Lezsák: 1956 emlékezete egyre hitelesebb formában születik újjá

A Nemzeti Fórum Egyesület, a Honvédelmi Minisztérium és Budapest-Józsefváros Önkormányzata november 4-én rendezte meg a Magyar Orvos Hősi Halottak megemlékezését Budapesten, az Üllői úti Magyar Orvos Hősi Halottak Emlékszobránál.

Emlékezés a közös múltunkra a jelen és a jövő záloga – mondta Dr. Fejér László főorvos, a Nemzeti Fórum Egészségpolitikai Munkacsoportjának vezetője megnyitó beszéde elején, majd arra hívta fel a figyelmet, hogy az I. világháborúban 1400 katonaorvos esett el, a II. világégésben 800 orvos halt hősi halált, és nem szabad megfeledkezni a bátran harcoló ’56-os egészségügyi dolgozókról sem, mert most rájuk emlékezünk.

Letiprásában is győzedelmes forradalmunk hatvan éves. S 1956 októberének fáklyája nem csupán nekünk, magyaroknak, de a szájtátó és csodálkozó, később az elismeréssel sem fukarkodó világnak ugyancsak biztos pont. A szabadság Himalájája, ahonnan nézve – nincs az a távcső, amely ne mutatná – „emelkedő nemzetként” ráismertünk önmagunkra. És hiába megannyi orosz lánctalpas hadosztály, szembe mertünk menni a Gonosszal. Puskával a tüzet okádó ágyúk ellen.

Közép-Európa és 1956 – Írók a forradalomban

Bíró Zoltán: elsősorban Csurka István, Csóri Sándor, Mészöly Miklós, Nagy Gáspár, művei, közéleti megnyilvánulásai, Lezsák Sándor lakiteleki szervező munkái keltettek újabb és újabb vihart és váltották ki a kádári hatalom dühét.

A Közép-Európa és 1956 – Írók a forradalomban című rendezvényt a Magyar Országgyűlés, a Magyar Írószövetség és a Lakiteleki Népfőiskola szervezte az Országház Felsőházi termében október 29-én. Köszöntőjében Lezsák Sándor az Országgyűlés elnöke elmondta, hogy a 60. évforduló ünnepi történései sokunk számára reményt adnak arra, hogy nemzetünk tudatában méltó helyen és tartalommal éljen az 1956-os magyar forradalom és szabadságharc. Ezért is jelentette meg az Antológia Kiadó a RETÖRKI Könyvek sorozatában az Írók az Írószövetség történetéről (1982–83) c. kötetet.

A négynapos hétvége, az ünnepek alatt visszafogottan érkeztek a hírek, viszont a legutóbbi hetekben nagyon sok közéleti esemény történt, és terjedelmi okokból nem sikerült minden témát kimerítenem. Ezért most néhány kiegészítést fűzök a közelmúlt történéseihez. Állandósult ügy Magyarország és Lengyelország uniós bizottsági leckéztetése, amelynek keretében az Európai Parlament különféle hivatalnokai a sajtószabadságot, a jogállamiságot és a demokráciát féltik a magyar, illetve a lengyel kormánytól. És olykor arcátlan stílusban üzengetnek, fenyegetőznek, továbbá rágalmazó médiakampányt működtetnek. A múlt hétvégén éppen a német Spiegel-Online közölt cikket Magyarországról azzal a címmel, hogy A neonácik tombolnak, Orbán hallgat. Ez már önmagában vérlázító, ráadásul a „tudósításnak”

Megnyugtató és felemelő nemzetünk számára, hogy eljött a várva várt idő, amikor félelem nélkül, büszkén ünnepelhetünk. A vészterhes napokat diákként Munkácson éltem át ruszinként, magyar szakon. Éjszakákon át szívdobogva hallgattuk a rádiót. Társaimmal az előadásokra alig tudtuk figyelni, suttogva, mimikálva cseréltünk információt. A városban beszélték, hogy Kádár János a Tisztiház vendégeként tartózkodott városunkban.

Égtájunk emberének lelkében az őszvégi természet télre való felkészülése megindítja a megnyugvás és elcsendesedés állapotát. E természeti s azzal emberi elcsendesedés idején a szívünkben rejtező hitünk hívásától vezérelve Mindenszentek ünnepén s az azt követő halottak napján magunkba fordulva emlékezünk elhunytainkról. A jelenség, mely ilyenkor kivezérel bennünket a temetőkbe, sírkertekbe, vagy arra ösztönöz, hogy legalább gyertyát gyújtsunk az ablak párkányán elhunyt szerettünkért, nem egyházi parancs, sem társadalmi szabályrendelet és nem is a földgolyón átívelő üzleti reklámcsíny, de a szívünkben rejtező érzés általi kapcsolatteremtés elhunytainkkal, melynek e napon van meg a természet a hit és a társadalom által nyújtott s kiforrott legméltóbb kerete.

Október derekán minden évben megszaporodnak a magyar–lengyel barátsággal kapcsolatos hírek, és ez természetesen az 1956-os forradalom eseményeinek köszönhető. Miközben a nyugati hatalmak sunyin kihátráltak a magyar ügy mögül, addig a lengyelek már az első percben a segítségünkre siettek, véradással, karitatív gyűjtőakciókkal, lelkesítő irodalmi művekkel – a szolidaritás számtalan tanújelével. Ez hatvan esztendő elteltével sem változott, a lengyel társadalom ma is emlékszik a pesti srácok hősiességére. Például múlt szombaton Varsóban fontos focirangadót rendeztek: a Legia Warszawa 2:1 arányban legyőzte a Lech Poznan csapatát. A mérkőzésen mindkét együttes szurkolótábora megemlékezett a magyar forradalomról. A varsói drukkerek a központi lelátójuk peremére hatalmas feliratot feszítettek ki, magyar nyelvű felirattal: NEMZETEK BARÁTSÁGA. A poznani szurkolók szektorában pedig óriási vászon hirdette szintén magyarul: TISZTELGÜNK AZ 56-OS HŐSÖK ELŐTT. Jó néhány lengyel drukker pedig Magyarország feliratú sálat tartott a magasba. Úgy gondolom, példaértékű, ahogy a lengyelek ápolják a két nemzet összetartozását.

Forradalmi séta

Amikor e sorok írásához fogtam, arra gondoltam, hogy a nagy történelmi események felidézéséhez talán fennkölt stílus illenék, benne természetesen kiemelve becses személyemet is és a hőstetteimet, hogy mit tettem, mint tettem és hogyan lettem hőssé a forradalom napjaiban.

„1956. november 19-én reggel búcsúzott el tőlem bátyám azzal, hogy anyámnak mondjam el, ő disszidálni fog, mert itthon ki tudja mi vár rá. Biztosan tudom és állítom, hogy eskü alatt vallomást tett az ENSZ úgynevezett „magyar üggyel” foglalkozó bizottsága előtt. Nagybátyám, Dr. Kardos Béla tette lehetővé a vallomástételt, mert ő magas rangú amerikai kormánytisztviselő volt Washingtonban. Ő intézte bátyám Egyesült Államokba történő kiutazását Ausztriából. Vele együtt tett vallomást többek között Pongrátz Gergely és Király Béla” – írta szerkesztőségünknek Ecsődi László. Múlt héten az ő visszaemlékezését vehették kézbe olvasóink, ezúttal bátyja, Ecsődi Gábor ENSZ-ben elhangzott tanúvallomását adjuk közre Ecsődi úr jóvoltából.