A Recskre induló internáltakat az ÁVH-s alezredes azzal hitegette, hogy aki jól dolgozik, hamar hazamehet
A kommunista diktatúra, ahogy mindenütt másutt, úgy Magyarországon sem válogatott az eszközökben a rendszerellenesnek titulált emberek, társadalmi csoportok ellen. A sok embertelen bűncselekmény közül is kiemelkedik a „magyar Gulag”, azaz Recsk, amely bár kényszermunkatáborként forog közszájon, valójában megsemmisítő tábornak épült és így is működött. Mára kevesebb, mint húsz túlélője maradt Recsknek, ezért különlegesen fontos feladat, hogy újra és újra dokumentáljuk a Csákány-kő lábánál történt egykori borzalmakat. A közelmúltban lezajlott megemlékezés apropóján a Recski Szövetség főtitkárával, Dr. Kőrösmezey Lászlóval beszélgettünk.
Laci bátyám friss diplomás mérnökként, alig több mint húszévesen Kistarcsán „élvezhette” először a kommunisták vendégszeretetét. Miért internálták?
– Érdekes módon, bár a műegyetemre járó hallgatóként az egyetemi egyházközségi munkában aktív szerepet vállaltam, mindezt ráadásul akkor, amikor már folyt a Mindszenty-per, valami miatt ezért mégsem kerültem az ÁVH látókörébe. Gyakorlatilag Miklós öcsém egyik barátjának ügye miatt kerültem a vádlottak padjára. Ennek a fiúnak az apukája Ausztriába disszidált és eléggé szánalmas, együgyű módon a saját fiát próbálta rávenni arra, hogy küldjön helyzetjelentéseket az itthoni történésekről. Ez az egész olyan esetlenül zajlott, hogy rövid időn belül lecsaptak a fiúra. Miután az öcsém nagyon jó kapcsolatban volt ezzel a sráccal, így csakhamar ő is vádlottá vált, és mint az ő bátyja, nem kerülhettem el a sorsomat én sem. 1950. augusztus 16-án tartóztattak le. Az ügyre jellemző, hogy végül tizenhatan ültünk a vádlottak padján. Amíg a kihallgatások, illetve a tárgyalás folyt, természetesen nem maradhattam szabadlábon. Előbb a Csokonai utcában, majd a Markó utcában tartottak fogva.
Mennyit kapott azért, amit el sem követett?
– 1950. október 6-án volt a tárgyalás, szegény öcsém 10 évet kapott. A bíróság ugyanakkor teljes egészében elfogadta a vallomásomat, így ebben az ügyben ők sem találtak, nem is találhattak bűnösnek. Fel is mentettek. Azonban mégsem kerültem szabadlábra egészen 1953-ig.
Miért?
– A felmentő ítélet után már a portán várakoztam, hogy végre kilépjek újra a szabad életbe. Igen ám, csakhogy a szabadlábra helyezési határozatot ellen kellett jegyeznie egy századosnak is, azzal vált volna érvényessé. Hat órányi várakozás után végre megérkezett a százados. Végigolvasta az aktáimat, és hiába volt felmentő ítéletem, közölte, hogy nem írja alá a szabadlábra helyezésemet, mert készülőben van egy olyan törvény, amely szerint az embernek a testvérét is kötelessége feljelentenie, amennyiben törvénybe ütköző dolgokban vesz részt. Ezek után nem csak hogy nem írta alá a szabadulólevelemet, de kijárta azt is, hogy 6 hónapra Kistarcsára kerüljek.
A kistarcsai internálótábor 1956 után is működött még, számos forradalmárt tartottak itt fogva, köztük lapunk alapítóját, Csurka Istvánt is. Milyen volt az internáltak társadalmi összetétele az 1950-es évek legelején, amikor ön raboskodott Kistarcsán?
– Ebből a szempontból ugyanolyan volt, mint később Recsk: mindenféle rendű és rangú ember előfordult ott. Tulajdonképpen semmilyen logikát nem lehetett felfedezni a letartóztatottak összetételében. Itt még kimondott fizikai erőszakot nem kellett elszenvednünk, annál gyakoribb volt ugyanakkor, hogy pszichésen tettek bennünket próbára. Képesek voltak például egy nap akár 7-8 alkalommal is piszkosnak találni a helyiséget, ahol tartózkodtunk és parancsba adni, hogy azonnal súroljuk fel a padlót. Ezenkívül több alkalommal kiadták, hogy írjak részletes, alapos önéletrajzot. Nyilvánvaló volt, hogy kerestek valami olyan apró részletet, amit aztán később a fejemre olvashatnak. 1950 Karácsonyát Kistarcsán töltöttem, ahol még a kosztunk is egészen jó volt, mert itt még megengedték, hogy fogadjunk csomagot. Igaz, a szobaparancsnokot elsőként kellett megkínálnunk a hazaiból, de mégiscsak jó volt élvezni az otthoni ízeket.
Miként került át Kistarcsáról Recskre?
– Hogy mi alapján lettem én is kiválasztva, azt pontosan nem tudom, csak gyanakodni tudok arra, hogy a jó fizikai állapotom miatt vittek engem is a kőbányába. Időnként ugyanis szemrevételezték az internáltak általános állapotát. Nyilván a látvány alapján úgy ítélték meg, hogy én képes leszek dolgozni a recski kőfejtőben. 1950–51 fordulóján mozgolódás indult meg, kósza hírek kezdtek terjedni arról, hogy talán szabadulhatunk, de olyan híreket is kaptunk, hogy a Szovjetunióba fognak kivinni bennünket. Aztán az egyik nap közölték, hogy minden rajtunk lévő ruhát le kell vennünk, és helyette azt kell felvennünk, amit tőlük kapunk. Utólag rekonstruáltuk, hogy semmilyen nyilvántartást, adatot nem készítettek a tőlünk átvett ruhákról, cipőkről, ami egyértelműen arra utalt, hogy nem számítottak a visszatérésünkre. Ez megerősíti azt, hogy Recsket megsemmisítő táborként hozták létre. Felvettük az úgynevezett kincstári ruhákat, amely egy inget, egy nadrágot és egy zubbonyt jelentett, valamint egy csizma vagy bakancs és egy csajka, meg egy kanál volt még az ellátmány része. A zubbony háta, valamint a nadrág is vastag, hosszanti irányú piros csíkkal volt végigfestve, értelemszerűen azért, hogy azonnal felismerhetőek legyünk és ezzel lehetetlen legyen bármilyen szökés.
Rabszállító autóval vitték önöket Recskre?
– Nem. Kitereltek bennünket a közeli HÉV-vágányhoz, innen pedig vasúttal tettük meg az utat, marhavagonban szállítottak bennünket. Princz Gyula, az ÁVH rettegett alezredese azzal búcsúzott tőlünk, hogy nem messze, csupán Budapesttől 100 km-re megyünk, ráadásul aki jól fog dolgozni, az hamar hazamehet majd. A leszálláskor láttuk a vasútállomás tábláját, így megtudtuk, hogy Recsken vagyunk. Annyiból megnyugodtunk, hogy tényleg idehaza maradtunk. A fél évvel korábban létesített megsemmisítő táborban már jócskán voltak foglyok, állt mind a nyolc barakk, és utólag kiderült, hogy mi az utolsó turnusok egyikeként érkeztünk Recskre. A körülmények borzasztóak voltak. A puszta föld volt a padló és az alvóalkalmatosságnak számító priccseken körülbelül 70 centiméter alvófelület jutott egy fogoly számára. Arra én magam nem emlékszem, hogy fáztam volna, de erre túl sok lehetőség nem is igen lett volna, mert kora reggeltől késő estig folyamatosan dolgoztunk.
Követ kellett fejteniük a bányában?
– Igen, elsősorban a kőfejtés volt a munkánk, de ugyanúgy a mi feladatunk volt a szükséges mennyiségű fa kitermelése, illetve a bányához tartozó infrastruktúra kiépítése. Építettünk például kis patakokon átívelő hidakat, és a foglyok munkája révén épült fel a csillepálya is, amely a kitermelt kő hegyről történő leszállításának elősegítésére épült. Minden ezzel kapcsolatos munka – például a készülő csille talpfáinak kitermelése és 120 cm-es darabokra való felvágása is a mi dolgunk volt. A munkakörülmények borzasztóak voltak, őreink nem vettek emberszámba bennünket, olykor kegyetlenségekre is ragadtatták magukat velünk szemben. Kosztunk éppen annyi volt, hogy éhen azért ne halhassunk, de jól sem laktunk soha. Nekem ebben a kilátástalan helyzetben a Jóisten elképesztő módon sietett a segítségemre. A kőbányában néhány civil is dolgozott, köztük egy fiatal mérnök is. Én azonnal felismertem, hogy ő nem más, mint a László Bimbi, aki amellett, hogy fölöttem járt az egyetemen, ugyanúgy tagja volt az egyetemi egyházközösségnek, ahogyan én. Egy alkalommal, amikor éppen nem volt a közelünkben senki az ÁVH-s kíséretből, megszólítottam, bemutatkoztam neki. Felismert ő is, és gyakorlatilag megmentette az életemet. Elintézte ugyanis, hogy mint szintén mérnöki végzettségű ember, a tábori irodára kerülhessek dolgozni. Ettől még természetesen ugyanúgy fogoly maradtam, mint addig, ám a többiekéhez képest jelentősen javult a helyzetem. A kosztom nekem is ugyanaz volt, mint a többieknek, ám amíg a fizikai munkához kevés volt, addig az irodán már el lehetett lenni azzal a kalóriamennyiséggel. A legjobbnak számító barakkba kerültem át, amit a táborlakók csak bulibarakként emlegettek. Ennek volt fából készült padlója, és az ágyak faragott, valódi ágyak voltak, nem csupán gyertyánból összeeszkábált pricscsek. Még egy elképesztő nagy szolgálatot tett nekem ez a civil mérnök: kockáztatva a saját szabadságát is, értesítette a szüleimet – akik Kistarcsáról történő elszállításom óta nem hallottak felőlem – arról, hogy Recskre kerültem, és a körülményekhez képest jól vagyok.
A napi munkavégzése miben változott?
– Sok tekintetben módosult az is, hiszen innentől kezdve az iroda tevékenységébe kellett bekapcsolódnom. Mérnök-technikusként, később pedig a kőműves brigád technikusaként dolgoztam. Fahidakat, utakat terveztünk, és kiviteleztünk, és a már említett csille és kötélpálya építésének munkálataiért is feleltünk. Emellett folyamatosan jelentéseket kellett készítenünk arról, hogy a sziklafalakon milyen előrehaladást tettek a kőfejtő brigádok. Itt mindig résen kellett lennünk, hiszen muszáj volt olyan adatokat kreálni, amellyel a magunk részéről segíteni tudtuk fogolytársainkat. Ez nem lehetett sem túl sok, hiszen utána elvárták volna azt a normát, ami teljesíthetetlen, de túl kevés sem lehetett, mert azért büntettek volna. Hála Istennek, soha nem ellenőrizték ténylegesen, hogy helytálló adatokat adunk-e le, elfogadták a jelentéseinket. Ahogyan a többi fogolytársam, úgy én is mindvégig a tábor rabja maradtam és 1953 szeptemberében, a tábor felszámolásakor szabadultam Recskről.
Szabadulása után, élete további szakaszában is kísértette a recski fogolymúlt?
– Abban az értelemben szerencsém volt, hogy már a kezemben volt az általános mérnöki diploma, így nem fenyegetett az a veszély, mint sok rabtársamat, hogy a múltjára való hivatkozással kizárják az ország összes egyeteméről, és nem tudja befejezni a tanulmányait. Csakhamar el is tudtam helyezkedni az állásomban, a Mélyéptervnél találtam munkát. A személyi lapomon azonban a kezdetektől fogva szerepelt, hogy „rovott múltú” vagyok. Olyan értelemben pedig a mindennapokban is éreztem a hatását, hogy előléptetés, fizetésemelés, bármilyen egyéb elismerés az én esetemben soha fel sem merülhetett. Ez a fajta megkülönböztetés egészen a nyugdíjazásomig megmaradt.
RECSK – Kalandozásom története az ÁVH bugyraiban címmel egy kis kötetben leírta raboskodásának történetét. Miért érezte fontosnak ezt?
– Azért írtam meg recski táborélményeimet, mert fontosnak tartom, hogy az utókor számára hozzáférhető legyen, hogy mi is történt 1950 és 1953 között Recsken. Azt is fontosnak tartom elmondani, hogy az én könyvem kissé talán békésebb hangvételű, mint más visszaemlékezések. Ez azonban kizárólag azért van, mert a saját recski sorsom, amint arról már beszéltünk, a többiekéhez képest szerencsésnek volt mondható. Életem a táborban az Úr tenyerén folyt, az Isten kegyelme, vigyázó szeretete engem nagyon megóvott Recsken. Ennek következtében én magam nem éltem át annyi borzalmat és megaláztatást, mint a többi rabtársam, így nem lett volna hiteles, ha ezt másként mesélem el. Ugyanakkor én is sok mindent láttam és tapasztaltam abból, amivel rabtársaimat megalázták. Mindezt kötelességem elmondani és igazolni nekem is. Ezért vállaltam szerepet a Recski Szövetségben is. Egykori fogolytársam, v. Krasznay Béla kért fel, hogy segítsem a munkáját, így lettem a szervezet főtitkára. Amíg tudom, teszem a dolgomat. Fontos, hogy az utókor is tudja: Recsk maga volt a pokol, a magyarországi kommunizmus gyalázatos megsemmisítő tábora.
Kovács Attila
