A tartalomból:

Csurka István: Sorskérdésünk sorsa

Harmadik fejezet: Hullaúsztatás – Tisza-gyilkosság

Június közepére Tiszaeszláron minden megtelt az anyaföld és a Nap édes ígéreteivel. Májusban volt elég eső, a vetések napot is kaptak, mert sokszor éjszaka jött az áldás, a Tisza önérzetesen hömpölygött, medre tele volt, lassan apadt a levonult zöldár után. A falu alatti enyhe kanyarban naponta több tutaj elhaladt rakományával, és a tutajosok hatalmas csáklyákkal kormányozták őket, hogy a középvonalon maradjanak, a mély vízen, nehogy valami homokpadba akadjanak. Aratásra várakozó lett a világ, Solymosi Eszter dolgát elfeledni látszottak az emberek. Nem így azonban a letartóztatott sakterok védelmére megalakult Szabolcsi- Weinbergertől a Rothschild bankházig terjedő felmentőfront. 1882. június 19-én vasárnap reggel az alábbi hírt röppentette világgá a távíró: „Eszter hulláját tegnap délután a Tiszából Lök és Dada közt kifogták, külsőleg sértetlen állapotban, egy kis kendő volt a kezén, benne papírokban festék, ruházata megegyező a leírással, anyja felismerés végett ma a helyszínre vezettetik. Dr. Heumann” A közlemény kibocsátója, Dr. Heumann az egyik nyíregyházi zsidó védőügyvéd. Soha nem kérdezték meg tőle, hogy járt-e a Csonka-füzesben, ahol a tutajosok a hullát partra tették és elásták, s látta-e azt, amit világgá röppentett. Pedig ez a kriminalisztika akkori állása szerint is perdöntő bizonyíték lett volna a bűnszövetkezetben elkövetett bűnpártolás, illetve a hatóság és a közvélemény félrevezetése mellett. Mert Dr. Heumann nem járt a helyszínen, nem látta a partra tett hullát, ellenben pontosan tudta, minek kell rajta lennie, ha egyszer megérkezett. Milyen ruha van rajta, s mi van a kezére kötve, azaz tudta, hogy mi van megbeszélve, kifizetve – részben – és most már végrehajtva. Dr. Heumann bizonyos volt benne, hogy ha értesítik, hogy először is: találtak egy megfelelő hullát és azt meg is vették, fel is szerelték, majd, ha jelentik neki, hogy átadták a tutajosoknak és azok később Tiszadadánál partra tették, akkor az Eszter ruhájába lesz bújtatva és a csukóján ott lesznek a festékek. Neki nem kellett a hullát látni, hiszen egyike volt a félrevezetési eljárás kitervezőinek. A jelzés megérkezett, az ő dolga ezután a világgá röppentés volt.

 Parnasszus rovatunkban Döbrentei Kornél, Kiss Dénes, Pozsgai Zsolt és Benke László költeményei
Múltfaggató rovatunkban:

Albert Camus: A magyarok vére

Domonkos László: Az ismeretlen szabolcsi ember

A Kádár-rendszer korai kedvencei között, ha a jelenből visszapillantunk, nagyjából egyforma ellenszenv illeti meg a tévével ránk tukmáltakat és az irodalmi-kulturális élet körbenyalogatott teremtményeit. Ebben az összefüggésben mondjuk Dobozy Imre és Vitray Tamás között éppúgy alig van különbség, mintha Takács Marikára, netán Komlós Jánosra, vagy a szobrász Varga Imrére gondolunk. A lírában két agyonpropagált név uralkodott: Garai Gábor és Váci Mihály. Az írósztrájkot megtörő 1958-as Tűztánc-antológia szerzőiből emeltettek ki mindketten, úgy is mint az állampárt fő-fő költő kedvencei. A gondosan gerjesztett-terjesztett népszerűségi listát azonban kettejük közül messze Váci vezette. Szerte a megcsonkított hazában gimnazisták ezreinek úgy illett, sőt, kellett tudni, hogy Petőfi-Ady-József Attila után a sorban közvetlenül Váci Mihály következik, aki legalábbis a József Attiláék mellé sorolt Radnótival egyenrangú. Ha valamikor 1969-1970 táján bárhol meghallottam vagy nyomtatásban megláttam a Nem elég című Váci-költeményt – ahogyan ma mondják, még a csapból is ez folyt –, jóformán a gutaütés környékezett, és már a „Váci Mihály” név hallatán is nagyfokú ingerültség és alig leplezhető romboló düh vett erőt rajtam. Sokáig. Igen sokáig. A Nem elég-őrület szavalóversenyes tobzódásában, 1970 tavaszán, alig egy-két hónappal érettségi előtt érkezett a hír, hogy Váci Mihály „népi demokratikus- szocialista-országokbéli” delegáció magyar tagjaként Vietnamba látogat. Úgy kell neki, gondoltuk. (Tán még mondtuk is.) Vietnam nevét, a hozzá kapcsolt ocsmány „szovjetnyalonc” propagandaszövegekkel („Veled vagyunk, Vietnam!”) és a kötelezően önkéntes szolidaritási gyűlésekkel legalább annyira utáltuk, mint a Nem elég egekbe emelt, lapos közhely-klapanciáit. És amikor nemsokára arról értesültünk, hogy Váci Mihály bizony többé már sohasem látja viszont a Duna-Tisza táját, Hanoiban meghalt – legfeljebb a jobb sorsra érdemes, szerencsétlen balekok pusztulása fölött érzett természetes emberi szánalom suhant át rajtunk, semmi más.

Váci Mihály: Napló 1956 októberéről

A párt legfelső köreinek szűk látókörű politikáját az alsóbb szervek undorító aljassággal nyomon követték és teljesítették – a Tankönyvkiadó pártszervezetének vezetője – Steinné – azonnal körbeszaladgált s kiadta a legszigorúbb utasítást, hogy senki se merjen kivonulni. Felelősségre vonással fenyegetett engem is, amiért egy rövid feliratban hírt adtam a dolgozóknak arról, hogy mi történik a városban, mikor lesz a felvonulás, és hívtam mindenkit a tüntetésre. De ezek az apró jelentéktelen, de annál kártékonyabb elemek – mikor az OM párttitkára, a tilalom ellenére kijelentette, hogy az O. M. minden tagja kivonul – és a BM visszavonta a tilalmat – szorgalmasan megjelentek a Bem-szobornál.

Időtlen bölcsesség rovatban: Camus: A lázadó ember (részlet)

Tárca, novella:

Pozsgai Zsolt: Csendkút (részlet a filmnovellából)

Gérecz Attila (1929–1956) emlékének

1956 ősz. A Gyűjtőfogház folyosóján nemzetiszín karszalagos emberek fegyverrel rohannak a folyosón, nyitják ki sorban a cellaajtókat, nagy ovációk, nagy öröm. A rabok sietnek ki, Attila ajtaja is feltárul, Attila hunyorogva jön ki, az egyik férfi megrázza a kezét.

– Az amerikaiakra várunk – mondja sietve Attilának. A Nyugatra. Hamarosan bevonulnak, és vége. Győzünk. Attila bólint, de nem ért semmit, a férfi rohan tovább. Attila a folyosóablak felé megy, kinéz. Lent az udvar felé magasodó őrtoronyra valaki most egy középen kivágott magyar zászlót tesz fel. Attila csak nézi. Képzelődik. A zászló mellett hirtelen felbukkan elhunyt édesapja tolókocsin, egyenruhában, integet fel.

– Itt már emberek vannak, fiam, hallod! – kiabál a fiának. – Ez forradalom, emberek vannak! Nem más! Várnak rád! Várnak kint! Te tiszta vagy! Mert bent voltál! Mindenki más szaros, te tiszta vagy! Igyekezz! Kikapja a zászlót, azzal integet egyre, forgatja a feje fölött.

Sarusi Mihály: Hattyúszéki mesék

Borbély László: A royalista

Két ostrom között általában felmentem a Royal Szálló tetejére, ahonnét egészen messzire, a budai hegyekig el lehet látni. Némán járattam végig a tekintetemet a körút rommá lőtt épületein, a kiégett tankokon, az utcán fekvő holttesteken; felnőtteken és gyerekeken. Temettem én is halottakat az elmúlt napokban a környező terek parkjaiban. Mindig megfogadtam, hogy nem nézem meg az arcukat, mégsem állhattam meg egy-egy fürkésző pillantást. Nyilván mennyasszonyok is lehettek közöttük, talán éppen annyi idősek, mint Kati. Gyermeteg módon igyekeztem magamnak bemagyarázni, nincs többé közöm hozzá, mintha ez önmagában elegendő lenne ahhoz, hogy egy érzelmi köteléket elvágjak. Holott az utóbbi hetekben a menetrendszerűen kitörő siránkozásain kívül, alig hallhattam tőle mást. Már azt sem mondta, hogy „jó volt veled”. Csak feküdt mellettem közömbös arccal, fejét kicsit oldalra hajtva nézte a mennyezetet, töredezett éjjeli fények táncoltak beesett arcán. Azt mondta, érzi, hogy már nem akarom őt, és csak addig tartok ki mellette, míg a véletlen össze nem hoz valaki mással.

Szellemidézés rovatunkban:

Csurka István: Sámándob

Van még sámándob? Ujgúriában és Ázsia más pusztai szelek uralta vidékein, s talán a kiszáradófélben lévő Aral-tó környékén is sűrűbben használják, része az ottani természetes, de a saját ősiséggel átszőtt kulturális megnyilvánulásoknak. De itt, most a jóval nyugatabbra húzódott magyarság körében csak egy-két őstörténeti elszántságú, hagyományt őrző és feltámasztó művész vagy együttes veri – küldetésesen. Az angolszász dömpingzene erőszakos fülbetöltésének áldozataként vergődő közönség, mint kuriózumot fogadja el, röpke percekre. Felismeri-e benne több ezer évünk egyik ősi kifejeződését – hát, az bizony kétséges. Néhányan talán. Bayer Zsolt irt egy könyvméretű esszét – ő azt állítja: verselemzést – Ady Az ős Kajánjáról, és ebben folyton dübög a sámándob. Anélkül, hogy látnánk, vagy jelenlétét éreznénk hivatott verőjének. Talán csak egy távoli ihlet. Ős Kaján csak valami zeneszerszámot hozott magával Ady verse szerint.

Bayer Zsolt: Az ős kaján (részlet)

Minekünk, magyaroknak ott van a legnagyobb gazdagságunk, a semmi partján. Beletaszítottak bennünket abba a semmibe, már akkor, amikor megérkeztünk Keletről, a rímek ősi hajnalán. Széjjelnéztünk, és láttuk, nincsen, aki szeretne. És azt gondoltuk, majd szeretnek, ha hasonlatossá válunk őhozzájuk. Ők meg azt gondolták, félelmükben és irigységükben, hogy beletörnek minket a nyugatba. S mi beletörtünk. Ez a beletörés, törődés lett a mi semmink. S úgy érkeztünk oda, hogy magunkkal hoztuk gondosan becsomagolva minden múltunkat, örömünket és bánatunkat onnan keletről. Ős Kajánt is.

Keresse a Havi Magyar Fórumot minden hónap közepén az újságárusoknál!

Vagy fizessen rá elő!

Ezt a címet a spamrobotok ellen védjük. Engedélyezze a Javascript használatát, hogy megtekinthesse.

telefon: 06-30-7545-017

fax: (06-1) 781-32-36