Az EP-választások óta nem tudjuk, hogy ki adta a pénzt a Jobbik kampányára. Mint ismeretes, Szabó Gábor és Vona Gábor egyöntetűen azt nyilatkozták, hogy 26 millió forintot a Harmadik Út pénzéből költöttek a kampányra, a többit magánszemélyek adták. Majd, amikor kiderült, hogy a Harmadik Út jobbikos tagjai miatt nem lehetett időben beadni az Állami Számvevőszék (ÁSZ) felé az elszámolásokat, illetve az ÁSZ a hiányt szóvá tette, akkor azt nyilatkozták, hogy nekik semmi közük a Harmadik Úthoz. A dokumentumok szerint az ÁSZ felé Szabó Gábor a Jobbik pártigazgatója járt el Schön Péter, a Jobbik gazdasági igazgatója megbízásából a Harmadik Út ügyében. Vagy így, vagy úgy, de hazudtak. Vona Gábor azt is mondta, hogy a nyilvánosság előtt számolnak el, miből fizették a sokszáz óriásplakátot és a sokszázezer szórólapot, plakátot, a rendezvényekről és buszokról nem is beszélve. Ez sem történt meg.

Elismerem a plágiumot: 1934-ben Stefan Zweig írt egy emlékezetes regényt az érzések zűrzavaráról. Ennek több mint hetven éve, és az akkori Európában – Zweig szerint legalábbis – inkább az érzelmek zavarodtak össze. Ma már viszont az értelem felügyelete alá tartozó egyre több fogalom is, finoman szólva áttekinthetetlenné lett. Örök rejtély számomra, hogy országunk politikai vezetői miféle fogalomtárakból adatolják mondanivalójuk anyagát. A napokban például nem kisebb személyiség, mint Bajnai miniszterelnök úr közölte örömtől elcsukló hangon az istenadta néppel, na és persze az egész – értsd: az ő híreire kíváncsi – világgal, hadd tudják meg ők is: felszámolták a magyar ku-kluxklant. Kormányfőnk ezt a Debrecenben letartóztatott, a cigányokat megtámadó négyfőnyi, kocsmai társaság őrizetbevétele után közölte. Ha ezek az agresszív emberek valóban elkövették a fejükre olvasott bűnöket, bűnhődniük kell. Ezt kívánja jogállamiságunk és keresztény etikánk. Jogilag sima ügynek látszik, de mi köze ennek az 1867-ben alakult – (talán emlékeznek, mi abban az évben éppen kiegyezést kötöttünk halálos ellenségünkkel) –, előbb csak a rabszolgaság megszűnését komolyan vevő négerekre, később fehér katolikusokra – azaz nem angol bevándorlókra – is vadászó, saját liturgiával ölő, sok-sok száz gyilkosságot véghez vivő, komoly anyagi és politikai befolyással rendelkező, Washingtonig elérő fajvédő mozgalomhoz, a ku-kluxklanhoz? Ha csak az nem, hogy ha valami az USA-ban gond, akkor nálunk is legyen az, meg ne feledjük Obama elnök bőrszínét sem: nyilván ő is gyűlöli a ku-klux-klant, ezért külön melegen fogja szorongatni Bajnai kezét a nem várt jó hírre: a magyar kormány felszámolta a Kárpát-medencei négergyűlölők fegyveres alakulatait és teljes fegyverarzenálját. Írmagjuk sem maradt. (Kár, hogy a nagy testvér birodalmában még nem tartanak itt.)

Politika és történelem viszonya hasonlít a tégla és a ház viszonyához: téglából lesz a ház, de ha már elkészült, a tégla elfelejtődik, mellékessé válik. Senki sem gondol egymásra rakott téglákra, aki egy büszke kastély monumentalitásával szembesül, vagy egy meleg otthon nyugalmát élvezi. A politika mindig is múlékony, efemer, átmeneti, hangos, lökdösődő világot jelent, a történelem lezártat, elnémultat, tovább nem változót. A politikával a politikusok foglalkoznak, a történelemmel a tudósok.

Három éve elnöke, vezetője dr. Such György a Magyar Rádiónak. Jogi helyzete három éve bizonytalan. „Megválasztása” után a Magyar Rádió Kuratóriumának egyik-másik tagja jogorvoslatért fordult az Ügyészséghez, a Cégbírósághoz és a Fővárosi Bírósághoz. A reménybeli felperesek megalapozatlannak tartották dr. Such György elnöki „kinevezését”. A Cégbíróság, illetve az Ügyészség – ugyancsak az illetékesség hiánya következtében – visszautasította a feljelentést, a Fővárosi Bíróság viszont foglalkozott az üggyel és megállapította, hogy a kuratórium tagjai nem perképesek, perbe csak a kuratórium elnöke vagy a felügyelő bizottság indíthat eljárást. Lényegében ez az ítélet született az elsőfokú majd a másodfokú tárgyaláson, majd három év után a Legfelsőbb Bíróság elé került a Magyar Rádió elnökének ügye. Hogy mikor lesz ebből tárgyalás és döntés, senki nem tudja, tehát dr. Such György elnöki pozíciója és kinevezése enyhén szólva gyenge lábakon áll.

A felvetés történelmi előzményei

79 évvel vagyunk a trianoni békediktátum után, amely Magyarországot öt részre amputálta, és szétajándékozta a környező nemzeteknek, köztük a sosem volt fantomállamnak, Jugoszláviának. Többszázezres színmagyar népesség, és az ezeréves haza déli vármegyéi Jugoszlávia integráns részének nyilvánítattak és szerb regnálás alá kerültek. 52 évvel vagyunk a trianoni békediktátumot megerősítő párizsi békediktátum után. 19 évvel vagyunk a szerb soviniszta diktátor, Tito halála után, akinek politikai áldásával 40.000 délvidéki magyart öltek meg szerb partizánok a világháborút követően. Alighogy meghalt a vezér, a birodalom recsegni kezdett. 10 évvel vagyunk a magyar rendszerváltozás után. A megosztott Németország egyesült. 9 évvel vagyunk az elhíresült Kalasnyikov-ügy után: az Antall-kormány jelentős mennyiségű géppisztolyt adott el a szerb dominancia alól szabadulni szándékozó horvát katonai erőknek. Jugoszlávia, a mesterségesen összekalapált, életképtelen államalakulat szétesése elkezdődött, tagállamai fegyvert fogtak egymásra, bejelentették igényüket a függetlenségre, saját nemzeti sorsuk saját irányítására.

Ami most van, az már valami egészen új. Nem a korábbi állapot romlása, nem a megszokott értékek deficite, nem útvesztés, hanem egy saját öntörvényei szerint működő hatalmi entitás. Nem a múltra alapozódik, attól teljesen elszakadt. A romlás egy korábbi tökéletességet feltételez, a deficit egy azt megelőző értékerőt, az útvesztés pedig célt és irányt.

Magyarországon ritkán használjuk ezt a latin eredetű szót, talán nem is mindenki érti, hogy bővülést, kiterjedést, nagyítást, felerősödést, kiszélesülést jelent. Ami amplifikálódik, az terjed és nő, nagyjából úgy, mint napjainkban az új influenza világkarrierje, vagy úgy, mint néhány beteg ember rögeszméje. Nem véletlen, hogy a jungi pszichológiának is alapfogalmai közé sorolandó az érzelmi amplifikálódás. Természetesen én most nem az influenzáról és nem szomorú lelki betegségekről akarok beszélni: talán meglepő, de az immár tizenhárom éve elhíresült Tocsik Mártikáról, az élelmes jogásznőről ugrott be nekem ez a szó.

(A nyelvtörvény szobrának avatásán Duray Miklós beszéde, 2009. augusztus 30-án Csicsón.)

Nem szoktam kétségbe esni, másokat riogatni, de valóban kétségbeejtő, ha azt látjuk, hogy a történelmi Magyar Királyság területén élő, a legerősebb hungarus tudattal bíró nem magyar ajkú népnek, a szlovákoknak egy részét tudatos, tudatalatti és érzelmi kapcsolatában magyarellenessé, sőt magyargyűlölővé lehetett tenni. Az önállósulásra buzdító nemzettudatot a szlovákok jelentős részében az önismeret és a nemzeti kultúrához való kötődés helyett évtizedek óta, sőt több mint másfél évszázada fokozatosan a magyarellenesség tölti ki, amihez a politika által befolyásolt történelemszemlélet egy kitalált múltat is kapcsol. Ez a törekvés olyan mértékben érvényesülhet, amennyire a szlovák társadalom egy része ezt politikai célként fogadja el, és egy-egy politikai párt hatalmi becsvágya igazolásának tekinti. Az igyekezetük egyformán érvényesül a formálisan demokratikus, azaz a többpárti rendszerekben és a diktatúrákban is. Eredményességéhez azonban az is hozzájárul, ha a megtámadott közösség – esetünkben a magyarság számbeli kisebbségben élő része – nem tanúsít elegendő ellenállást.A magyargyűlölet felhőket súroló csúcsa volt az a félévtizednyi időszak a II. világháború utolsó évétől számítva – 1944 és 1949 között – amikor a magyarokat, az akkori Csehszlovákia területén hontalanná nyilvánították, megfosztották szülőföldjéhez való jogától, magánvagyonától, nyelvéhez és kultúrájához való jogától és az abban az időben, Európában szokásos emberi és szociális jogaitól. Ez a korszaka a magyarok üldözésének, amit Beneš elnök rendeletei fémjeleznek, semmiben sem különbözött a nácizmustól, hiszen koncentrációs táborok, és halálmenetek is jellemezték. Ez ma Szlovákiának a nemzeti és demokratikus forradalomként emlegetett múltja, ápolt öröksége. Ma, az Európai Unióban is, ezt a korszakot a szlovák parlament túlnyomó többsége által elfogadott határozat védelmezi.

Sajó András akadémikusnak az alkotmányokra vonatkozó megállapítása, miszerint „az esetek nagy többségében az emberi jogi listák felsorolása szinte semmi kívánnivalót nem hagy maga után” nehezen vitatatható igazság. De a figyelmeztetése is, miszerint „az érvényesítés és érvényesíthetőség annál inkább”. Ha kiindulópontot keresünk a zavaros helyzetre, ami a korszakváltás nyomán állt elő a Kárpát-medencében élő magyarok életében, nem is kell tovább kutatnunk. Magyarország szomszédjai, a pontosság igényével nevezzük őket kisantantnak, nemzetállamként kerültek be az EU-ba. Miután ezt a történelmi manővert sikeresen végrehajtották, megkezdték (vagy csak folytatják?) a Trianon után a területekkel birtokba vett magyar kisebbségi közösségek integrálását.