Magyar Igazság és élet pártja

Ma 2021. március 4, csütörtök, Kázmér napja van. Holnap Adorján és Adrián napja lesz.

Csurka István : Esélyek és remények - Demokrácia?

E-mail Nyomtatás


1945 tavasza óta, amióta egy szovjet katona két karórával a karján kitűzte a vörös zászlót a berlini Reichstag romjának megmaradt csúcsára, Európában elkezdődött a liberális demokrácia máig tartó uralma, még akkor is, ha Berlint később kettéosztották és Közép-Európában szovjet diktatúrákat vezettek be. Ezek az egypártrendszerek és szocializmusok ugyanis mind valamilyen demokráciának neveztették magukat, s ugyanúgy a francia forradalomban kialakult jakobinus világmegváltó erőszakosságból és utópiából eredeztették magukat, akár a marxizmuson keresztül is, mint ahogy a nyugati demokráciák is a racionalizmus ugyanakkor kialakult győzelméből, nem nélkülözve ott sem a marxizmust és még inkább az anyagelvűséget. Ez a durva és elnagyolt előadás alapjaiban igaz. A nyugati hatalmak Casablankában, ahol De Gaulle, Churchill és Roosevelt, Sztalin nélkül Németország és a nácizmus kegyelem, alku és kímélet nélküli szétzúzását, megsemmisítését, a német nép megbüntetését határozta el, majd Teheránban, Jaltán és Potsdamban már Sztalin, vagy küldötte képviseletével Európa és a világ felosztásában egyeztek meg. Egyúttal azonban a demokrácia egész Európára ráerőszakolásáról is döntöttek. Megengedve, hogy mindkét fél olyan demokráciát nyom rá a birtokába került országokra, amilyet akar. A Nyugat vezetői tudták, kicsoda- micsoda Joszip Sztalin, s mi lesz a sorsa a kezére adott népeknek. Mégis elfogadták Sztalin demokráciáját, mert féltek tőle. Roosevelt pedig rajongott érte. Így kezdődött a demokrácia európai karrierje, a két létező angolszász demokrácia nyomorúságos és végső soron önpusztító megalkuvásával. Mit jelentett ez? Azt, hogy valójában egyik fél sem gondolta komolyan az egészet. Jól tudták, hogy nemzeti kultúrákban, történelmi nemzetekben vagy öntörvényűen kifejlődik valamilyen életforma és rendszer, akár a demokrácia is, vagy nem, s amit idegen nyomás kényszerít ki, az szétesik. De a hiba, amit a nyugati hatalmak elkövettek, még ennél is nagyobb volt. Megajándékozták Sztalin népirtó zsarnokságát a demokráciateremtés ragyogásával és az egyes demokráciák felügyeletével. Pontosan tudták, hogy Berijáék Gulagra küldik a nyugati harcokban részt vett katonák tízezreit, pusztán azért, mert látták a romos Németországot, Ausztriát, Magyarországot és két vagy több karórát csatoltak a csuklójuk fölé. Ugyanígy a hadifogságba esetteket is elhurcolták a háború után. A nyugati propaganda egy része és főleg az erős nyugati kommunista pártok mégis kitartottak a Szovjetunió dicsőítése mellett. Csak a magyar forradalmon múlt, hogy a jakobinus, kommunista nyugati baloldal nem vette át a hatalmat.

 Lényegében Lenin és Sztalin roppant népirtásai ugyanarról a tőről, a racionalizmus és az evilágiasság, az ember mindenhatósága és az Istentől megszabadult korlátlan fejlődés lehetőségébe vetett utópiából származnak, miként a nyugat és a fauszti ember roppant teremtőképessége is – csak egy kicsit más gyakorlatot folytatnak. A nyugat 1945-46-os bűne nem az, hogy akkor a háború végén nem szállt szembe katonailag az Európába benyomult sztalini Szovjetunióval, erre módja és ereje sem volt, hanem az, hogy erkölcsi és demokratikus szabadságlevelet adott neki. Megadta neki a rendszerteremtés történelmi lehetőségét. Ezzel „kizökkent” a világ. A nyugati bűn hosszú évtizedek elnézéseiben gyökerezett. A nyugati baloldali értelmiség majd minden felett szemet hunyt, ami valóban megtörtént a kommunizmus országában és mindenért bőszen lelkesedett, amit propagandája megígért. A húszas-harmincas éveket a nagy öncsalás évtizedeinek is nevezhetjük. Nagy Lajosra, a kommunista szellemű, de mindenekelőtt tárgyilagos kiváló magyar íróra megorroltak, amikor kiábrándulva tért haza Oroszországból és József Attilával kihúzatták és átíratták a „fasiszta kommunizmus” kifejezést, ami az ő megrendülését tükrözte. Hatott a közös gyökér, a jakobinus forradalmi utópia és a közös zsidó médiumok világuralma. Németország versenytárs volt a háború előtt, tengeri nagyhatalom státuszára törekedett, kiszabadította magát a bankok hitelkarmaiból, s roppant gazdasági fejlődést produkált igen rövid idő alatt, mígnem a bolsevista Szovjetunió roppant építései pazarlásba fulladtak, a nép éhezett és a roppant kincsekkel tömött birodalom segélyre szorult. A háború kitörésekor tehát az volt a helyzet, hogy a két nagy nyugati demokrácia, Anglia és Amerika, és egy sötét, népirtó zsarnokság szövetkezett Németország ellen. A tét a világhatalom volt Európa sorsa és pénzügyi rendszere, s ezt csak másodsorban színezte át a zsidókérdés. Németországhoz csatlakozott több, magát demokráciának nem is valló európai állam. Ezek mind konzervatív, ha a nyugatot forradalmi rendszernek nevezzük a francia forradalomból való eredeztetés okán, akkor ezek mind valamilyen módon ellenforradalmiak voltak. Németország a kommunizmus és a weimari köztársaság és a nemzetiszocializmus között választott, amikor Hitler megnyerte a választásokat és parancsuralmat vezetett be, Olaszország Mussolini a düledező, roppant korrupt, életképtelen királyság után következett, Magyarországon pedig különféle változatokban és több jóirányú módosuláson áthaladva a történelmi uralkodó osztály konzervatív rendszere volt uralmon. A demokratikus szabadságjogok egy része élt, a nyilasokat és a kommunistákat mint felforgatókat üldözték. Legnagyobb megoldatlan kérdés a földkérdés és a nagybirtok volt, amelyért a népi mozgalom küzdött. A demokratikus forradalomért, az elmaradt igazi polgári forradalomért doktrinér szociáldemokraták és liberálisok szálltak síkra, de elsősorban csak a sajtóban. A rendszer összes komoly hibájával együtt alapvetően magyar volt, a történelmi folyamatosság birtokosa. Csak a háború után tudta meg a magyarság, hogy a háború, amelyben részt vett és földrajzi helyzeténél fogva kikerülni sem tudott, a demokrácia mérkőzése volt a zsarnoksággal és hogy a szövetségesek győzelme Sztalinnal együtt a demokrácia győzelmét jelenti. Ez a demokrácia Magyarországon mindjárt akasztásokkal, internálótáborokkal kezdődött, majd a bíboroshercegprímás letartóztatásába és megkínzásába torkollott. Az új demokrácia kinyírta az egész magyar történelmi vezetőosztály majd tönkreverte a parasztságot, amely a háborúban éppen elindult volna valamilyen felemelkedés útján. Így volt ez másutt is, Európában.

 

A világuralom első lépcsőben egyik győztesnek sem sikerült, de leginkább a Szovjetunió gyarapodott. Kikerült a háború előtti elszigeteltségéből, hatalmát Európában kiterjesztette az Elbáig, s ha nem vész össze Titóval akár, vagy ha Tito meghajlik a nagy testvér előtt, a Balkán is a kezébe kerülhetett volna, az angolok legnagyobb sajnálatára. Keleten rátenyerelhetett Mongóliára, megkapta az értéktelen Japán Kurilszigeteket, s ügynökei megkezdhették a munkát a Nílus mentén és Dél- Amerikában. A brit világbirodalom pedig néhány év alatt összeomlott és csak a művészi angol diplomáciának, kompromisszumkészségnek köszönhetően maradt fenn mint látványpékség. Az USA pedig párhuzamosan azzal a folyamattal, amely megölte Kennedy elnököt és Amerika szervezetében folytatta és fölerősítette a liberális, zsidó bankár- hatalomátvételt. A demokrácia ösztönét, amely Amerikában az első telepesek pionír bátorságával és öntudatával egyidős, máig sem lehetett teljesen kiirtani. Apáról fiúra szálló, favágó, farmer, tehénpásztor, seriff öntudat ez, a szinte végtelen térrel együtt élő öntudat ez, amely egyelőre kitart a keleti part zsidó hemzsegésének bomlasztásai ellenére, de az állam vezetése és a kultúra irányítása már nincs a kezében. A demokrácia belebukott a háború utáni rossz kompromisszumba és fokról fokra kiderült a jakobinus utópia pusztító, emberellenes természete. Az emberi értelem határtalan teljesítményekre képes, de ha a valóság és a természet, valamint az Isten fölé akar kerekedni, ha a hit hajtóerejét kifogja és a családi és nemzeti összetartozás tudatát szétbomlasztja – elpusztul. Ezért hiába indította meg a bankároligarchia a globális terjeszkedést a demokráciaterjesztés jegyében, a szaporodó színes népek elözönlik a családtalan fehér népek életterét. Ez lett a hamis demokráciamítosz következménye. Már sehol nincs demokrácia. De nem is lehet. Az emberi világ nem olyan, hogy mindenütt kell, jó és üdvös a demokrácia, mert a népek azt kívánják. Nem igaz, a népek nem óhajtják, illetve, ahol igen, ott meg is teremtik, amerikai segítség nélkül, vagy éppen annak ellenében. A liberális demokrácia a tőke szabad áramlásának, illetve terjeszkedésének és haszonszerzésének ideológiájává züllött. A Világbank és az IMF, vagy akár a Morgan Stanley bankárai ma úgy állnak a kiterített világtérképek előtt, mint Sztalin és Zsukov, vagy éppenséggel Hitler és Göring, és nézik, hol nem vetették még be a tengerészgyalogságot és légierőt anyahajókról a demokrácia- terjesztés céljából. Ma fenyegetnek és bombáznak a demokráciáért, ölnek és mérhetetlen szenvedésbe taszítanak egész népeket a liberalizmus nevében. És ezért terítették rá ma a világgazdasági válságot, s vele együtt a hatalmas pénzszivattyút is ezért működtetik. A világ népei szenvedjenek a gazdasági válságtól, és ne ismerjék fel a liberális demokrácia ragadozó természetét. Mert a bankárkaszt, a demokráciateremtők számára az a halálos. A gazdasági válságból ki lehet valahogy kecmeregni – és ha nem, hát nem… –, de a felismert és lelepleződött rendszert, a demokrácia leplébe burkolt erőszakot, parazitaságot, kizsákmányolást a népek elpusztítják. A világgazdasági válság csak egy tampon, amely a liberális demokrácia csúf kivérzését akarja megakadályozni. A térkép előtt álló bankárok talán úgy gondolják, hogy az államtól a bankokba átcsoportosított dollár ezermilliárdokkal talán átmenthetik magukat a nyugati emberiség új korszakába, amikor a zsidó kisebbség által irányított színesbőrű kisebbségek és a bevándorlók többségbe kerülnek a fehér faj ellenében és szükségessé válik egy új cezarizmus bevezetése – minden liberalizmus nélkül, de az ő vezetésükkel és a hegemóniájuk megőrzésével. Mert uralkodni csak az élettérbe bekerült, de hagyományos, helyi, a történelemben kialakult kultúrába nem tartozó, éhes, bárdolatlan új tömegen lehet. Ez gyomorilag kielégíthető és és évtizedekbe kerül, amíg ez a tömeg saját értelmiséget állít ki, s a plázakultúrával, a zenei bombázással, a tömegkultúrával a vacsoracsatákkal ez is lelassítható és addig az összes aranyat be lehet gyűjteni. A bankáruralom, a zsidó világhatalom meghosszabbította az életét. Ez a szándék vagy terv a holokauszt tagadásának tilalmával együtt terra incognita, felfedezetlen őserdő és még a művelt ember számára is felfoghatatlan. Hiszen minden, ami a nyilvánosságban elhangzik, képpé vagy műsorrá alakul, irodalommá válik ellentmond neki, eltakarja és agyrémnek tünteti fel. Pedig, ha az okok és okozatok vonalán visszalépkedünk, vagy a következményekén előre haladunk, csak ide juthatunk. Kennedy meggyilkolásának okát nem ismerjük, titkosították. A WTC torony ledöntését feltárták, de államilag hivatalosan tagadják a műszaki, tudományos tényeket és ragaszkodnak az al-Kaida meséhez. A racionalizmus bajnokai. Irak bombázásának és lerohanásának nincs magyarázata, Afganisztánban háborúzni értelmetlen, Iránt fenyegetni mire való? Kinek érdeke? A palesztinokat módszeresen irtani lassanként nem is a zsidó állam, hanem a nyugat bűne lesz. Európára egy ilyen semmire se jó Uniót erőszakolni, benne nemzeti törekvéseket elfojtani, szuverén jogokat egy brüsszeli széfbe rakni, bezárni, mindent íróasztalnál kitalálni – megmagyarázhatatlan, értelmetlen. Olyan ez, mintha Rousseau feltámadt volna és kiadta volna utópikus parancsát: „vissza a természethez.” Most meg a Baroso kiadja az ukázt: előre az életidegenségbe. Mi, magyarok, érezzük talán leginkább, hogy ez valaminek a végállapota. Tenni azonban jóformán semmit nem tudunk ellene és a magunk sorsán is csak korlátozottan tudunk változtatni. Pontosabban tudnánk, ha akarnánk.

 

Most egyelőre még a legkisebb közös többszörös és a közös akarás előtt is a tájékozatlanság és a becsapottság sorompója áll. Legjobban a demokráciával csaptak be bennünket. Ma mindenki demokrata. Minden párt, régi és új – talán a Jobbikot kivéve – a demokrácia talaján áll. A Jobbik bakancstalpon állva semmit sem tud a demokrácia születéséről és haláláról, filozófiai kérdések nem nyomasztják. Mért tör a kapcám, ez a kérdés. A legharsányabban demokrata a volt egypárt utódpártja, az MSZP. A 301-es parcellát összedrótozott, hasrafektetett hullákkal feltöltők anyagi és politikai örökösei végtelenül demokraták. Voltak elképzeléseik, hogy szociáldemokrata párttá alakulnak át, de ez valahogy elodázódott. Pedig nagy volt a lendület, amíg Petrasovics Anna új szociáldemokráciát kívánt szervezni. Na, azt nem! Hogyisne már! De az MSZP a nemzetközi nagytőke kérésére megette a saját szakszervezeteit is Nagy Sándorostul. Sajátságos szakszervezet-csínyt hajtva végre: a szakszervezeti vezetők egy részét államosította. Betyárból lesz a legjobb pandúr. Mert a nemzetközi nagytőke így kívánta. Minek akadékoskodjék a szakszervezet, amikor megszűnik az üzem és szélnek eresztik a dolgozókat. Az SZDSZ – emlékszünk – a szó szoros értelmében együtt hált a liberális demokráciával. Minden rossz volt neki, ami nem volt demokráciaszerű. Kivéve azokat a helyeket, ahol uralomra került. A fővárosban Demszky Gábor őfelsége még látszatdemokráciát sem tűrt. Eszébe sem jutott ifjúsága. Vagy ha igen, csak az, mikor maoista volt. A Magyar Demokrata Fórum teljesen önszántából indult el 1987-ben, Lakiteleken a magyar demokrácia akkor még keskeny mezsgyéjén, mert akkor elégséges és egyedül lehetséges kiállásnak látszott a fennálló zavaros, nemzetellenes diktatúrával szemben A demokrácia igényét, óhajtását és öntudatát még nem zavarta meg az a roppant zavaros és aljas, korrupt tőke-mohóság, a gyarmatosítási ravaszság, a kalmárszellem, ami néhány év múlva megalázó valóság lett. Ma az MDF nevét egy karikatúra alá írják, de akár a fennálló liberális demokrácia alá is odaírhatnák. Mi lett és mi módon lett a rendszerváltást magyar keresztény és összmagyar érdekek szerint elkezdő mozgalomból és pártból. Netán ez a hazugság és önkifordítás és akarnokság és szolgai odasímulás és gerinctelenég a mai magyar demokrácia jellemzője? Igen, azt hiszem, a mai rothadt helyzet, a csatorna tartalom kiáradása nem annyira az őszödi beszéd és a zsidó bolsevizmus által titkosszolgálatilag létrehozott Jobbik, hanem Bokros Lajos és Dávid Ibolya, az MDF–SZDSZ, a szuperképtelenség. Semmi sem az, ami. Minden átoperált. S akkor ez a többpártrendszeres demokrácia? Ezért gyűltünk össze a lakiteleki sátorban? Valaki játszik velünk. Valaki játszik a magyar néppel, valaki játszik Európával, valaki labdázik a kereszténységgel. Rousseau laposan gurít Robespierre-nek, Robespierre élesen passzolja a labdát Darvinnak, Darwin lő és egy orángután liberális lesz.

Ami ma Magyarországon történik, az a liberális demokrácia borzalmas karikatúrája és a magyarság végtelen becsapottsága. Végveszélye. Nem az a baj, hogy most már minden párt végeredményben demokrata pártként indul el, akár keresztényszocialista, akár zöld, akár bakancsos, akár ötszemélyes, akár kétmilliós szavazótáború, hanem, hogy ezt már az egész társadalom természetesnek és elfogadhatónak találja. Már csak demokrácia lehetséges tudatában, de demokrácia nincs a valóságban. Az élet ugyanis nem ilyen. Az nem úgy van, hogy aki nem demokrata, az mindjárt ölni akar és „Heil Hitler”-t kiált. Születtek és alkottak komoly gondolkodók, akik nem csak a demokráciában látják a rendet és a nemzeti életet, a sorsot, hanem másféle rendben is. Valóságosban, életszerűben, hagyományosban és az ember isteni alávetettségét tudomásul vevőben. A szakszerű vezetés és a rátermett, erre készülő emberek vezetése, a hierarchikus rendek, formák esetleg természetesebb életlehetőségei egyénnek és társadalomnak, mint a liberális demokrácia. Ezek a gondolatok azonban semmi nyilvánosságot nem kapnak. Meg sem születnek. Mert a nem létező zavaros demokrácia a tízparancsolat helyébe lépett és a liberális demokrácia mögött a tőkés társaságok rémuralma áll. A világfelosztás és a besöprés. A demokrácia kiürült és tankhadosztállyá vált, amely ékként nyomul a nemzetek testébe, majd sztalingrádi katlanként öleli át őket és megsemmisíti az öntudatukat. A családot, elsősorban a fehér családot. Hiszen ez a pártcirkusz, ami a Fidesz immár mérsékelt önvisszatartása mellett ebben az arénában folyik, a demokrácia jegyében történik. Hagyója vesztett MSZP-től, szürkeállománya vesztett SZDSZ-től, a Lehet Más a Politika kisded játékaiig és MDF-ig, Bokrosig. Közben pedig a tévék vacsoracsatákkal ontják a bornírtságot. Az egész együtt nem más, mint a választások alkalmát is felhasználó tudatrombolás. Álpankráció, iszapbirkózás ürülékben. Szabad választás, amikor a választás ugyan szabad, de a választó befolyásolt állapotban, tudattalanul, nemzeti öntudatából kifordítva választ? Ez a világ legnagyobb szabadság-adománya, hogy egy-egy társadalom ezt az értelmetlen tömegverekedést négyévenként végrehajthatja? Hát nem sokkal szebb és jobb ennél a Riói karnevál, amikor az egyszer boldog emberek táncolnak és szeretkeznek rogyásig? S ha elgondolom, hogy akkor, 1987-ben és később, 1989-ben mindent erre a lapra, a szabad választás lapjára tettünk fel és azért váltunk párttá, hogy részt vehessünk és örültünk, ha versenytársak alakulnak. És most itt tartunk. Nem játszik velünk senki. Belőlünk csúfot űznek. S mégis, még van egy lehetőség. Ezen a választáson nem ennek az elrontott liberális demokráciának, hanem a magyar élet saját törvényeink, hajlamaink, isteni rendeltetésünk szerinti becsületét kell visszaállítani. Pontosabban kell megkísérelni ennek visszaállítását. Mert a sikernek nincs garanciája, de a megkísérlésnek nincs alternatívája. Ez kötelesség. Életkérdés. Olyan nemzeti, keresztény többséget kell szerezni, amelyben tiszta, egyenes demokráciát is teremthetünk és egy új, konzervatív rendszert is, amelyben megáll a népfogyatkozás, lesz értelme az egyszerű ember életének is, mindenki körülbelül a helyén lesz és mindenki dolgozik, mert dolgozhat és tisztességesen meg van fizetve, mert a liberális álelit nem lopja el a munkája eredményét. A magyar életből, akár tetszik ez a Nyugatnak, akár nem, száműzni kell minden keresztényellenességet, minden perverzitást, minden liberális médiafölényt, minden pénzügyi zsarnokságot, minden idegenszolgálatot és alávetést, minden hazugságot. Sokkal szerényebben kell élnünk, de sokkal tartalmasabban. Anyagi jólét csak egészséges emberek, családok tevékenységéből származhat. Ezt most lehet. Erre most a Fidesznek van esélye. De milyen párt a Fidesz? Bízhatunk-e benne?

Ez az utolsó tétele ennek a demokráciáról szóló fejtegetésnek, amelyet egy öreg lakiteleki konzervatív magyar, egy hátranéző szittya fejt ki. A Fidesz olyan párt, amilyen lehet. Itt született köztünk. Volt idő, amikor a liberalizmus dédelgetett ifjonca volt, ma vezetője a zsidó világliberalizmus hazai korifeusai által legócsároltabb személy. Könyveket írnak ellene, köpködik, minden szavába, a ki sem mondottakba is belekötnek. Le akarják húzni magukhoz a mocsokba. Ez nem véletlen. Minden erre megy ki. Ne legyen egyetlen reményteli embere, netán vezére ennek a társadalomnak. Ne legyen senki, semmi. Mert őket már csak ez menti meg.

Mindig így volt. Tisza Istvánt 1918. október 31-én zsidó szervezésben és részben zsidó kivitelezésben megölték, megölették. A Károlyi Mihály-féle őszirózsás jakobinizmus ez után szökkent szárba. Egy szétvert, elhallgatással is szétvert, árulásokkal és kifárasztással is sújtott párt vezetője most azért akarja feltámasztani kis közösségét, hogy megmentse a végső pusztulástól a magyarságot, s még ennek a kis pártnak, mozgalomnak a maradék erejét is bevesse a végső harcba. Ha volnának leventéim, mind harcba küldeném őket, de jobbára csak ősz vitézeim vannak, mankókkal, görbe botokkal. Mégis! Előre, vének! Nem a nyugdíj számít most, hanem a haza. Ha a haza megmaradt, lesz jobb nyugdíj is. Azért akarunk elindulni és törvényhozói státuszba vergődni ezen a szomorú választáson, hogy tapasztalataink kötőanyagával, munkánkkal, gyökeres változtatásra irányuló szándékainkkal segítsünk megalapozni, s aztán felépíteni az új magyar rendet, amely csak annyira lesz demokrácia, amennyire a demos, a nép akarja, de annyira magyar és keresztyén lesz, amennyire kell.

(Alsó képen: 1945. május 2. Orosz katona jobb és bal karján egy-egy óra)

 

A nap kérdése

napja nem tudjuk, kik pénzelték a Jobbik EP-i választási kampányát.

Hírlevél

Hírlevél


HTML formátum?

Megjelent

Bocskai TV

Függetlenség