Beszélgetés Andrzej Wajdával

Az idén nyolcvannyolc esztendős Oscar-díjas lengyel rendezőről kevésbé közismert, hogy az életműve gerincét jelentő filmalkotásai (Hamu és gyémánt, A márványember, A vasember, Nagyhét) mellett színházi rendezéseivel is legendássá vált. Még kevésbé tudott tény, hogy a 2000-ben átvett Oscar-díj szobrocskáját a híres Jagelló Egyetem gyűjteményében helyezte el, ezzel is kinyilvánítva Krakkó iránti szeretetét. Különösen méltó tehát, hogy az ősi lengyel koronázó fővárosban beszélgethettünk.

Magyarországon e napokban ünnepeljük az 1956-os forradalom ötvennyolcadik évfordulóját. Ön miként élte meg annak idején a forradalom napjait?

– A magyar forradalom rendkívül fontos esemény volt. Lengyelországban a történések csupán egy részéről tudtunk, hiszen a hivatalos csatornákon kizárólag cenzúrázott hírek érkezhettek. Mi, lengyelek, őszintén reménykedtünk a forradalom sikerében – a gyors elbukás azonban meghiúsította egy esetleges lengyelországi felkelés lehetőségeit. Fájdalmasan hamar bebizonyosodott, hogy mindaz, amit a hatalom és a sztalinista rendszer átalakításáról, illetve a szovjetektől való szabadulásról elképzeltünk, Lengyelországban vagy Magyarországon teljességgel lehetetlen. Az akkor elhalt remény csak 1980-ban, a Szolidaritás mozgalmának indulásával éledt újra.

A 2000-ben átvett Oscar-díj reflektorfénye hozott-e valamilyen változást az életében?

– Ez a díj rendkívül jelentős számomra, nagyon örültem neki. Úgy érzem, több mint negyven esztendei munkám áll mögötte, visszamenőleg egészen az 1958-ban bemutatott Hamu és gyémánt című filmig – amely, azt hiszem, ma is munkásságom egyfajta követe lehet. A díj átvétele természetesen életem fontos perce volt. Ám hogy megváltoztatta volna az életem? Nem, semmiféle változást nem okozott: ma is ugyanúgy élek, mint korábban bármikor.

Megtudhatunk-e valamit hitéletéről, az egyházhoz fűződő kapcsolatáról?

– Istenkapcsolatomról nem szívesen beszélek: hadd maradjon ez a személyes ügyem. Az egyházat alapvető, lényeges intézménynek tartom; sajátos arculatú, de helyes és igaz intézménynek. Ám nem megyek minden vasárnap szentmisére, csupán néha – ahogy konzervatívnak sem száz százalékig nevezhetem magam. Nagyra becsülöm papjainkat, és meggyőződésem: a lengyel egyház vezetőiként fontos szerepük van az Európába való helyes betagozódásunkban, a civilizációs értékek megőrzésében. Abban is sokat segíthetnek, hogy elkerüljük az általános középszerűséget. Ha ezeknek az elvárásoknak nem képesek megfelelni, úgy félek, a lengyel egyház társadalmi szerepe jelentősen csökkenni fog. Ennek megelőzése mindannyiunk érdeke.

Az ezredfordulón forgatott mozifilmjére, az Adam Mickiewicz klasszikus művéből készült Pan Tadeusz című romantikus alkotásra Lengyelországban több mint nyolcmillióan váltottak jegyet – ez példátlan siker. Majd az Oscar-díj örömét követően egy másik, lengyel földön rendkívül ismert, klasszikus lengyel komédiát vitt filmre: Aleksander Fredro Bosszú című darabját. Egy újabb kosztümös darab…

– Ez a mű korántsem volt ismeretlen számomra, hiszen az 1990-es évek elején színpadra állítottam a krakkói Ószínházban. A mű külön érdekessége, hogy 1834-ben született, vagyis ugyanabban az évben, mint Mickiewicz Pan Tadeusza. Két szomszéd nemesúr örökös civakodásán, bosszúján, ugyanakkor gyermeki naivitásán keresztül nagyszerűen bemutatja a korabeli vidéki nemesség életstílusát. E filmem kulcsfogalma a lengyel jellem: azt kívántam megvizsgálni-bemutatni, milyen is valójában a lengyel nemzeti karakter. Fredro ezt egészen kivételesen ábrázolja, és remélem, sikerült a vásznon is megjelenítenem.

Az utolsó kérdés apropója egy krakkói kávéházi élményem. Alig néhány napja egy lengyel egyetemista arra a kérdésre, hogy találjon ki egy képtelen ellentmondást, a következő feleletet adta: Andrzej Wajda szombat este amerikai akciófilmet néz a videón! Igaza volt-e a fiatalembernek, csakugyan képtelenség ez?

– A filmek esetében nem értek egyet azzal a gyakori besorolással, hogy az amerikai jelző szükségszerűen szinonimája lenne a rossznak. Ez korántsem igaz. Szép számmal akadnak náluk teljesen értéktelen filmek, ám készülnek szép, erős rendezések is – akár olyan kitűnőek, amilyeneket az európai rendezők nem mutathatnak fel. Számomra a film mindig is a nevelés egyik eszköze volt, az ilyen jellegű filmek érdekelnek. Viszont soha nem érdekeltek az olyan filmek, amilyeneket a videopiac általában kínál. Igen sajnálatos ugyanakkor, hogy az európai filmek jelentős részénél nem lehet pontosan érteni, mit is akar mondani nekünk a rendező. Azt hiszem, az európai mozira ez a valódi csapás, és nem feltétlenül az amerikai videofilmek áradata.

Zsille Gábor