Itt, a Magyar Fórumban néhány héttel ezelőtt, Orbán Viktor angliai látogatása apropóján már megírtuk, hogy a polgári kormány bő fél évtizedes ténykedése eredményeként Magyarország szerepe jelentősen felértékelődött. (Magyarország, mint tényező – Magyar Fórum; november 10-i lapszám, 3. oldal) Akkor Theresa May angol miniszterelnök asszony szívélyes meghívása indokolta elsődlegesen annak kifejtését, hogy sikeres, önálló politikája révén hazánk súlya jelentősen megnőtt Európában, és olyan államok elismerését is kivívtuk, amelyek – világhatalmi státusuknál fogva – korábban különösebben tudomást sem vettek rólunk.

Forradalmunk hatvanadik évfordulójának tiszteletére ezekben a hetekben Lengyelország különböző településein is tartanak ünnepségeket. Most, hogy e sorokat írom, vagyis november 29-én délben, a sziléziai Opole város központjában ülök, az Odera folyó partján, és hallom, hogyan muzsikál a katonazenekar kint az utcán: a szálloda előtti sétányon 1956-os emlékoszlopot fognak leleplezni egy órán belül. Székesfehérvár polgármestere, Cser-Palkovics András is jelen van és ünnepi beszédet mond, mivel Fehérvár Opole egyik testvértelepülése. Egy másik ünnepséget múlt hétvégén Varsóban tartottak, az egyetem magyar tanszékén. Többek között a Lengyel Írók Egyesületének elnöke, Sergiusz Sterna-Wachowiak is beszédet mondott. Felszólalásának szövegét elkértem tőle, és éjszakai műszakban magyarra fordítottam, hogy Önökkel is megoszthassam. Az alábbiakban tehát ennek az ünnepi beszédnek néhány részletét adom közre. Sterna-Wachowiak személyéről tömören annyit, hogy 1953-ban született költő, író, műfordító. A poznani egyetemen szerzett diplomát, és 2008 óta a Lengyel Írók Egyesületének elnöke. Rádiós hangjátékokat, filmes és televíziós forgatókönyveket is írt, műveit mindeddig nyolc különböző nyelvre fordították le. Most pedig következzenek az ünnepi felszólalás részletei.

A felvidéki magyar habitus és fejlődésének hátterei

XIII. rész

Kodály Zoltán írja egyik levelében: Zoboralján 1900-ban még úgy beszélnek, mint a Halotti beszéd korában. Nem akad kutatója. Elmennek messze őshazát keresni, mikor az itt él köztünk. Zoborvidék előrevont helyőrségünk, Gímes az egyik legészakibb magyar végvár. Nem a falu fölé magasodó Ghymes vár miatt, de a faluban s környékén a hamu alatt pislákoló parázs módjára élő magyar jelleg és élet révén. Nekünk zoboraljaiaknak az. Nekünk kik a huszadik század és évszázadunk hajnalának szláv olvasztótégelyében magyarok tudtunk s tudunk maradni. A felvidéki magyarság zömének a magyarhoni s más nemzetrészek magyarságának már kevésbé ismert végvár a mienk, mivel a Kárpát-medencében számtalan ily végvárságra ítélt település van és sokaságuk között a mi sorsunk elvészni látszik.

Kettős könyvbemutató Püski Sándorról a RETÖRKI székházában

November 22-én mutatták be a Rendszerváltás Történetét Kutató Intézet és Archívum konferenciatermében Püski István–Gulay István: „Magyar ügyben mindenkivel szóba állunk” – Püski Sándor élete hagyatékának tükrében III. 1970–2009 és Szeredi Pál: Püski Sándor – Politikai életrajz című köteteit. Dr. Bíró Zoltán, a RETÖRKI főigazgatója bevezetőjében elmondta, hogy az elmúlt három évben, az intézet megalakulása óta könyvsorozatot adnak ki, s ezzel hiánypótló, hasznos tevékenységet folytatnak. Ennek a könyvsorozatnak egyik új példánya Püski Sándor életművének, dokumentációjának harmadik kötete. Az előző kettő már korábban megszületett. Ehhez kapcsolódik Szeredi Pál Püski Sándor politikai pályájáról készült tanulmánykötete. Azért kérte fel Lezsák Sándort a kötetek bemutatására, mert szoros, személyes kapcsolata volt Püski Sándorral, jól ismeri élete történetét és személyiségét.

Mindszenty József: Emlékirataim (a teljes változat)

A néhai bíboros, hercegprímás tárgyi és szellemi hagyatékát őrző és gondozó Magyarországi Mindszenty Alapítvány még 2015-ben sajtóközleményében jelentette be, hogy könyvhéten jelenik meg Mindszenty József emlékiratainak első teljes kiadása. Mint megtudtuk, az alapítványi levéltárban őrzött iratanyag – mintegy 31 doboz – feldolgozása és a kötet szerkesztése izgalmas felfedezésekkel járt. Kiderült, hogy a bíboros – amint lehetősége nyílt rá – már 1956 előtti fogságának idején elkezdte rövid jegyzetekbe foglalni személyes emlékeit. Ezeket az írásokat fogságról fogságra magával vitte, az amerikai követségen töltött „félrabság” idején tovább gyarapította, és a bécsi Pázmáneumban véglegesítette.

Alighanem egyetérthetünk a vélt vagy valós (netán színlelt) puccsot politikai ellenfeleivel való brutális leszámolásra felhasználó ankarai vezetés ellenzékével abban, hogy aki szabad választással került be politikusként a közéletbe, az másképpen, mint szabad választások útján, ne is kerülhessen ki belőle. Sajnos ezt némelyik hazai ellenzéki törpepárt törpe elitje nem így gondolja, és kijelenti, hogy erőszakkal, puccsal, „forradalom”, illetve polgárháború útján is meg kell dönteni a „despotikus” Orbán kormányt. Bármennyire periférikus jelenségnek látszik az ilyen handabandázás, jogosan háborodik fel rajta minden olyan magyar állampolgár, aki a szabad választásokat mint a valódi demokrácia (egyik) legfontosabb ismérvét nem akarja vérrel, erőszakkal, önkénnyel felváltani. Kívánatos is, hogy ebbeli meggyőződésünknek minél többen hangot adjunk, mint ahogy ezt Somogyi János is tette az egyik kormányhoz közel álló lapban, rámutatva arra, hogy az ilyen fajta alkotmányellenes fellépésnek akár büntetőjogi következményei is lehetnek, sőt kívánatos volna, hogy legyenek is.

Különleges időket éltünk 1848 tavaszán, kora nyarán. A Habsburg Birodalom részének számító Magyarországon március 15-én kitört a forradalom. A 12 pontban meghatározott célok döntő többségét sikerül törvénybe iktatni az április 11-én hatályba lépő törvénycsomagban, amit ma már csak „áprilisi törvények” néven emlegetünk. A baj azonban nem hárult el, sőt éppen a szépen és jól haladó magyar törekvések tették szükségessé, hogy rendkívüli módon megerősítsük gyenge, a valóságban lényegében alig-alig létező haderőnket. Várható volt ugyanis, hogy az első meglepetésében, és félelmében minden követelést aláíró V. Ferdinánd osztrák császár válaszlépésként előbb-utóbb katonai erővel lép majd fel a magyarság ellen.

A mögöttünk hagyott héten sokféle hír érkezett lengyel fronton, és akad közöttük meglehetősen furcsa. Például szombaton a Krakkó melletti zarándokhelyen, Lagiewnikiben ünnepélyes külsőségek mellett Lengyelország királyává avatták, mi több, koronázták Jézus Krisztust. Erre már korábban, 2006-ban is történt próbálkozás egy lengyel apáca látomása alapján, ám az a kezdeményezés nem ment át sem a parlamenten, sem a katolikus egyház vezetőségén. Most azonban – mintegy varázsütésre – a kormánytöbbség és az egyházi vezetés álláspontja is megváltozott, így elhárult az akadály a szertartás elől. A hirtelen döntés hátterében nyilvánvalóan politikai szálak húzódnak. Azért a jelenleg kormányzó párt, a Jog és Igazságosság (PiS) kissé különösen viselkedik, különös módon használja a hatalmát. Köztünk szólva az abortusztörvény szigorításának kísérlete is ebbe a sorba tartozik: az évek óta hatályban lévő törvény kellőképpen szigorú, a további szigorítás nem indokolt, ráadásul a lengyel társadalom akaratával sem találkozik.

Örömmel látom ’56 hatvanadik évfordulóján, hogy több sajtófórum kéri, várja azok visszaemlékezéseit, akik tudták, tudják, mi történt akkor Magyarországon, Magyarországgal, és ezt a tudást nem írhatták felül sem a könyörtelen megtorló gépezet megfélemlítő brutalitása, sem a Kádár korszak legrafináltabb hazugságai. E sorok írójának tizenhárom éves miskolci lakosként meghatározó élménye volt, amiről a Magyar Fórum szeptember 8-i számának Kabdebó Lóránttal készült interjújában olvashattunk (Szabó Lőrinc neve összeforrott Miskolcon az 1956-os forradalommal). Igen, „1956. október 23-án este városunkban tartózkodott Illyés Gyula és Szabó Lőrinc.” Mindmáig hálás vagyok pedagógus szüleimnek azért is, hogy engem és két évvel idősebb bátyámat elvittek a két költő felolvasóestjére. Világosan emlékszem rá, hogy Szabó Lőrinc Barátaimhoz című versének záró sorait („Mint erős érc, Zengett bennem a hit: / hogy csinálunk mi itt még valamit!”) szűnni nem akaró, tomboló tapsvihar követte. Mennyire más volt ez a tapsorkán, ez a szívből jövő lelkesedés, mint Rákosi elvtárs tapsoncok által való „éltetése”, amelyről egy évvel később olvashattam is Illyés Gyulának a november 2-ai Irodalmi Újságban megjelent versében (Egy mondat a zsarnokságról). Akkor kaptam meg, 1957-ben, mert ezek az ’56-os versek titokban kézről kézre jártak, és azonmód meg is tanultam az egészet. „Hol zsarnokság van, / ott zsarnokság van / nemcsak az ernyedetlen / tapsoló tenyerekben…”