az eladósodottság és a kamatos kamatfizetés mély gödrében, nem volna putriélet, volna munka és nem volna megélhetési vérfertőzés.Ennél aljasabb, alantasabb, gazemberebb rendszer magyar földön még nem létezett. A török hódoltság ehhez képest dzsembori volt. Annak a kétszer négy évnek a kormányait, amelyeket hivatalosan nem a nómenklatúra burzsoázia és a túlnyomó részben zsidó liberálisok alkottak, elsősorban pénzügyi eszközökkel kényszerítették rá erre a vérfertőzéses útra. Antall gyáva, megalkuvó kormányát paktummal kebelezték be, a Fidesz-kormány elé meg a kezükben maradt sajtóval, és az addig felhalmozott adóssággal emeltek gátat. A legkisebb túlzás nélkül elmondhatjuk, hogy a magyarság a saját, idegen célokat kiszolgáló balliberális elitjének az áldozata. Ha elpusztul, pusztulását ennek köszönheti. Ha nem pusztul el, és netán sikerül egy valóban szabad és valóban nemzeti kormányzatot alapítania, akkor a felelősségre vonás nem maradhat el.
Most, a végállapotban némi reménysugár látszik. Megtörtént az utolsó nagy erőfelmérés. Pécsett a választópolgárok hatvanhat százaléka borítékba tette a következő választások kétharmados többségi akaratát. Feldereng, hogy a balliberális, nemzetellenes rendszer végképpen elsüllyed. Tekintettel arra, hogy az egész világon megbukik, vagy már meg is bukott. Most lehetőség van arra, hogy a szocialista-szabad demokrata foltot kiégessük a kormányzásból, a parlamentből és a közéletből. A pécsi eredmény, mint ahogy azt már korábban is megírtuk, nemcsak helyi eredmény. A népi akarat az egész Mecsek tömegével nehezedik rá a következő választásokra. Jó ezt kicsit a saját eredményünknek is betudni. Azt nem mondhatjuk, hogy a MIÉP támogatásának következtében történt, ami történt, de tény, hogy a MIÉP is támogatta a győzteseket.
Az eredmény hírére azonnal megindult a liberális kelepelés: jó lesz-e, ha Orbán Viktor és a pártja kétharmados többséget szerez és akár alkotmányt is tud módosítani? Nos, jó lesz. Még jobb lenne természetesen, ha a kétharmad elérése és bebiztosítása a MIÉP részvételével és ellenzékként való helyet foglalásával történnék, mert egy hitelesen antikommunista, antiliberális párt jelenléte a vérfertőzésig való lesüllyedettség korában szinte nélkülözhetetlen. A jó politika és a jó vezetés ugyanis nem csupán a saját súly és fajsúly, a saját törekvés kérdése, hanem az ellensúlyé és egy másik súlyé, a figyelmeztetésé is. Aki benne van, aki dönt, akit a körülmények, a függőségek és a lehetőségek szorítanak körül, annak szüksége van egy olyan erőre, amely a "Lehet" mellett a "Kell" sorskérdését is számon tartja, és jóindulatú szigorral emeli fel a mutatóujját. Ha ehelyett olyan ellenzéket, vagy ami még rosszabb, olyan koalíciós társat kap a jövendő nemzeti többség, amely voltaképpen a balliberalizmus elbujtatott követeléseit szegezi szembe a szorongatott kormánnyal, akkor könnyen beállhat a győzelem utáni tehetetlenség állapota, amelyet már ismerünk.
A Jobbik most üres párt. Arra készült, hogy feltöltsék. Az üres párt mindig demagógiába burkolja állásigényeit. Az üres párt mindig átvett, de meg nem emésztett, komolyan nem gondolt eszmékből él. A megvert liberális bandáknak most ilyen pártra van szükségük. A szocialista nómenklatúrások visszaszivárgásának az eszköze-pártja most hitelesítésre vár. Ha megkapja, kezdődhet a feltöltés. Ha ezt rá tudják erőszakolni a jövő nemzeti kormányzatára, megint megússzák. Akkor a nemzeti kormány csak erősen korlátozva működhet, és fennáll a visszarendeződés veszélye. Mert a hatalomhoz szokott, milliárdosként élő volt kommunista családok és liberális leágazásaik, összefonódásaik egyetlen választással nem semmisíthetők meg. Valamekkora parlamenti képviseletük megmarad, de óriási összeköttetéseik, nemzetközi védettségük és támogatottságuk segítségével, valamint átbábozódási képességük folytán be tudnak épülni az új rendszerbe. Miután az első liberális család, vagy akárcsak a család egy sarja talpig piros-fehér-zöldben, sőt, ha kell talpig Árpád-sávosban megérkezik az első pozícióba, kicsi fészkelődés után ott lesz mellette, mögötte, alatta a másik "magunkfajta", és ketten már okosabbak lesznek az egész főosztálynál.
Mint azt már többször is elmondtuk, az MSZP, de különösen az SZDSZ és a mögöttük álló háttérhatalom, a nómenklatúra burzsoázia most le kellett tegyen arról, hogy választások útján, még ha a választásokon csalnak is, a hatalom számára megtartó mértékű részét birtokolja. Nemzetközi segítséggel, óriási ricsajjal is csak a most betöltött pozíciók kisebb részét tudja megőrizni. Az elszámoltatást se nagyon tudja megakadályozni. Minden New York-i és tel- avivi összefogásra szükségük lesz ahhoz, hogy a mérhetetlen bűnök következményeképpen legalább felfüggesztett börtönbüntetést kapjanak azokért a cselekedetekért, amikért valódi felfüggesztés járna. Azt, hogy mi bűnt követtek el, mit raboltak össze, mekkora kárt okoztak a nemzeti életben, a kultúrában, a gazdaságban, ők tudják a legjobban. Ezért nem képzelhető el sima levonulásuk, beletörődésük egy választási vereségbe és a következményeibe. Ha saját színekben nem tudnak felmentő eredményt elérni, megkísérlik idegen dresszben. Az Európai Parlamentbeli hitelesítésre pedig azért van szükségük, hogy onnan üzenhessék haza: a "magunkfajták" jól fogadták a "magunkfajtákat", tessék itthon is így tenni, hiszen az új magyar szélsőjobb nem is szélsőjobb, hanem political correct libapásztorság.
Ezt is megpendítettük, itt már többször is. Így jártak el húsz évvel ezelőtt is, amikor a híres rózsadombi ügyvéddel megfejelték a történelmi kisgazdapártot, és a sajtó őt ostorozva-dicsérve koalíciós tényezővé fújta fel. Ki szentkoronázott legharsányabban? Ki volt Mária országának apostola? De ki szervezett harag napját a saját kormányával szemben, az ellen a törvény ellen, amelyet meghozott? Ki szította fel program nélkül a vak elégedetlenséget? Hogy aztán ugyanez az ember, Mária Országával az ajkán, néhány év múlva, egy vádalku keretében bebújjék a Buzera című romlott tévéműsorba, segédszínésznek vagy öreg sztárnak. Egy fél ország hitt neki, mint "antikomonistának", tőle várta a megváltást, és sok jó szándékú radikális magyar a valódi nemzeti erőket a vele való szövetségre kérlelte.
Most hasonló cselvetés van folyamatban. A Jobbik hólyagot fújják fel minél nagyobbra, élén Baló Györgyné Morvai Krisztinával és több jelentéktelen fiatalemberrel. Miért? Azért, mert a Jobbik üres. Arra alkalmas, hogy választási sikert érjen el a sajtó segítségével, de arra már nem, hogy ha bejut, megfelelő szakértelmű, műveltségű, hozzáértésű vezetőket állítson a megfelelő helyekre. Ha bejut, fel kell tölteni. Mi sem lesz természetesebb, hogy valakik elkezdenek beáramlani a Jobbikba. Elindulnak frakkban, csokornyakkendővel, és megérkeznek bőgatyában. Szakemberként. A győzelmet, pontosabban az előrejelzésekben megjósolt és előre vetített eredményt még a Jobbik éri el, de maguk a jobbikosok fogják ünnepelni Baló Györgyné Morvai Krisztina lipótvárosi mifajtánkjait, hogy felismervén az igazságot, az Árpád-sávos zászlók alá szegődtek, és felmentik őket a felelősségteljes munkától, amihez amúgy sem értenek. A dicsőség az övék, a hatalom bizonyos zsidóké. Hol a feleségé, hol a férjé, hol mindkettőé. És ott gáncsolják a nemzeti kibontakozást, ahol érik.
Más esélye a helyzetben maradásra a balliberális tábornak jelenleg nincs. Ma már letörhető zendülést sem tudnak kirobbantani a választás helyett. Egyetlen reményük az üres Jobbik. Morvai Krisztina nem tagja a Jobbiknak, nem gárdista, de ő a zászló. A gárdát nem a Jobbik szervezte, hanem a titkosszolgálat. Ha a gárdát betiltja a bíróság, a Jobbik marad üldözöttként, hősi pózban, a gárdisták pedig lehúzzák a bakancsot, kitekerik a kapcát és járnak mezítláb. Balóné Morvai Krisztina pedig sós, jogvédelmi könnyeket sír majd Brüszszelben, és bús levelekben vigasztalja őket, mint Mikes Kelemen Rodostóból a zágoniakat. De ettől nem lesz egyetlen valamihez értő, valamilyen munkát az életében már elvégzett jobbikos a pártban. Nem lesz orvos, tanár, gazdász vagy falugazdász, csak hivatásos forradalmár lesz, mint Rózsa Flores Eduardó legjobb magyar tanítványai: Novák Előd és Vona Gábor. Hiába, bukott nómenklatúra és leszerepelt elit számára nincs jobb egy üres pártnál. De lehet persze, hogy lesz több is.
Nehogy azt higgye valaki, hogy ez a levezetés valami új összeesküvés-elmélet. Ki van próbálva ez is. Horn érája után azért kockáztatta meg az akkor még teljhatalmú nómenklatúra a Fidesz és Orbán hatalomra segítését, mert üres pártnak látta azt is. Azt remélte, hogy a huszonegy tagú parlamenti frakció mögött nincs egy kormányképes erő, és a választás után majd fel lehet tölteni. A választás előtti előrelátó szövetkezéseket, kisebb pártrészek bekebelezését pedig nem vették komolyan, s valószínűleg abban bíztak, hogy majd úgyis összevesznek. Orbán a választás után kénytelen volt koalícióra lépni Torgyánnal, és kormányzatát csak sok megalkuvással tudta csak összeszedni az MDF liberálisabb elemeiből és a KDNP-ből. A nómenklatúra bizonyos volt a mihamarabbi bukásban, a káderhiány kiderülésében és a csődben. Orbán szívósságát, rátermettségét mi sem bizonyítja jobban, mint hogy ilyen feltételek között, a liberális sajtó állandó ütlegelése közepett mégis működő kormányzatot tudott teremteni. Ebben a polgári értelmiség és a lassan ébredő keresztény középosztály lelkes közreműködése is segített, de ott volt az Országgyűlésben a konstruktív ellenzék, amely a legfontosabb döntésekhez segítséget nyújtott, és visszaverte a balliberálisok megújuló támadásait. Tulajdonképpen egy-két jó szó kivételével, majdnem ellenszolgáltatás nélkül. Ehhez egy biztos belső értékítélettel rendelkező pártra volt szükség, amely tudta, hol áll, és mit akar. Ezért a nemzeti oldal leteperéséhez a globális világhatalomnak mindenekelőtt a MIÉP kiejtésére volt szüksége.
A Jobbiktól, a maitól, amelyből a kezdeményezők kicsiny magját régen kiüldözték, nem várhat senki konstruktivitást. Főleg pedig a nemzeti oldal nem várhat semmit olyanoktól, akik még nem izzadtak meg a munkában. Akik úgy alapítanak gárdát, hogy nem alapítanak, de fürdenek a dicsőségben, amikor csattognak a bakancsok a tatárszentgyörgyi porban.
Egyszer már figyelmeztettem sokakat, akik hallották 1990. január 14-én a Vasárnapi újságban, hogy vigyázat, jönnek az új Lenin-fiúk, és jöttek. Csak bőrkabát nem volt rajtuk. De Baló György köztük volt. Most is jönnek, de ők már azt sem tudják, hogy ők Lenin-fiúk. Igaz, ők már csak virtuális Lenin-fiúk és Lenin-lányok, -asszonyok. Jönnek üresen, agresszívan és másodrendűen. Tolja őket fel, előre a nagy balliberális megszállási terv, amelyet nem lehet feladniuk holmi választási vereség hatására. Nekik a hatalom kell, az ország kell. Magyar siker itt pedig csak akkor lesz, ha ezt a magyarság megérti. De akkor lesz.
