A magamfajta bigott konzervatív számára nem éppen vonzó perspektíva a forradalom, mint társadalmi metamorfózis, mégis őszintén kívánom Orbán Viktornak és az ő kormányának, hogy politikai ígéreteik – mint egykoron az Úr Igéje – váljanak tetté: ha ez kell a magyar megmaradáshoz, hát legyen az újonnan alakult parlament „forradalmi Országgyűlés”. Talán csak én hallom bele, régi, MIÉP-es füleimmel, de úgy érzem, ebben a szokatlan, ellentmondásos szókapcsolatban – „forradalmi Országgyűlés” –, amely nem kevesebbet, mint kaotikus rendet jelent, van némi utalás Csurka István visszatérő, sok év óta hangoztatott követelésére, az alkotmányozó nemzetgyűlésre. Valószínűleg olyan orbánviktoros módon kell elképzelnünk ezt is, mint korábban a „kormányváltásnál több, de rendszerváltásnál kevesebb” szlogent. Az elkövetkező napokban összeülő, Fidesz többségű új parlament „mandátum újraosztásnál több, de alkotmányozó nemzetgyűlésnél kevesebb” lesz. Ezért neveztetik forradalmi Országgyűlésnek. Én mindenesetre szimpátiával figyelem ezeket az úgynevezett forradalmi eseményeket.

Laborc Sándor 1958-ban született Budapesten. Nemzetközi kapcsolatok szakon szerzett diplomát Moszkvában, Távol-Kelet szakértő, beszél oroszul és japánul.

Kovács Béla 1960-ban született Budapesten. Japánban kezdte egyetemi tanulmányait, de diplomáját Moszkvában a Nemzetközi Kapcsolatok Intézetében szerezte. Beszél oroszul, és japánul. A kísértetiesen hasonló kezdetek után, a két életút szétágazik. Laborc Budapesten a Belügyminisztériumban teljesít szolgálatot, míg Kovács rövid budapesti tartózkodás után visszatér Moszkvába. Ott él egészen 2003-ig.

Demszky, mint annak idején Kádár János, elismerte a politikai felelősségét a városháza korrupciós botrányában anélkül, hogy a büntetőjogi felelősséget is magára venné. Akadozó nyelvvel állította, hogy hibázott, Mesterházy és a BKV ügyében négynapi bujkálás után szólalt meg először., és ekkor előre megírt szöveget olvasott fel, amelybe többször belezavarodott, képtelen volt érthetően kiejteni egyes szavakat.

Nagy a Jóisten állatkertje, miként a virágos kertje is. A magyar szellemtörténet tájképfestői egybehangzóan tanúsíthatják, hogy micsoda parttalanul hullámzó, piros szegfűmezők jellemezték ezt a politikai régiót az elmúlt hetven évben. Hol cirill betűs szövegek, hol MKP, hol MDP, hol MSZMP illetve MSZP volt a virágnemesítő intézet cégtáblájára írva, de az eredmény mindig azonos maradt: vérvörös, önérzetesen egyenes tartású, nedv- és elvdús szegfűk tízezrei, százezrei, milliói. A vörös szegfűk dominanciája természetesen a magyar parlament híres patkóját is meglehetősen monokrómmá tette, és nem csak színileg. Egykoron, a természet még rendezetlen és szabályozatlan ölén az a vadvirág számított szépnek, amelyik színével vagy illatával kirítt környezetéből. Modern korunk lendületes haladása más értékeket diktált: a parlamentbe telepített piros szegfűk pártkultúrájában az volt az erény, ha sikerült tökéletesen beleolvadni a mindent átható vörös egyformaságba.

Néhány idézet az LMP önvallomásából:

„Kormányból kiábrándult. Ellenzékből kiábrándult. A kiábrándultságból kiábrándult. A politikát eddig messzire elkerülő.”

Egy másik vallomás:

„Most mind azon dolgozunk, hogy más legyen a politika. Mindenkire számítunk.”

„Néhány szó a szervezetről:

A Lehet Más a Politika vezetését egy 13 tagú választmány látja el, képviseletére 3 szóvivő jogosult.”

„Az LMP választási országos listájának vezetője Schiffer András.” „Az LMP-nek továbbra sem lesz elnöke, az ügyeket a választmány intézi.”

A LMP a 2010-es választásokon 16 országgyűlési képviselői mandátumot szerzett. A párt két évvel ezelőtt alakult, szinte a semmiből tűnt fel. A semmi szóval vigyázzunk, mert a dolog nem egészen így van. Ha más néven is, vannak elődszervezetei az LMP-nek. Járván a várost, Budapestet, szerteszéjjel öles plakátok a LMP nevét hordozzák, meg az ígéreteket. Széparcú gyerekek alatt szöveg: Akarod, hogy jobb legyen a sorsod? A gyerekek akarják. Aláírás: LMP. Lehet neked is több pénzed? A válasz: szeretnénk! Aláírás: LMP. És több ehhez hasonló kérdés, amire a válasz több mint evidens.

Fontos változások, jelentős döntések előtt furcsa, amúgy rokontalan gondolatok tudnak egymásra találni a magamfajta meditálgató, összefüggések után matató, okok és okozatok törésvonalait kereső publicista agyában. E sorokat a választások második fordulója előtt írom, és teljes bizonyossággal hiszem: végre- valahára nagyon jelentős, nagyon fontos, a kommunistákat kiebrudaló, valódi életet és erőt hozó változások előtt áll a nemzet. Hajlamos vagyok – bárcsak ne tévednék ezúttal! – osztani azt a véleményt, hogy húsz év késéssel most fog elkezdődni a magyar rend-szerváltozás, mert most fog befejeződni a sztalinista mélyreflexek 1945 óta belénk telepített görcseinek maradék nélküli elpárolgása. Nézem a tévében a hazudozás, csúsztatás és korrupció pártjának gátlástalan, érvelésre mindig kész papnőjét, a jó vastag arcbőrű Lendvai Ildikót, és szörnyűséges pártkreációját, az ugyancsak gátlástalan, de szürke és buta Mesterházy Attilát. A Fideszt gyalázzák, nevesen Orbánt. Mi mást csinálhatnának? Elviselésükhöz fizikai erőfeszítést kell kifejtenem, de a tudat, hogy ezek most egyszer s mindenkorra kikerülnek a szereposztásból, erőt ad azon néhány hét elviseléséhez, amíg színpadon maradhatnak.

Ma már mindenki hallott a globális felmelegedésről és az üvegházhatásról. Az egyetemeken, főiskolákon is tanított elmélet szerint a fosszilis tüzelőanyagok elégetéséből (szén, olaj, fa) felszabaduló szén-dioxid a légkörbe jutva megakadályozza a földről visszaverődő napsugárzás egy részének távozását a légkörből. Így a szén-dioxid kibocsátása a föld általános felmelegedését okozza. A felmelegedés hatására a sarkköri jégtakaró megolvad, ezzel a tengerszint megemelkedik. Az alacsonyan fekvő területeket elönti a víz. Ráadásul a növekvő hőmérséklet óriási viharokat, elsivatagosodást, hurrikánokat és szökőárt okoz. Katasztrófa, amerre nézek.

Csakhogy ez a széles körben elterjesztett és politikai szintre emelt elmélet korántsem  biztos, hogy igaz. Ugyanis semmilyen tudományos igényű bizonyíték sincs a fosszilis tüzelőanyagok elégetése következtében a légkörbe kerülő szén-dioxid és a felmelegedés közötti összefüggés alátámasztására. Sőt.

A hitgyülekezetéből ismert, a pénzbehajtók finomságával megáldott Németh Sándor lapjában, a Hetekben sajátos írás jelent meg. A prédikációk közben akár suk-sükig is eljutó szektavezető a jugoszláv szocialista köztársaság maribori cellájától, Izraelen keresztül egészen a legnagyobb kisegyház (inkább szekta) vezetéséig jutott. Némethet 1969-ben illegális határátlépésen kapták az osztrák-jugoszláv határon. Az akkori viszonyoknak megfelelően ez minimálisan útlevélbevonást és a Nyugatra jutás lehetőségének végleges, legalábbis a rendszerváltásig tartó elvesztését jelentette. Nem úgy Némethnél, aki ki tudja hogyan, (szerinte, mert Isten szereti) megúszta a büntetést és a jugoszláv hatóságok minden további nélkül hazaengedték, sőt még csak nem is értesítették a magyar hatóságokat. Erre a történetre azért ne vegyünk mérget, mindenesetre a Németh házaspárt 1980-ban már az Egyesült Államokban találjuk, ahol prédikátorrá avatja őket Derek Prince. A titkosszolgálatokat és szocialista államrendőrség működését jól ismerők már többször felvetették Németh életrajzának meseszerűségét.

Amikor a kommunizmus bukását követően – stílszerűen alig pár évvel 1984 után – megjelenhetett végre magyarul is Orwell remekműve, fölényes hahotázás kíséretében, kivétel nélkül minden magyar úgy fogta fel a „gondolatrendőrség” által üldözött „gondolatbűn” társadalmi vízióját, mint valami teljességgel képtelen, és történelmileg túlhaladott fikciót. Azóta eltelt húsz év, és bizony egyre inkább jelenlévő, plasztikus valóságnak, működő realitásnak tűnik a gondolatrendőrség. Ez nem csupán Orwell zsenialitásának kézzel fogható jele, de annak is bizonyítéka, hogy nem létezik olyan agyatlan őrültség, nem létezik olyan képtelen aljasság, ami játszi könnyedséggel ne válhatna valóságossá. Nem értem például, hogy jogállamilag, alkotmányilag, emberi jogilag, hogyan lehet azt nekem szigorúan megtiltani, és alkalmasint szankcionálni, hogy általam ismert, vélt vagy feltételezett tényeket – amelyek különben teljesen legitimek, ártatlanok és nyilvánosak – papírra vessek és tároljak otthon. Ez nem több, mint memoriter: nem bűncselekmény előkészítése, nem turpisság, átverés, umbuldázás vagy bankrablási előkészület, csupán egyszerű emlékeztető. Ha például vállalom, hogy kopogtatócédulákat gyűjtök a MIÉP-nek, és 15 nevet, címet, telefont felírok egy papírra, mert meg kell valahogy szerveznem az akciómat, ez még önmagában véve nem tilos. De ha hetekkel a cédulák leadását követően még mindig megvan valahol ez a cetli, mert látványosan nem semmisítettem meg, akkor elkövetem a gondolatrendőrségi törvénysértést: le mertem írni azt, amit tudok, nyilvántartást vezetek azonos politikai nézetet valló barátaimról. Orwell a megmondhatója, hogy miért, de ettől retteg a hatalom, és tűzzel-vassal szoktat le mindenkit olyan partizánakciókról, hogy papíron, flopin, pendrájfon, merev lemezen – vagyis bármilyen „adathordozón” – rögzítsen evidenciákat, miket amúgy is tud, mert nem titkosak.