Mielőtt bármit is leírnék, nyomatékosan kijelentem: a chicagói kilencvenötök ama követelése, hogy a MÁV fizessen nekik 1759 milliárd – vagyis fejenként 18 milliárd 500 millió (!) – forint kártérítést, merthogy ők volnának ama unalomig és csömörig emlegetett zsidó túlélők, számomra egyáltalán nem jogi kérdés, kizárólag morális. Jogilag ugyanis az egész abszurd és minden jogszerűségnek, jogállamiságnak ellentmond: akik a hetven évvel ezelőtti háborús sérelmeiket – illetve rég elhunyt felmenőik sérelmeit – ilyen komolyan vehetetlenül próbálják valorizálni, nyilván annyira eszementek, hogy már abban sem lehetnek biztosak, valóban elszenvedték- e azon sérelmeket, miket mai áron 18 milliárd 500 millió forinttal próbálkoznak begyógyítani. Nem voltam rest, kiszámoltam: ez az összeg nekem éppen és pontosan 7710 évnyi keresetem lenne, azaz mai jövedelmi viszonyaim között 7710 év alatt keresnék ennyit! Hogy ez képtelenség? Persze, hogy az, de a chicagói kilencvenötök úgy vélik, azon néhány év, netán csak hónap, amit ők német táborokban töltöttek, ekkora kárt okozott nekik. Mi által keletkezett ez a káruk, talán az elmaradt haszon révén? Mi lehetett vajon a foglalkozásuk? És vajon, ha engem elhurcoltak volna – mondjuk a Gulág valamelyik rekreációs műintézetébe, ahol mondjuk úgy 15 évet lehúztam volna egy bányában, mielőtt hazakecmergek, mekkora összegű kártérítést kérhetnék a MÁV-tól, amely Záhonyig szállított? Kérhetnék egyáltalán? Ezzel ugyanis veszélyesen megközelíteném a büntethető vélekedési normát, mert azt sugalmazná jogi keresetem, mintha egy vacak gulágos táborozás azonos súlyú borzalom és történelmi skandalum lett volna a mitikus Auschwitz-cal. És ez jogi értelemben már a holokauszttagadás egyfajta minősített változata.

Kedves Vödrös Attila!

Molnár Tamás professzor, aki budapesti tartózkodásai alatt mindig türelmes beszélgetőpartnerem és jó barátom tud maradni a filozófiai ismereteimet éktelenítő jókora kátyúk dacára is – melyek a vele való beszélgetések alatt határozottan érzékletesebbé válnak –, egy alkalommal így foglalta össze a klasszikus és a mai baloldal közötti különbséget: az ortodox baloldal, beleértve a marxizmust is, az ember fejlődését szolgáló társadalmat próbálta létrehozni, ezért rombolja le és építi át a hatalmába került társadalmakat. A mai baloldal a társadalom fejlődését szolgáló embert igyekszik megteremteni, mely globális projekt érdekében a tudatmanipuláció minden létező eszközét bevetik az e célra szakosított társadalmi mérnökök. A modern baloldali ember a manipuláció csúcstechnológiája: fogalma sincsen erről szegénynek, de az ügyesen beadagolt reklámok és tömegkommunikációs sugalmazások révén még legrejtettebb vágyait is – (mit eszik, mit ölt magára, milyen WC-papírt használ, hol nyaral, mit olvas, min vigad, min szomorkodik) – a társadalommérnökök határozzák meg.

Pár hónappal ezelőtt számoltunk be a magyar politikai térben megjelenő egyik legszánalmasabb lódításról. Pedig a mezőny erős. De a Jobbik gazdasági kabinetjéről szóló tudósítás mindenképpen túljutott az elődöntőn. A tudósítás szerint először a kabinet egyik tagja, majd egy másik tag, végül az elnök is felszólalt. Így. A tudósítás után valószínűleg Novák bevette az előírt adag antidepresszánst, és mégiscsak kreáltak egy közgazdászt. Kell az a gazdasági koncepció, méghozzá feltehetőleg Lenhardt Balázs rejtelmes gondolataival, aki 2006- ig a gazdasági minisztérium tanácsosaként dolgozott. Az első Gyurcsány- kormány mindenesetre mély nyomokat hagyott a jogász, közgazdász, újságíró, és egy meghívó szerint országgyűlési képviselő gazdaságról alkotott nézeteiben. Miután magának megelőlegezte a képviselőséget, a rettenetes felkészültségű újjogdász megírta a Jobbik gazdasági programját. Kicsit szocialista, kicsit újliberális, kicsit közgázos. A stíluskeresztezés most nagy divat a művészetben –posztposztmodern –, és hát egy modern fiatalos jobboldali párt szeret divatos lenni. A baj csak az, hogy ebben, mármint egy gazdasági programban, a különböző irányzatok egyidejű összehányása némi ellentmondást okoz.

Vannak emberek, csoportok, típusok – Magyarországon különösen kimagasló számmal –, akiknek mindig igazuk van. Már az óvodában is nekik volt igazuk, amikor igényt tartottak a másik játékára, később az egyetemen, a munkahelyeken, és természetesen a bíróságokon is mindig javukra ítél Justicia. Nem feltétlenül azért, mert annyira okosak, sokkal inkább abból eredően, hogy az igazmondóak kasztjához tartoznak, mi által kizárt, hogy tévedjenek. Ugyanis a társadalmi játékszabályok szerint mindig az az igazság, amit ők mondanak, mely összefüggés eleve lehetetlenné teszi, hogy tévedjenek. Ha 10, 20 vagy 50 év elteltével a történelem mégis valami olyasféle tanúsággal szolgál, hogy netán tévedtek egykoron ebben vagy abban, azt sem szokás szimpla tévedésként adminisztrálni: rendkívül tanulságos lecke kell, hogy legyen – nekünk, az ostobáknak – az a lehetséges, bátor, elvi megközelítés, amely később – mások, mindig mások hibájából! – nem jött be ugyan, de akár be is jöhetett volna. (És ha így nézzük, tulajdonképpen nem is volt tévedés.) Az igazmondóak kasztjának egyik illusztris képviselője az a polihisztorkodó, „rendszerváltó” Bauer Tamás, aki nem csupán pártjának, a néhai SZDSZ-nek volt országgyűlési képviselője és elszánt ideológiai harcosa, de von Haus aus sem jött üres kézzel: annak a Bauer Miklós ávós alezredesnek a testi-lelki gyermeke, akinek szintén mindig mindenben igaza volt. A kétkedőknek elég belepillantaniuk a kedves papa, alias „körmös Bauer” alezredes vallatási jegyzőkönyveibe: a végén mindig győz az igazság, és megtudjuk, hogy hiába volt a kezdeti nagy tagadás, előkerült a moszkvai manikűrös készlet, azt követte a beismerés, vagyis az alezredes elvtárs gyanúja minden esetben jogi bizonyítást nyert.

Bár a Népszabadság idáig is mindent megtett a Jobbik népszerűségéért, a január 25-ei online kiadásban megjelent írás minden korábbi kampánybuzgalmat felülmúl. Történt ugyanis, hogy a Számvevőszék (ÁSZ) elkaszálta a Jobbikot, mire a párt gazdasági igazgatója által jegyzett közleményben azt hazudták, hogy számvevők az összes párt közül a Jobbikot találta a legtisztábbnak. Mivel alakulásuk óta elfelejtettek pénzügyi beszámolót készíteni, ezért aztán az ügyészség is vizsgálatot indított a párt ellen. Ennek hatására nemrég közzétették öt év mérlegét, melyeknek számadatai a röhej kategóriába tartoznak. Például 2007-ben összesen 3,6 millió forintot költöttek. Sőt, öt év összes költekezése sem éri el a tízmillió forintot. Nyilván ebből fizették a plakátokat, a rendezvényeket, a számtalan honlapot, ebből élt Novák Előd, Molnár Balázs és a többi munkanélküli, ebből csináltak pólóboltot, meg újságot, ebből fizették a gárdisták szentendrei kirándulásait, a panorámabuszokat meg a többi milliós tételt. Nyilván.

Létezik Magyarországon egy nemzetiszocialista párt. Magát nemzetinek mondja, ellenben a szocialisták pénzelik. Tehát bátran nevezhetjük nemzetiszocialistának, igaz, nem Mein Kampfi, sokkal inkább Hunyadi téri alapon. Az új nemzetiszocializmus fontos eleme a tetszetős hazugság, a műveletlen nagyotmondás, és a nemzeti radikalizmus pöcébe rángatása. Erre a gondolatfonálra fűzték fel a csendőrség majd megold mindent toposzt. Az első hallásra elfogadható gondolat politikai célú felhasználása és a közéletbe sulykolása arra a nagyszülők korából felsejlő képre épít, miszerint a csendőr, ha belépett a kocsmába, ott a légy is behúzódott a sarokba. És a visszapofázót úgy vágta szájba a csendőrkáplár, hogy az illetlen személy fogait bizonyosan kiköpte. De rend is volt ám – hallom nagyapám szavait. Csakhogy, bár a Csendőrség kétségtelenül rendet teremtett a maga korában, ez a kor végérvényesen elmúlt. Abban a korban indokolt, sőt elengedhetetlen volt a vidék központi bűnüldözésének, rendvédelmének megszervezése, de ma egy külön vidéki rendőrség felállítása teljesen értelmetlen és tegyük hozzá, megvalósíthatatlan. Franciaországban, Ausztriában, vagy Olaszországban azért van Gendamarie magyarul Zsandárság, vagy Csendőrség, mert ezekben az országokban nem következett be a második világháború után a 45 évig tartó közjogi cezúra. Ezek a csendőrségek nem a szükségszerűség, hanem az organikus történelmi fejlődés eredményeként maradtak meg. Bár a csendőrség kétségtelenül rendet teremtett az országban, de nekünk, magyaroknak lehet bizonyos fintorognivalónk a marcona testület előzményei körül. Ugyanis a központi katonai alapon szervezett rendfenntartó szervezet létrehozása az 1848-49-es szabadságharc utánra, a Bach-korszak elejére datálható, méghozzá részben a rebellis magyarok megregulázása, részben a közrend helyreállítása céljából. A magyarországi területeken a kiegyezés után meg is szüntették a jeles testületet, míg Erdélyben a megmaradt ezredek tovább működtek.

Állítólag defetista vagyok. Mindegy, ki állapította meg rólam ezt a jellemképet, de mert a szó ritkán használatos, azonnal el is árulom, mit jelent: az illúziótlan, a vereséggel eleve számoló, abba előre belenyugvó, a lehetséges kudarc tudatával együtt élni képes ember a defetista. Műveltebb korokban – amikor még latint és görögöt is tanítottak a középiskolákban – inkább azt mondták az ilyen életelvre, hogy sztoikus, ma defetistát mondanak, mert az kevésbé fejez ki respektust – (nem utal Epiktétosra vagy Marcus Aureliusra) –, és érezhetően bántóbb. Próbáltam megfejteni a kifejezés etimológiáját, de nem tudtam eldönteni, hogy a deficit (hiány, veszteség), a defenzív (védekező), netán a defektus (fogyatékosság, tökéletlenség) szavak melyikéből származtatható, bár – felidézve a szituációt, amikor fejemhez vágták – gyanítom, inkább ez utóbbi lesz a nyerő tét. Azt hiszem, jellemrajzom megalkotója azért tart defetistának, mert két lábbal a földön járok, és meglehetősen jól működik a realitásérzékem, vagyis: folyamatosan érzékelem a gravitációt, miáltal vágyaim legeldugottabb zugában sem szerepel az, hogy repülni próbáljak. Nem defetista vagyok tehát, hanem realista. Ehhez viszont sietek hozzátenni, hogy realistának lenni mindig nehezebb és hálátlanabb feladat, mint álmokat kergetve, permanens lelkesedésben végigélni az életet. Most, két hónapra a történelmet csinálni képes parlamenti választásoktól, nagyon is aktuális kérdés, hogy az elmúlt húsz év minden hozadékának ismeretében, annak dacára és ellenére, illetve részleges eredményeit látva, ki miként – optimistán vagy pesszimistán – viszonyul a lehetséges magyar jövő perspektíváihoz.

A Földművelésügyi és Vidékfejlesztési Minisztériumban néhány nappal ezelőtt vagy harminc ember tanácskozott Magyarország agrárjövőjéről. Gráf József miniszter jónak ítélte a helyzetet. A helyzet pedig nem jó. Szokták mondani, ha nem önmagunkhoz viszonyítjuk a jelenlegi helyzetet és a múlthoz, politikailag eltévedünk. Jelen helyzetünkre a politikai tévelygés állapota a jellemző. Hiába dicséri Gráf miniszter az agrárium teljesítését, nincs ok ünneplésre. A gabona kétségkívül megterem, de a sertésállomány ötödére, negyedére csökkent, a szarvasmarhaállomány felére, a birkaállomány hatvan százalékra, jelentős szőlőterületeket likvidáltak, a gyümölcsösöket felszántották, a fokhagymát és hagymát meg Kínából hozzák be. Hogy miről beszélnek az agrárium mostani vezetői, csak a jó ég tudja. Nincs miért hivatkozni a kádári agrárpolitikára. Volt, megszűnt, s abból élni nem lehet. A kérdés az, hogy mi lesz? Balóné M. Krisztina az Európai Parlamentben Brüsszelben arról szavalt, hogy a parasztnak élni kell, a mezőgazdaságnak meg virágoznia. Édes Istenem, de szép is ez a jókívánság. Hogy miből, arról nem szól a fáma, de a Jobbik sem.