Június 16-án 125 éves Magyarország másodikként alapított sportegyesülete, az Újpesti Torna Egylet. Alakulása idején, 1885-ben még önálló településként, Pest tőszomszédságában jegyezték a mai negyedik kerületet. Az egykori gyárvárosban az iparnak vezető szerepe volt, ami ráadásul viszonylagos jólétet is teremtett a város lakói számára. Így érthető módon egyre inkább igény mutatkozott a sportra is. Néhány fiatalember – név szerint Goll János, Berényi Antal, Székely-Sonnefeld Ábris és Ugró Gyula – egyszer csak elhatározta, hogy sportegyesületet alapít. Akkortájt Magyarországon a tornasport számított a legelismertebb sportágnak, így a frissen megalakult sportklub neve is ezt tükrözte: Újpesti Torna Egylet. Jelszavának az „Egység-Épség-Egyetértés” hármast szavazták meg az alapítók, akik erre a napra, azaz 1885. június 16-ra már húszan voltak. Ugyanezen a napon dőlt el az is, hogy a klub színei a lila és a fehér legyenek. Az egyesület első elnöke az Újpesti Kereskedelmi Iskolában tanító Goll János lett.

Az elmúlt hetekben gyakran előfordult, hogy direkte nem néztem a tévéhíradót, vagy ha igen, kényszeríteni kellett magamat, ugyanis az átlagnál jobban megviseltek, letaglóztak az árvízi pusztítást bemutató képek: az emberi kétségbeesés és tehetetlenség, házak megroggyanása, családok földönfutóvá válása, ártatlan állatok pusztulása, az ördög csimborasszója. Valójában írni is készülök róla hetek óta, de visszatartott a kötelező alázat: az újságíró ne fecsegjen bele, szóljanak a szakemberek! Ó, igen, a szakemberek, a vízügyisek. Kik is azok?

Jól emlékszem, ehhez hasonló katasztrofális képeket már 1970-ben, az akkori Tisza-árvíz kapcsán láttam, és hallgattam a helyszínt katonai csónakon bejáró Fock Jenő elvtársat, a „minisztertanács elnökét”, amint a sártengerré változott, csak a vízben álló templomtorony által őrzött, amúgy magára hagyott és evakuált, Szent István alapította Felső-Tisza-menti falvak pusztulásáról mondott: ezek rossz helyen épült, korszerűtlen falvak, árterületen voltak, tulajdonképpen nem kár értük, viszont ő intézkedett és napokon belül olyan árvízvédelmi beruházási tervet fog tárni a kormány elé, amely garantálja, hogy efféle pusztító áradatok többé ne veszélyeztessék a szocializmus építésének ütemes menetét.

Két generáció nőtt fel azóta, hogy Csurka István író vitaindító előadása elhangzott Monorierdőn. A rendszerváltoztatás igényével született tanulmány lényeglátását és tartalmának valódi súlyát a pártállam utódainak szócsövei ma is szeretnék kisebbíteni, jelentéktelennek bemutatni. Az akkor elhangzottakat felidézve (a lényegi mondanivalót nem érintő rövidítésekkel) végigkísérhetjük a Csurka István által kultúrbugrisoknak nevezett réteg mesterséges megteremtését, a nemzetfenntartó parasztság hagyományos kultúrájának szétverését és helyette az önmagát újratermelő kvázikultúra kialakítását.

A mai magyar társadalom kultúrája egy vesztes, agonizáló és ugyanakkor önkizsákmányoló és idegbeteg társadalom kultúrája, egy úgynevezett kvázikultúra… Egy egészséges nemzeti kultúrának sajátosnak és összetéveszthetetlennek kell lennie, saját kérdésekre saját válaszokat kell adnia. A mai magyar kultúra nem működik rendeltetésszerűen.

Ez nem kirívó jelenség a mai Európában, amely tele van vesztes államokkal, amely egészében véve maga is szörnyű nyomás alatt van és beteg. A mai magyar társadalomnak van azonban egy sajátos, csak reá jellemző betegsége.

„…Jerzy atya még ezt a verést is túlélte. Megint eszméletre tért, és megpróbálta felrúgni a csomagtartó tetejét. A kocsi megállt az erdőben, kivonszolták a csomagtartóból, és újra verni kezdték. Nyaka és lábfeje köré kötelet hurkoltak, úgy, hogy kapálódzás vagy ellenállás esetén megfojtsa magát…”

Varsóban különleges eseményre került sor június 6-án, vasárnap: ünnepi szentmise keretében boldoggá avatták Jerzy Popieluszkót (1947– 1984), a kommunista titkosszolgálat által kegyetlenül meggyilkolt katolikus papot. Popieluszko szoros összeköttetésben állt a lengyel ellenzéket tömörítő, Lech Walesa vezette Szolidaritás-mozgalommal. Vértanúhalála a nyolcvanas évek Lengyelországában a hősiesség jelképévé nemesült. Az alábbi részletek egy ismert történész, Grazyna Sikorska Jerzy Popieluszko, a kommunizmus áldozata című kötetéből valók.

A magyar véleményferdítők rácsatlakoztak a bolhára és akkora elefántot fújtak belőle, hogy még a CNN adásába is belelógott. Kósa Lajos ténymegállapítása, a gazdaság és az állam katasztrofális helyzetéről természetesen semmit sem befolyásolt, nagyjából mindenki tudta évek óta, hogy a magyar állam a teljes csőd szélén táncol. Ezért és az új rendszer megbéklyózása szándékával – adott az IMF egy csomó hitelt, ezért magyarázta Bajnai egyfolytában a világválság okozta károkat. A 70-es évektől fennálló permanens államcsőd-közeli állapot elsődleges oka a teljes gazdasági dilettantizmus, a tervgazdálkodás, a Fekete János fémjelezte új gazdasági mechanizmus, majd a privatizáció és a félreértelmezett szabad piac, másodlagos pedig az ezeket kihasználó folyamatos lopás. Oda jutottunk, hogy a magyar gazdaság legnagyobb szereplője és pénzforrása a magyar állam, így a sikeres gazdasági tevékenységek lényegében az állam fejésében merültek ki.

Jegyzi a történelemkönyv az MSZMP 1972. novemberi központi bizottsági ülésének történetét. Botrányos volt. Az ülés végén Háry Béla, az MSZMP Győr-Sopron megyei bizottságának első titkára táncolt és ugrándozott a pártközpont folyosóján, és üvöltözte: „győztünk, győztünk.”

Háry Béla Biszku Bélának volt az egyik bizalmasa. Biszku Béláról tudjuk, hogy ő irányította 1956 megtorlását. 1944-ben lépett be a kommunista pártba. Utána volt ő káderosztály-vezető, XIII. kerületi első titkár, miniszterelnök-helyettes, majd a Központi Bizottság titkára egészen 1978-ig, amikor is szembefordult Kádár Jánossal, ezért menesztették.

Az 1972. novemberi központi bizottsági ülés megpecsételte az új mechanizmus, a reformerek sorsát. Így megpecsételődött Fehér Lajos, a Minisztertanács elnökhelyettesének politikai pályafutása is. Két évvel később minden funkciójából menesztették Fehért, aki onnantól kezdve visszavonultan élt.

Rajnai Sándor egykori belügyes, a Magyar Népköztársaság bukaresti embere, aki Nagy Imrét Snagovból bilincsben hozta haza, betöltötte a moszkvai nagykövetség pozícióját is. Nem jött be. Az oroszok nem szeretik az árulókat, meg kritikus szemmel nézték a zsidó diplomatákat abban az időben. Rajnai Sándor gyorsan haza is került e különleges megbízatásból. Ebben az időben a Népszabadság főszerkesztője Gosztonyi János volt. Gosztonyi János kemenesaljai szegény családból származó politikus, parasztpárti képviselő (Veres Péter mondott le javára a mandátumáról), a NÉKOSZ-mozgalom egyik vezetője, egyszóval baloldali ember volt, de mondom, parasztpárti. Volt ő osztályvezető a pártközpontban, szerették a munkatársai, becsületes embernek tartották. Joggal. Voltak súlyos kritikai megjegyzései. Egy társaságban egy alkalommal Budapesten a Szófia étteremben jó hangulatban énekelte: „Magas a pártközpont, száz szoba van benne, de az én bánatom mégsem fér el benne.”

A Gosztonyi-féle nótát rossz néven vették, erről az epizódról most nem szólok bővebben, mert rövidesen egy könyv jelenik meg a politikai közelmúltunkról, ahol a szakavatott szerző ezt majd pontosan leírja.

Kolumbusz Kristóf arról lett híres, hogy felfedezte Amerikát, Stradivari az általa készített hegedűk páratlan hangzásától, Kőrösi Csoma az angol-tibeti nagyszótártól, Stephenson a gőz-, Kandó a villanymozdony megteremtésétől, Gagarin az első űrutazástól, az angol Watson-Crick páros pedig a DNS titkainak feltárásától. De mindez már a múlté, korunkban a hírnév nem kötődik ennyire holmi külső eseményekhez, ilyen-olyan, múlandó teljesítményekhez. Ma egyszerűen attól lesz híres, népszerű, sztárolt valaki, merthogy ő eleve híres, népszerű és sztár.Vegyük példának a magyar kulturális élet – talán az általa reklámozott Tibi csokiktól – kissé hízásnak indult, legújabb, de immár nélkülözhetetlen celebjét, Hajós András urat, aki az égadta világon semmi teljesítményt felmutatni nem képes: nem szellemes, nem énekel, nem táncol, nem fütyül, nem ír, nem olvas, az eredetiség, vagy a tehetség nyomelemi szinten sem mutatható ki benne, viszont mégis nagyon híres, mert mindenki tudja róla, hogy ő az a híres Hajós András. Azt invesztigálni, hogy tulajdonképpen mitől is olyan híres, a legnagyobb fokú tapintatlanság. Sőt, antiszemitizmus. Vagy ki tudja, talán még holokauszttagadás is.

Május 28-ra „Varga Zoltán Emlékestet” hirdetett a Ferencvárosi Helytörténeti Gyűjtemény. Repesett a szívem az örömtől, hogy szó esik erről a zseniális futballistáról és különleges emberről, akit személyesen is ismerhettem. Bár kár lenne tagadni, hogy felvillant bennem egy pillanatra az is: miért „emlékestet” kell rendezni, miért kellett – mint oly sok más ember esetében – Varga Zolinál is megvárni a halálát, amíg elismerik? A lényeg azonban az elismerésen van, amelyet ha utólag is, de legalább – gondoltam én – megkap végre Zoli ezzel az emlékező estével! Aztán amikor megnéztem a konkrét programot, megdöbbentem. A felkért „emlékezők” ugyanis a korábbi csapattárs, Rákosi Gyula, és a Népszabadság sportújságírója, Hegyi Iván voltak. Nevük láttán kérdésessé vált számomra, hogy méltó lesz-e az esemény Zoli emlékéhez? Rákosi Gyula még csak hagyján, hiszen az egykori balösszekötő Varga csapattársa volt, még ha nem is voltak személyes barátságban. Hegyi Ivántól viszont Varga Zoltán hazatelepülése óta egyetlen pozitív hangvételű cikket sem olvastam Zoliról, pedig szorgalmasan igyekeztem mindig, mindent elolvasni, ami Varga Zoliról íródott, beleértve Hegyi Iván írásait is.