Bámulok a képernyőre, látom, hallgatom március 15-én a főváros főpolgármesterét, és nem hiszek a szememnek-fülemnek. Gördülékeny mondatokban beszél (jó, olvassa, de mindegy), magabiztosnak látszik, pedig zömmel nem a (maradék) híveivel áll szemben. Hanem azokkal, akik pontosan tudják, amit ő is saját magáról. Hogy lopott, csalt, hazudott. Rá is olvassák, hogy a tolvaj banda feje. Hogy mondjon le. De szeme se rebben. Miféle állatfajta az az ún. „profi politikus”? Leginkább ettől profi, hogy szemrebbenés nélkül, profi módon hazudik? Mert úgyse lehet rábizonyítani? Persze, hogy nem. Ha a királyról mindenki látja, hogy meztelen, akkor is a legpompásabb ruha van rajta (vagy kissé megtépázott, de akkor is van), amíg a jogállamban jogállami eszközökkel be nem bizonyítják, hogy tényleg pucér. Addig csak gyanúsított. Bár erős a gyanú, hogy csakugyan csóré. De hát „az ártatlanság vélelme”. Mindenkit megillet.

Sajtóértesülések szerint Bajnai Gordon azt kérte Forgács Imre igazságügyi és rendészeti minisztertől, hogy készítse el a fegyvertartás szabályainak szigorítására vonatkozó javaslatát. Szerinte az elmúlt hónapok tragikus, vagy majdnem tragikus lövöldözései arra hívták fel a figyelmet, hogy Magyarországon szigorítani kell a fegyverhez jutás és a fegyverhasználat szabályait is. „Nem engedhetjük, hogy közveszélyes elmebetegek kezében, sportolásra hivatkozással, gyilkolásra alkalmas fegyverek legyenek” – fogalmazott a miniszterelnök.

Ennek alapján a kormány elfogadta a fegyverekről és lőszerekről szóló rendelet módosítását, melynek bizonyos tartalmi elemeit Forgács sajtótájékoztatójából tudhattuk meg. Ugyanakkor a kormány megszegve a 2005. évi XC. törvényben megszabott kötelezettségét, mely a jogalkotás nyilvánosságát garantálja, a tervezet teljes szövegét nem hozta nyilvánosságra, sőt az IRM és a MEH megkeresése is eredménytelennek bizonyult. Még a Sportlövők Országos Szövetsége sem kapott hivatalos tájékoztatást az elfogadott szövegről. Az IRM tájékoztatása szerint a március 16-i Magyar Közlönyben jelenik meg a teljes szöveg, de a 16-án megjelenő 38. Magyar Közlönyben nyomát sem találtam.

Panaszkodnak a napilapok hivatásos elemzői, hogy az idén valahogy csak nem akar elkezdődni és felerősödni a választási kampány. Más választások előtt egy hónappal már régen egymás torkának ugrottak az érintett felek és bőviben folyt – na nem a vér – a pénz, mert semmi sem lehetett elég drága a lehetséges győzelemért. Ha igazuk van a megfigyelőknek, és tényleg nagyobb a csend, mint szokott lenni ilyentájt, én valójában nem csodálkoznék ezen. Abban különbözik ugyanis 2010 tavasza 2006, 2002, 1998 vagy 1994 szintén választásos tavaszától, hogy soha ennyire még nem volt előre tudható, nem volt ennyire egyesélyes a kimenetel. Igazából véve semmi értelme sincs a kampányolásnak: az országnak elege van a piros szegfűs gátlástalanságból, a Fidesz fog kormányt alakítani, az MSZP törpepárt lesz, az SZDSZ és az MDF megszűnik. Másképp nem lehet. Ezek a tények vehetők fixre. Hogy az LMP bejut vagy nem jut be, talán kétesélyes, de kit érdekel? Engem biztos, hogy nem. Ennél lényegibb kérdés, hogy a szürkeállomány nélküli Jobbik hány százalékot tud majd összebűvészkedni magának a nagy semmivel, amit politikailag jelent. Őszintén remélem, hogy nem olyan sokat, mint azt vélelmezik a közvélemény-kutatók. Hogy valóban nagy bajok, lényegi és alapos politikai változást követelő gondok vannak Magyarországon, azt nemcsak saját józan eszem, és mindennapi tapasztalataim mutatják, de meglepő módon a balliberális sajtó vitacikkei, publicisztikája is. A napokban például a Népszabadság egyazon számában olvastam két olyan elemzést, amely – ha érvelésétől eltekintünk is – pusztán léte és megjelenése által igazolja, hogy semmi sem mehet tovább úgy, ahogyan eddig ment.

A kritika hitelét mindig növeli, ha olyasvalakitől származik, aki amúgy pozitíve elfogult a kritika alanyát, tárgyát illetően. Ha egy zsidó emel szót Izrael Állam palesztin politikájával szemben, hallgatni ugyan rá se fognak, de legalább nem vádolják meg antiszemitizmussal. Ha egy cigány véli úgy, hogy környezetében sokan hadilábon állnak a munkával, az iskolával, észrevétele ellenére nem minősíthető sem rasszistának, sem szegregátnak. (Legfeljebb „árulónak”, de ez egy másik cikk tárgya lehetne.) Ezért érzem úgy, hogy fenntartásom a francia vállalkozói mentalitást illetően, kellően komolyan vehető, hiszen évtizedek óta élek a francia kultúra árnyékában, semmiből sem merítettem – ha úgy tetszik, hát kimondom: loptam – olyan sokat, mint a francia irodalomból, és ifjú korom óta életem legfényesebb, legaranyabb napjai mindig is azok voltak, amiket Párizsban vagy Bretagneban tölthettem. Mégis, ma, 2010 tavaszán kénytelen vagyok kimondani: a francia politikai csőlátás, a leplezetlen nemzeti szupremácia, a szégyentelen gazdasági önzés, a rajtuk kívül álló világ nagyképű megvetése és ignorálása egyre elviselhetetlenebbé válik itt Magyarországon is, ahol a franciák EU-s jogcímeken történő jelenléte különösen sértő és minősíthetetlen húrokat kezd pengetni.

Két, látszólag semmilyen összefüggésben sem álló jelenségre szeretném felhívni a figyelmet, melyek mégis összefüggenek egy vékony, szinte láthatatlan szálon. Valahogy úgy, ahogy a pók fonallá szilárduló nedveivel legyet fog, úgy repül az érdeklődő közönség a tömegtájékoztatás kitalálta közhiedelmek hálójába. A háló egyik gócpontján a Kínáról alkotott kép, a másikon a Jobbik népszerűsége. Távoli pontok ezek, talán fantazmagórikusnak tűnik a köztük feszülő szál, pedig az ilyen szálak sokaságába gabalyodunk bele nap mint nap, hogy a végén gúzsba kötve várjuk a megváltó véget, a háló gazdájának életszívó szájszervét.

Az elmúlt hetekben két tőrölmetszett bolsevik kinyilatkoztatással szembesülhettünk. A rendszerváltás óta 20 év telt el és úgy tűnik, az idő megállt. Csurka István 2002-ben azt jósolta, hogy nem a kádári, hanem a Rákosi-rendszer fog visszatérni. A hátramenet azóta egyenletes tempóban halad, reménykedjünk, hogy már nem sokáig. Az egyik idézet Lendvai Ildikótól származik, aki azt mondta, hogy „fasisztákkal nem tárgyalunk”. A másik veretes nyilatkozat, mely szorosan ehhez kapcsolódik, hogy „a kommunizmus bűneit senki sem tagadja”, ergo e magatartást miért is büntetnénk. Na mármost én úgy vélem, hogy Medgyessy Péter egykori kommunista ügynök és Horn Gyula egykori forradalomleverő pufajkás bolsevik miniszterelnöksége a legkézenfekvőbb bizonyíték arra, hogy egyesek úgy vélik, a kommunizmusnak nem is voltak bűnei. Bárdossy miniszterelnöknek nagyon sok bűne lehetett, mert 1945-ben felakasztották. Én ugyan arra nem emlékszem, hogy Horthy egykori miniszterelnöke gépfegyverrel lőtte volna a tüntető csepeli munkásokat, de a kommunisták szerint az akasztófa kijárt Neki.

Elvem, hogy tanulni senkitől és semmiből sem szégyen, feltéve, hogy a forrás tényleg szélesíteni képes meglévő tudásunkat. Így eshetett, hogy a napokban Domán István rabbi 2007-ben megjelent Talmud-magyarázatait olvasva döbbentem rá egy alapigazságra, amely szerintem, most, alig öt héttel a – reményeink szerint jelentős politikai fordulatot hozó – választások előtt, fontosnak tűnő adalék. A könyv utolsó fejezete a Talmudnak a kereszténységgel kapcsolatos textusait ismerteti, és az ilyen-olyan citátumokat követően a szerző figyelmeztet rá, hogy a Talmud keletkezésének eme kései korszakában valójában a zsidóság még mindig nem tulajdonított igazi jelentőséget a krisztusi tanok nyomán támadt, erősen üldözött, ezért rejtőzködő keresztény hitvilágnak. Mellékes, efemer, lábjegyzetszerű, a futottak még kategória szintjén említi a Talmud a „mámzer” (értsd: zabi) Krisztust, a legtöbbször Bileám „kódnévvel”, az Istenanyát pedig nemes egyszerűséggel „ácsok szajhájaként”. És most jön egy érdekes adalék: „A rádöbbenés valószínűleg csak az i. sz. IV. század elején, 313 körül következik be, a kereszténység államvallássá válásával”. Ha Domán Istvánnak igaza van – márpedig biztosra veszem, hogy igaza van –, ez két dolgot jelent. Egyrészt azt, hogy három évszázad kell ahhoz, hogy a társadalom egésze szervesen asszimilálni, tudomásul venni, meglátni, elfogadni tudjon egy új szellemi minőséget. Másrészt azt, hogy az igazán jelentős események legnagyobb, leglényegibb, legátfogóbb tanúságtevői sohasem a kortársak, mert ők még túl közel vannak az eseményhez, annyira közel, hogy talán a világon semmit sem tudnak róla, nem látták valódi arcát, esetleg nem hallották hírét sem. Pedig talán szereplői is voltak. De nem tudják, mert nem úgy élték át, mint meghatározóan fontos eseményt.

Az emlékezetes lehallgatási botrány kapcsán gyanúba kevert és jogtalanul tönkretett UD Zrt. most másfél milliárd forintra pereli az államot. A Nemzeti Nyomozó Iroda mondvacsinált indokokkal tartott házkutatást a cégnél és lefoglalta annak számítógépeit. Ezzel lényegében tönkre is tették a jelentős forgalmat lebonyolító társaságot. A céget ért tényleges kár 508 millió forint, a zrt. cégértéke pedig – amennyiért el lehetett volna adni az adatgyűjtési botrány kirobbanása előtt – 1,5 milliárd forint, ami a botrány után nullára esett vissza – mondta Bakondi György, a céget képviselő ügyvéd a keddi sajtótájékoztatón. Keresetüket igazságügyi szakértővel előzetesen értékelték, mivel tételes kimutatás szükséges a tényleges kárról. Ezért megvárták – és beépítették a keresetbe – a cég 2009-es mérlegét is. A jog szerint aki másnak kárt okoz, köteles azt megtéríteni.

Ezzel a címmel jelent meg a Népszabadság választási elemző cikke. A leplezetlenül manipulatív cikk okfejtése alapján népszerű politikus nincs, viszont Vona és Mesterházy népszerűtlenségükben már egyenlők. Ergo, tessék választani Vona oder aber Mesterházy között. Az mindegy, hogy a kettejük népszerűségi indexe együtt sem éri el Orbánét, akkor is csak közülük lehet választani. Ezért arra gondoltam, hogy a választáson indítom a kutyámat. Felkeressük a szocialistákat, hogy tessék már megszponzorálni bennünket némi készpénzzel, meg egy kétéves Népszabadság címlapbérlettel, és akkor elindulna a legújabb erő.