Kirepültek a fecskefiókák, odahagyták a fészket. Csapatok lepték meg az ég alját. Mint a nyílvessző, úgy repülnek az ég felé, bámulni való a röptük, bámulatos mutatványokra képesek a kis fecskenövendékek. Fel az égnek, majd zuhanórepülés, ismét emelkedés. Hirtelen akkora balkanyart vesznek, hogy szinte porzik a levegő. Milyen navigációs rendszert építettek a fecskékbe? Semmilyet. Isten teremtette a fecskéket is, innen a képességük. Nincs az a repülőgép, amelyik képes lenne utánozni a fiókákat. Pedig a repülőgépekbe is sok tudást raktak bele a konstruktőrök. De a fecske utolérhetetlen. És közben eszik a bogarakat, szúnyogokat, meg mindent, amire szükségük van.

Abban az időben ülést tartott a Magyar Szocialista Munkáspárt Központi Bizottsága. Kádár János elnökölt. A napirendi pont előadója Péter János, a Magyar Népköztársaság külügyminisztere. Magyarország külpolitikájáról beszélt.

Péter János az egykori debreceni református püspök, művelt, széles látókörű, tájékozott ember volt. 1961-73 között vezette a hazai külügyet. A püspökségből egy ügyes lépéssel Péter János a marxista oldalra penderült. Lelke mélyén soha nem volt marxista, de úgy hozta a történelem, hogy felvette ezt a ruhát, és ezen a nevezetes központi bizottsági ülésen a magyar külpolitika lényegéről és feladatairól szólt. Mondom, művelt ember volt a püspök, és tudott is – méghozzá hatásosan – beszélni. A sok KB-tag csak figyelt. Valami hiba csúszhatott azonban a számításba, mert az ülésen rögtön – szokása ellenére – Kádár kért szót. Hozzászólt a Péter-i elképzeléshez.

A filozófiában minden kicsit is jártas ember tudja, hogy a Platon előtti gondolkodás legnagyobb szellemi teljesítményét az i.e. VI. században élt görög Hérakleitosz hagyta hátra azon 131 rövid, de lényegre párolt mondatában, amely fennmaradt utána. Gyakorta idézik ma is egyik – valami okból jobban elhíresült – gondolatát, bár nem feltétlenül tudják, hogy Hérakleitoszt mondják fel: „Nem lehet kétszer ugyanabba a folyóba lépni.” Azért jutott ma eszembe ez az arisztokrata származású, dúsgazdag, befolyásos, mégis koldusként, alamizsnát gyűjtögetve élő, luxus szellemű görög, mert 131 mondata között szerepel egy olyan is, amelynek üzenetére tisztelettel hívom fel a megalakulandó Orbán-kormány tagjainak figyelmét: „A láthatatlan összhang a láthatónál erősebb.” Sok minden van e mondatban, ami a mai magyar közéletiség és gazdasági vergődés elemzése közben nem mellőzhető.

Olvasatomban Hérakleitosz a látható és a láthatatlan hatalom közötti rejtélyes összefüggésről beszél, arról, hogy mindig a láthatatlan jelenti a valós hatalmat, ezért a hatalom ab ovo rejtőzködő, mint maga Isten (Deus absconditus), vagy mint az ördög, akinek ősidők óta az a taktikája, hogy ő nincs is valójában. Ne legyenek kételyeink, a politikai életben és a pénzügy világában is ugyanez a helyzet: az igazi hatalmasságok mindig arctalanok, névtelenek, némák, megfoghatatlanok maradnak, a háttérben húzzák meg magukat és figyelnek, hogy aztán a szükséges pillanatban meghozhassák a döntést, amit az alsóbb rendű, végrehajtó hatalom – vagyis a látható hatalom – azonnal meg is valósít, látszólag a saját nevében, valójában az ő parancsuk szerint.

Debreczeni József azon morfondírozik, hogy a Röpirat a baloldalhoz, az MSZP-hez című Gyurcsány-dolgozat valójában micsoda. Gyurcsány röpiratnak nevezi, Debreczeni azt mondja, hogy ez egy elemzés, szerintem pedig egy nemzetközi szélhámos vallomásának felel meg a leginkább. (Bocsánatot kérek Thomas Manntól a címért.)

Debreczeni Józsefről a Gyurcsány-könyv megírása óta azt beszélik, mentálisan nincs teljesen rendben. Nem azért, mert csúnyán bebuktatták a Bokros-féle bizniszbe, amiben ő annyira hitt, és ott kulcsszerepet vállalt. Nem. Azt mondják, egy KISZ-titkárból lett milliárdos tolvaj, egy nemzetközi szélhámos megbabonázta. Gyógyíthatatlanul. Sokan aggódnak a Népszabadság kis publicistájáért, aki közírónak szereti nevezni magát. Pedig van ez így.      

     Olvastam is, sőt, saját fülemmel hallottam is: a Kossuth Rádióban évekkel ezelőtt mesélte el élete történetét valaki, és megbizonyosodhattam, hogy érett korú férfit is rabul ejthet egy addig soha nem ismert érzés. Példának okáért ez a valaki amúgy háromgyermekes családapaként házasságban élt, mikor hogy, hogy nem, alkalma nyílott egy másik férfi fenekének közelébe kerülni, s azt mondta, ez az érzés olyan volt, mintha villám csapott volna belé. Attól kezdve törölte egész addigi életét, úgy érezte, elpazarolt 45 évet. S amikor leszámolt előző életével, valami igéző, soha nem tapasztalt boldogság, büszkeség, hála és szerelem vegyes elegye ömlött el bensejében a szeretett férfi iránt. Arra a kérdésre, hogy viszonzást nyert-e, azt válaszolta, hát ez nem fontos. Az az igazi, amit ő érez. Csak erről lehet szó, így lehet Debreczeni is, csak ez a hatalmas kavargó érzés teheti ilyen vakká a kis közírót, ha Gyurcsányról van szó. Én már akkor is gyanakodtam, amikor fölé írta a nevét – mint szerző – arra a könyvre, amit nyilvánvalóan Gyurcsány diktált neki. Mások azt mondják, tévedek, lenne még itt egy másik variáció is. Nem szerelmes Debreczeni, hanem aljas. De én ezt nem hiszem. Inkább a szerelem teheti ezt vele. A könyvben így ír imádottjáról: ahogy leül, ahogy hátradől a széken, ahogy keresztbe teszi a lábát…. Hát ez talán önmagáért beszél. S most ez a Gyurcsány-féle röpirat adott alkalmat forró érzéseinek Népszabadságban való megjelentetésére. A nemzetközi szélhámos szövege Debreczeni szerint inkább az író, a politikai elemző, a gondolkodó műve, amely túl pontos, túl árnyalt, túl tárgyilagos. És itt bújik ki a szög a zsákból: szenvedélyes is! Honnan a fenéből állapítja meg egy ép érzékű, egyébként kritikai hajlammal rendelkező férfi, és mit érdekli őt, hogy szenvedélyes-e az a gazember, aki romba döntötte az országot? Ami történetesen az ő hazája is. Debreczeni azért elveti a sulykot. Hosszan fejtegeti, hogy sajnos nem tehet róla, de hát Gyurcsány túl jó, lefegyverzően jó, és hogy Gyurcsány igazságai súlyosak. Milyen súlyos igazsága lehet egy olyan gazembernek, aki saját maga bevallja, hogy ő találta ki a 23 millió román munkavállalóval való szocialista riogatást? S most idézzük a nemzetközi szélhámos saját szavait a saját könyvéből:

Jó pár évvel ezelőtt Gyergyószentmiklóson szálltunk meg a Csíksomlyói Búcsú alkalmából. Az akkor még hivatalban lévő Hajdó István főesperes hívott meg és szállásolt el minket az egyik – talán legjobb – szentmiklósi szállodában. Miközben a hagyománytisztelő székelyek a környező falvakban a keresztaljak összeállításával voltak elfoglalva, sőt néhány keresztalja már el is indult a hosszú útra Csíkszereda felé, a szállóvendégek egy jelentős része, asztaltársaságot formálva, erős italozásba kezdett. A díszes kompániában voltak V. kerületi önkormányzati képviselők, fővárosi cégek vezetői, fővárosi képviselők és mezei üzletemberek egyaránt, pártállástól függetlenül. A magaslati levegő, a kiruccanás öröme és Erdély romantikája hatott a társaságra. Így hát, no meg a csíki sör-szilvórium kombó mértéktelen fogyasztása eredményeként alkalmi dalárda alakult az asztal köré. Természetesen mindenki szittyamagyarra itta magát, igaz valódi székelyföldi, de még erdélyi népdal se jött senki szájára – honnan is jött volna –, viszont a virtus megérkezett Budapestről a Felszeg mellé.

Egy csendes karácsony előtti hétvégén Kádár János a szokásos év végi vadászatra ment. Kádár János nem olyan fajta vadászatokon vett részt, mint például Gáspár Sándor. Ezeken a találkozókon valóban nem voltak vérgőzös vadállat gyilkolászások. Ezen a szelíd decemberi szombaton a következő társaság gyűlt össze: Kádár János, a párt főtitkára; Horváth István belügyminiszter; Váncsa Jenő, a minden lében kanál mezőgazdasági miniszter, a vadászat főnöke; ott volt a megyei rendőrfőkapitány; természetesen a vendéglátó, és más senki. Volt alkalom a lövöldözésre meg a csendes, pletykálkodó beszélgetésekre. Az egyik résztvevő rákérdezett Horváth István belügyminiszterre, akiről tudvalevő volt, nem vérgőzös ember, a belügyminiszteri posztját mértéktartással töltötte be – mármint a kor viszonyainak megfelelő mértéktartással. Rákérdezett a partner Horváthra:

– Te, Pista, hogy tartod a kapcsolatot az öreggel? (Az öreg maga Kádár János.)

– Sehogy – volt a lakonikus belügyminiszteri válasz.

– Hát hogyhogy? Mégiscsak ő a főnököd. Te csak KB-tag vagy meg miniszter, ő meg a gazda.

– Mondom, hogy sehogy – mondta Horváth, és hozzátette még:

– Egy évben egyszer eljön hozzánk, a belügybe állománygyűlésre, ott elmondja azt, amit akar, aztán megy is odébb, mert nemigen szereti Kádár a rendőröket meg a belügyeseket. Van tapasztalata belőlük éppen elég.

Szabados Krisztián, a Political Capital vezetője elismerte, hogy 2002 óta az MSZP által vezetett szegedi önkormányzattal szerződéses viszonyban állnak. Ennek alapján 2003 óta kommunikációs tanácsadásért összesen bruttó 80 millió forintot fizetett ki a szegedi önkormányzat a Political Capital Kft.-nek, miközben e feladatok ellátására a városnak saját alkalmazottja is van, és az önkormányzati cégek között is akad, amely hasonló tevékenységet végez. Szabados Krisztián szerint a Political Capital olyan adatbázist épített, amelynek alapján számos magyar, kis- és nagyváros számára jól bevált javaslatokat adnak.

Szerinte egy külsős cég alkalmazása kevesebbe kerül, mint amennyibe az önkormányzatok szakapparátusa, bár ezek az apparátusok az önkormányzatoknál léteznek. A Political Capital Szeged városának imázsán dolgozott, az elvégzett munkáért pedig nettó 68,2 millió forintot fizetett ki az önkormányzat. Az önkormányzatnak adott tanácsok közül az ország nagyjait bemutató nemzeti panteon létrehozását javasolta a Political Capital, de egy ilyen azonban már a harmincas évek óta létezik Szegeden, a Dóm téren.

Felmerül a gyanú, hogy ismét politikai feladatok álltak a kommunikációs céggel kötött szerződések hátterében, hiszen a Political Capital Kft. neve kampánytanácsadóként több választás alkalmával is előkerült a közelmúltban. A kampánytanácsadót viszont a pártpénzből és nem az önkormányzat pénzéből kellene fizetni.

Május 14-én végigültem a televízió előtt az új parlament megalakulásának teljes menetét. Sólyom László, Schmitt Pál és Orbán Viktor ünnepi beszédében egyként kitért a mostani esemény és a húsz évvel korábbi, az Antall-kormány megalakulása körüli idő kihívásainak ijesztő és tanulságos párhuzamaira. Nekem ugyanakkor egy még korábbi korszak – 1956 – süllyedő, felejtődő napjai, nevesen Németh László klasszikussá patinásodott kis írása, az Emelkedő nemzet jutott hirtelen eszembe. Az öröm és a csodálat afelett, hogy a szürke, sztalini reménytelenség televényét egyszer csak lerázta magáról a nemzet, elkezdett emelkedni, és fölé emelkedett mindennek. Németh László áhítatos döbbenettel állapította meg „előbb halk remény, aztán a bizonyosság formájában, hogy a magyar a rend ellenére, amelybe beleszorították, emelkedő nemzet”. Az a rend persze, amiről ő beszél, a Rákosi-korszak véres aljasságáradata, hazugságainak spanyolcsizmája volt. A Horn–Medgyessy–Gyurcsány–Bajnai által meghonosított rend, amelynek meghaladását Orbán Viktor tartja életcéljának – reméljük nem csak szavakban! –, nem volt annyira véres, talán nem is annyira aljas, mint az ötven évvel ezelőtti mozgalmi idők, de összehasonlíthatatlanul cinikusabb, rámenősebb, gátlástalanabb, harácsolóbb és kártékonyabb.

A Szent István Társulat idén is megrendezte a keresztény szellemiségű könyvek budapesti seregszemléjét. A XVIII. könyves találkozó helyszíne Budapest egyik szép tere, a ferences templom előtti Ferenciek tere. Méltó terveket készített Makovecz Imre a jurtasátraival, ahol 32 kiadó 8000 kiadvánnyal – köztük 82 könyvheti újdonsággal – várta az olvasókat. A keresztény szellemiségű könyvek seregszemléje egyre gazdagabb. Ránk is fér.

Most, hogy az újonnan megjelent tudós könyvekbe belelapozunk, rádöbbenünk arra, hogy az elmúlt időszakban – mondjuk az eltelt 80-90 esztendőben – milyen mérhetetlen tömegben árasztotta el a világot a szennyirodalom, milyen óriási példányszámban jelentek meg a téves tudományú dolgozatok és könyvek, milyen mértékben hajtották az embereket az új „vallások” és új „egyházak” meg „istenek” felé. Elképesztő.