Giuseppe Verdi Don Carlos című operájának megindítóan gyönyörű része a címszereplő barátjának, Posa márkinak áriája és halála. Az infánsért és a szabadság eszméjéért meghalni is kész márki így búcsúzik Carlostól: „Mint fénysugár tör fel az éjből, látom a szebb és szabad jövőt. Indulj hát, s menj te elébe, bontsd ki a szabadság zászlaját!” Önkéntelenül is ezek a sorok jutottak eszembe, mikor meghallottam a hírt: november 27-én, hajnalban elhunyt Melis György, Kossuth-díjas operaénekes, aki számtalanszor énekelte el a Don Carlos bariton szerepét. Valószínűleg a mennyei operaházban gálát tarthatnak, hiszen nem is olyan rég halt meg a káprázatos hangú tenorista: Ilosfalvy Róbert. Emlékszem még egy ’90-es évek elején tartott operaházi gálaestre: a Medveczky Ádám által irányított zenekar kísérte Melist és Ilosfalvyt, mikor a két énekes a Don Carlos szabadságkettősét énekelte. „A szolgaság szenvedés, az ördög műve az.”

Sokat írtam már erről a sajátos, pesti, álértelmiségi, zsidó figuráról, eleinte őszintén felháborodva regényeinek hangvételén, azután sajtónyilatkozatain, amiket újsütetű Nobel-díjasként szemetelt szét a nagyvilágba – (még nem volt Nobel-díjas, mikor a Havi Magyar Fórumban a Valaki más című regénye kapcsán ismertettük és elemeztük torz lelkiségének sajátos világát) -, de újabban - magam is meglepődtem ezen -, sajnálni kezdtem őt. Úgy, ahogy a betegeket szokás. Amit például a múlt héten a Die Weltnek nyilatkozott már régen nem irodalom, hanem száz százalékban kórlélektan, idegen szóval kifejezve: pszichózis. Talán ezért is javaslom autentikus megközelítési módnak a Kertész Imre-féle életművet úgy, ha nem az irodalomtörténet, hanem a Magyar Pszichológiai Társaság tenné górcső alá mondatait. Már e kis írás címe is fejtörést okozott nekem, ugyanis A gyűlölködő Nobel-díjas valami olyasmire utal, hogy adva van egy egyébként kiváló, Nobel-díjas író – mint például Hamsun, Mann vagy Hemingway -, aki amúgy mellékesen, valami okból éppen gyűlölködik, lévén ő is ember. Csakhogy Kertész esetében jobban megfelelt volna A gyűlölködés Nobel-díjasa cím, mivel valójában ő már e magas elismerést is kizárólagosan és csakis azon gyűlölködései által érdemelte ki, amit könyveiben megvalósított.

Az egész úgy kezdődött, hogy a Gázai övezetben élők jogaiért küzdő európai kampányszervezet visszavonta Balóné Morvai Krisztina meghívását a december 7-én tartandó konferenciára. Pedig Morvai itthon, mint az ENSZ CEDAW-ban a palesztin nők jogait védő tag hírében állt. Igen ám, de az ellenőrzése alatt álló párt a Jobbik folyamatos cigányellenes, szándékos társadalmi feszültségeket keltő, sajtó által támogatott kampánya és a cigány-magyar együttélést nehezítő emeszpéeszdész szárnyak alatt cseperedők politikája kiverte a biztosítékot a palesztin szervezetnél. Ugyanis a jobboldali zsidó politikusok gyakran ugyanazokat a szófordulatokat használják a palesztinokkal, mint a Jobbik a cigányokkal szemben. A zsidók szerint a palesztinok nem akarnak dolgozni, segélyekből élnek, nincs is hazájuk, bűnöző életformát folytatnak és terroristák. A Novák Elődhöz is köthető kurucinfo cigányállatokról, férgekről, koszosokról és tetvekről ír. A nyilvánvaló nemzetközi fiaskó, illetve Morvai zsidó származásának napvilágra kerülése erősen megnyirbálta a Jobbik hírnevét. Bodor Pál arról írt blogjában, hogy Morvai édesanyja, az egykori manöken Fekete Klári, valójában Schwarz Klára néven látta meg a napvilágot egy vallásos zsidó családban. Így még kevésbé érthető, hogy mit keres Morvai a Jobbikban. Az ügy pikantériája, hogy a Jobbik MSZP-kapcsolatai már alig palástolhatók. A legutóbbi sajóbábonyi médiaeseményen – mely feltehetőleg Morvai nemzetközi felsülését volt hivatott leplezni – például az egész konfliktus az MSZP önkormányzati képviselőjéhez köthető, aki nyíltan kiállt a Magyar Gárda tagjai mellett a cigányokkal szemben, sőt egyes hírek szerint aktívan részt vett a „gárdatoborzásban” és a „sajóparty- fesztivál-szervezésében.”

A Diurnus néven ismertté vált Budapesten született, de karrierjét erdélyi magyar újságíróként kezdő Bodor egykoron meghitt viszonyt ápolt a román belbiztonsággal, a Securitatéval. Bodor a rettegett testület felkérésére véleményezte az erdélyi írókat, de közben önképe szerint baloldali volt, és igazából a titkosszolgálatnak küldött minősítéssel nem besúgott, hanem néhány írót megmentett. Most viszont besúg. Éppen Balóné Morvai Krisztina zsidóságát súgja be. Azonban a szándék most is az elterelésre irányul. Ha Morvai amúgy is sejthető hovatartozását (le)leplezi, akkor a szolgálati kapcsolat rejtve marad. Na, nem

Bodoré! Íme: „Nem egészen értem, hogy Morvai Krisztinát, akit származása, házassága, gyermekeinek „vér szerinti” eredete, jogi végzettsége nem predesztinálna effajta dühödt szélsőjobboldaliságra (amelyből kiharsannak a múlt századi, legvadabb antiszemitizmus felhangjai) – milyen élmények hatására töltődött fel ilyen túladagolt, vad jobboldalisággal, és állandóan leckézteti az egész országot.

Az Országos Széchényi Könyvtár a Magyar Nyelv Évének nyilvánított Kazinczy-évforduló keretében egy sosem látott gazdagságú kiállítást állított össze a hiteles, eredeti, ősi magyar nyelvemlékekből. Az 1055-ben kiadott Tihanyi alapítólevél nyitja a sort, és egészen a XVI. század elejéig – lényegileg a nyomtatás elterjedéséig – követik őt a kézzel írott magyar nyelvű dokumentumok, oklevelek, kódexek, imakönyvek. Félévezred könyvészeti hagyatéka a Gutenberg előtti korból, és – eltekintve a nyelvi varázstól – megdöbbentő már az anyag mennyisége is: ki gondolná, hogy csak az Árpád-kor három évszázadából körülbelül 4500 királyi oklevél maradt fenn, de a nem királyi, hanem alacsonyabb rangú személy által kiállítottakat is beleszámítva mintegy 10000! És ez csak töredéke az anyagnak: ha a mohácsi vész évéig terjesztjük ki a leltárt, akkor százezres nagyságrendű a fennmaradt, ismert okiratok száma, melyek, ha latinul írattak is – magyar helység – és családneveik, betoldásaik, kiegészítéseik révén – kimeríthetetlen gazdagságú forrásanyagai a korabeli magyar nyelvnek.

Halottak napja után – miként előtt és alatt – mi másról gondolkozhatna az ember, mint az életről. A halottal nem tudunk mit kezdeni, valójában nincs is, hiszen nem többet mond e szó – halott – semmint, hogy egykoron élő volt ő is. Filozófiai nyelvezettel akár azt is mondhatnám, hogy a halott fogalma sajátjogon nem létezik, csakis úgy, mint az élet privációja. Ám mégis, mégis, mintha nem erről szólna a világ: az európai szellemtörténet, a teológia, az irodalom, a képzőművészet többet foglalkozik a halállal, az elhunytakkal, mint az élőkkel. A világirodalom legősibb fennmaradt története, a Gilgames eposz arról szól, hogy Enkidu meghal, amibe Gilgames nem képes beletörődni.

A Népszabadság publicistája, bizonyos Ungváry Rudolf önmagát íróként minősítve szignálta ünnepi cikkét ’56-ról, A félreértett forradalom címmel. Mivel a jegyzet rossz szájízt okozott a benne ügyesen elhelyezett – bár valójában ormótlan – csúsztatások miatt, elkezdett érdekelni a szerző személye. Megszégyenülten vallottam be magamnak ugyanis, hogy nekem semmit sem mond a neve, de semmi gond, erre való az irodalmi lexikon. Nem is csalódtam, az 1994-ben kiadott háromkötetes ismeri írónkat és hosszasan ecseteli életútját, amely nem volt rögetlen ugyan, de igazából nem sokban különbözött az 1956 utáni évek sok ezer más, hasonlóan kisiklatott sorsú fiatal értelmiségijének sorsától. Ami igazán zavart, az az írói életmű feltűnő hiánya volt: köteteinek felsorolása – finoman szólva is – szerény lista. Mintha azt sugallná a lexikon, hogy U. R.-nek az életútja az írói teljesítménye. (Sosem fogom sem megérteni, sem megbocsátani a lexikonszerkesztésbe durván belenyúló politika jelenlétét: életmű nélküli aspiránsok, a literatúra határvidékén maszatolók tucatjai belekerülnek, gazdag, jelentős, nagy hatású életművet hátrahagyó írók, költők, kritikusok viszont említve sincsenek benne. Na de ez más téma, hagyjuk máskorra.) Szeretnék úriember maradni, ezért azzal kezdem, amivel egyetértek: a forradalmat szinte az összes társadalmi réteg (paraszt, értelmiségi, hívő, művész, munkás) sértettsége és gyűlölete váltotta ki, de az a néhány nap, ami a forradalom győzelmétől a leveréséig ívelt, minden dicsősége és egyedülvalósága ellenére sem ad kellő merítési alapot annak kimondására, hogy az ország népe egységes politikai nézeteket vallott volna: „…eufórián alapuló nemzeti egységre hosszú távon semmi sem alapozható, mert politikailag a nemzetek szükségszerűen nem egységesek.” Eddig akár még egyet is értek Ungváry úrral, a továbbiakban annál kevésbé.

Új irodalmi hetilap indulásának híre kelt. A HVG interjút is készített az induló lap kijelölt főszerkesztőjével, bizonyos Csontos Jánossal, aki eleddig a Magyar Nemzet munkatársa volt. Többnyire politikai publicisztikákat írt oda, enyhén kormányellenes hangon, hol keménykedve, hol lamentálva, de egyetlen írásában sem ütött meg egyetlen mondat sem, amely helytállt volna önmagáért. Márpedig az írót ez teszi. Csontos János az ismertető szerint 25 kötetes író, ezek közül hét verseskötetet is jegyez. Szégyenszemre egyik sem volt a kezemben, mert soha egyetlenegy író, költő barátom nem kérdezte meg tőlem, ismerem-e, olvastam-e Csontos János egyik vagy másik versét. Szépségéért, valamely telitalálatáért, bátorságáért. Ez persze hiba részemről, de hát az irodalom írók közt így terjed. Ettől még lehet Csontos nagy költő, az a nyilatkozat, amelyet az új lap indulásával kapcsolatban adott, még ha pusztán taktikai okokból is adta, a nagy költő létezését Csontos János szelleméből kizárja. Az új hetilap ugyanis állítólag egyszerre lesz konzervatív és kozmopolita. A Fidesz fogja megalapítani, de minden parlamenti párt alapítványához odafordul támogatásért, és ennélfogva nem lesz határozott nemzetpolitikája – a magyarság, a magyar mivolt, mint olyan hiányzik Csontos terveiből –, egyszóval a Nagyítás megindulása csak annyit jelent, hogy eggyel több lap lesz, amit nem olvasnak.

A 89. évében járó Molnár Tamás professzor hazánk legnagyobb filozófusa, akinek nevét, szakmai eredményeit mégis jóval inkább ismerik és emlegetik Párizsban, Madridban, az USA vagy Dél-Amerika egyetemein, mint idehaza. Ezért tekinthető jelentős és örömteli eseménynek, hogy a nemzet végre rangjához méltóan kezelve életművét – amely az egyetemes katolikus filozófia léptékében is kimagasló alkotás –, október 16-án egész napos tudományos konferenciát rendezett a Sapientia Hittudományi Főiskolán. (Eredetileg a Tudományos Akadémia nagytermébe tervezték, de az ötlet elbukott az akadémia filozófiai szekciójának rosszindulatán és szavazatán. (Demokráciában élünk ugyanis.) Aztán meghirdették, hogy a Sapientia emeleti dísztermében lesz az esemény, de hogy, hogy nem, végül a díszesnek egyáltalán nem tűnő földszinti előadóval kellett megelégedniük a résztvevőknek. A konferencia létrehozásában oroszlánrészt vállalt néhány olyan kiváló magyar tudós, akiknek hosszú évekre visszanyúló kapcsolata volt és van – az 1948 óta külföldön élő – Molnárral, akik műveit nem csupán alaposan ismerik, de magyarra is fordították.