Magyar Igazság és élet pártja

A fenti összefoglaló jellegű és széles horizontok közötti mozgást lehetővé tevő cím alatt szeretném idei írásaimat megjelentetni. Ha valami hamisítás, vagy annak a gyanújába esik, az ellen fel kell lépni. A helyes rovatcím tehát „a történelemhamisítás és az ellene való küzdelem” volna.

A történelemhamisítás kérdésével az utóbbi hónapokban ezeken a hasábokon és a Havi Magyar Fórumban, prózában és drámában is több ízben foglalkoztam, s most, itt azért tűzöm magam elé megvizsgálandó, figyelmet ráirányítandó fel-adatként, mert először is létének tudomásulvételét elengedhetetlennek tartom, és ezen felül a történelemhamisítás zavartalan folytatódását a jelen átalakulására és a magyar megmaradásra a legnagyobb veszélynek látom.

Szembe kell nézni több nehézséggel is. Az első ezek közül az, hogy a hamis történelem nemzedékek során kizárólagosan rögzült a fejekbe, az emberek sokasága nem is lát ki belőle, és kevés a kiválasztott, aki a kitörést vezethetné.

Történetírásunkban és köztudatunkban is úgy él az 1919-es év, mint a százharminchárom napos kommunista- bolsevik terrorista gazemberek évada, amelynek románok Budapestre való bevonulása, Magyarország majdnem egészének román megszállása vetett véget. Olykor még Horthy Miklós Budapestre való belovaglása és a második világháború végnapjaiig fennálló rendszerének kialakulása is a román megszállás következményeként van feltüntetve. Bratianu, akkori román miniszterelnök a békekonferencia előtt is azzal hivalkodott, hogy ők, a románok tiporták el Kun Béla rémuralmát. Holott a román megszállás semmi más nem volt Budapesten, mint közönséges rablás. Érdekes kérdés, hogy hogyan lett ebből, milyen belső erők sugallatára antikommunista felszabadítás. Magáról a román megszállásról azonban keveset beszélünk. Mintha szégyellenénk, hogy megtörtént, hogy megtörténhetett. A száraz tényeket minden leírás felsorolja, a román hadsereg visszataszító viselkedéséről, rablásairól említést tesznek, de a beszámolókból végül nem derül ki, mennyire aljas, mennyire kiszámított, keleti stílusú, barbár kirablás történt és micsoda megbecstelenítése volt ez a magyarságnak. A román hadsereg ölt, verte a polgári lakosságot, elszedett élelmiszert, élőállatot, gépet, felszerelést, cenzúrát vezetett be és mindent elszállított Romániába. A vasúti gördülő állományt, a mozdonyokat és a vagonokat pedig soha nem adta vissza. A román hadsereg magyarországi és elsősorban budapesti tobzódása keleti típusú rabló hadjárat volt, rengeteg dáridóval, mulatással fűszerezve. Budapest a román tisztek számára a vigalmi negyed volt, a város a Békekonferencia Párizsán is túltett potya élvezetekben, miközben a lakosság úgyszólván éhezett. Soha senki nem vizsgálta, hogyan és miért keletkezett a román katonákban, tisztekben és tábornokokban és a közlegényekben is az elemi magyargyűlölet, amellyel ezt a rablást végrehajtották. Az erdélyi kirekesztettség, a magyar elnyomás propagandában felfújt meséje hamis volt, s éppen a román elszaporodás, számbeli túlsúly mondott neki ellen. A magyarellenesség nem erdélyi román eredetű, hanem kívülről Erdélybe belepumpált és a XIX. Században és különösen az első világháborúban harci eszközzé fejlesztett eszköz volt. Az erdélyi románoknak természetesen voltak jogos sérelmeik, de az a körülmény, amiből a nagy sérelmet képezték, hogy az állam – Erdély – történelmi igazgatásában, fenntartásában nem vettek részt, mert nem tartoztak a három történelmi felelősséget viselő nép, a magyar, a székely és a szász szövetségbe, minden szándékosságtól mentes, történelmi tény volt. S a századok során azért éppen így alakult ki, mert másként nem is alakulhatott.

A vasárnap esti kereskedelmi híradók számára (TV2, RTL Klub) nem létezett Erkel-ünnep. Nemzeti himnuszunk zeneszerzőjének, nemzeti operánk megteremtőjének születése kétszázadik évfordulóján nem jutott egy képsor, említés, ugyanakkor mindkettőben hosszan és ájultan foglalkoztak egy bizonyos Sting nevű, valószínűen az angolszász tudatipar zenegyáraiból szalajtott énekes koncertjével. Azt is tudatták a nagyérdeművel, hogy Sting cserepes virágokat kért és kapott az öltözőjébe, mert azt szereti, mint sztár. Erkelről ugyanakkor országszerte több megemlékezést rendezett a magyar keresztény kultúra, a magyar zeneélet jelesei több értékes koncertet adtak, bemutatták a Bánk bán eredeti változatát. Esemény tehát volt.

Az Alkotmánybíróság, különösen első formájában, amikor nagy tekintélyű tudós jogászok alkották tulajdonképpen egy, a magyar nemzeti kibontakozásra ráerőszakolt, liberális intézmény volt. Ez az idegen szóval oktrojált mivolta mind a ma napig sem szűnt meg. Voltak a mainál sokkal liberalizmusba tarkultabb állapotai is. A Nyugat és elsősorban Amerika, félve attól, hogy a szovjet iga alól felszabadult, de azonnal a fennhatósága alá került országokban nemzeti függetlenség iránti törekvések és az olcsón megvett nemzetek körében a háború előtti természetesebb létforma iránti igények ütik fel a fejüket, azonnal megindította nacionalizmus elleni harcát. Ha ugyanis józan, öntörvényű nemzetállamiság jut kifejezésre, nehézzé válik az amerikanizáció, és háttérbe szorítja a New York által támogatott rétegeket. Ezért az erős ideológiai megdolgozás, a sajtó ennek a rétegnek a számára való megszerzése és megtartása mellett még gyepűt is telepített. Magyarország, mint a változásokban élenjáró, sőt azokat elindító, de egykor legyőzött és utolsó csatlósnak tartott ország, mint minta – nemzeti érték nélkül – különleges fontosságra tett szert. S vált éppen ennek a különleges mintaértéknek a következtében első áldozattá.

A mai problémaözönben, a nemzetállam alapjainak lerakása közben azt hiszem, nem tévedek, ha csak látszólag jelentéktelennek és veszélytelennek minősítem Konrád Györgynek azt a szánalmasnak ugyan szánalmas kísérletét, amely a Der Spiegel után most már a Le Monde című francia világlapban is folytatódik. Konrád a magyarság rossz hírét költi, burkoltan ugyan, de bűnös népről beszél, és azt híreszteli, hogy fél. Az egyszer már gyanús körülmények között az országból kiköltözött író most bejelenti, hogy 77 éves korában a kivándorlás gondolatával foglalkozik, mert idehaza elviselhetetlen az élet, a demokrácia megszűnik, Orbán Viktor diktatúrát vezet be. A tényállás ezzel szemben az, hogy a választási, majd az önkormányzati választás eredménye határozottan tervbe vette néhány privilégium megszüntetését. Ezek a privilégiumok eddig Konrádnak és osztályának, mondjuk törpe kisebbségének örökösnek hitt, „megbonthatatlan” és a holokausztmítoszra épített tulajdonai és haszonélvezetei voltak.

Mire ezek a sorok megjelennek, annyiszor megismétlik a világraszóló győzelem tényét, hírét, s elhangzik annyi őszinte és annyi álnok gratuláció, hogy itt most, ebben az elemzésben kissé színpadias volna megfújni a diadalfanfárokat. Most sokkal mélyebbre kell ásni és magunkba nézni, mintha vesztettünk volna. A győzelem szép, a győzelem nagyszerű, de ezzel még semmi sem dőlt el, csak a lehetőség kapuja tárult szélesre. Az egyes ember, s különösen a győztes tábor emberének teendői elsősorban is nem politikaiak, hanem lelkiek és tudatiak. A résztvevőnek most el kell döntenie, hogy a továbbiakban is részt vesz-e, küzd-e, elvégzi-e az önként vállalt vagy a rábízott munkát vagy félrevonul, mert most kampány nem lesz. Mert most az országépítés munkája következik, amelyik sokkal nehezebb, sokkal kitartóbb részvételt igényel, mint a kampány. Nem a pártaktivisták viszonyát, hozzáállását kell megváltoztatni a munkához, hanem az egész magyar társadalomét. A jövőt azokkal együtt kell építeni, akik most nem vettek részt a szavazásban. A részvételi arány nem volt olyan alacsony, mint amilyennek az alulmaradt ellenzék beállítja, de volt annyira jelzésértékű, hogy a jövőbe tekintő kormány ne nyugodjék bele. A választáson való részvételt belső kényszerré, emberi tisztesség dolgává, a felelősséget érző ember ügyévé kell tenni. Csak egy ilyen erkölcsileg megemelkedett, öntudatos magyar társadalom lesz képes megoldani a rá váró roppant nehéz feladatokat.

A rendszerváltás huszonöt éves története, amely a nyolcvanas évek közepe óta tart, még nincs tudományos igénnyel, oknyomozó és mindent feltáró igénnyel megírva és különösen nincs a széles közvéleményben tudatosítva. Ami van, legtöbbször elfogultságát takargató liberál-dicshimnusz. Hiányzik belőle a nemzet szenvedéstörténete. Ma még szinte mindenkinek saját, egyéni, családi rendszerváltása van. Sokan a politikai üldözöttek közül, akik felszabadultak egy megbélyegzés és a bujkáló élet, a háromszoros erőfeszítések kényszere alól, a túlélők közül sajnos sokan már nem élnek. Az ő életük, az előző korszakban történt megaláztatásaik, létért való küzdelmük, a rendszerváltás utáni részleges kárpótlásuk s további másodrendűségük nélkül a rendszerváltás története félrevezető. A mai társadalom nagy része  már nem is tudja, milyen sokan voltak az üldözöttek, a negyvenöt után meghurcoltak, majd az ötvenhat után állandóan megfigyelés alatt tartottak, a túlélésért és a gyermekeik méltó felneveléséért háromszoros erőfeszítésekre kényszerítettek, a régi rend híveinek billogát viselők és a szenvedéseik közepett is ország- fenntartók. Akik még tudták, mi a becsületes munka, mi az áldozat és mi az adott szó. A mai, egy-két kivételtől eltekintve – Gyurgyák János munkássága – liberális szemléletű történetírás még a liberális demokrácia, a jakobinus forradalom igazolására készül, és abban a népnek, a hívő kereszténynek, a Mindszenty-szempontnak még nincs és nem lehet igaza. A nép, a nemzeti közösség valamilyen isteni csoda folytán azonban már ráérzett az igazságra. Ezt bizonyította először a vizitdíjas népszavazás, másodszor a Fidesz kétharmados választási győzelme.

A kétharmados választási győzelemmel az MSZP-SZDSZ mellett tulajdonképpen az egész komprádorburzsoáziára mért hatalmas, reméljük végső csapást, a Fidesz-KDNP pörölyével a magyar keresztény középosztály. Ez a megállapítás semmiképpen nem ennek a választási győzelemnek a Fidesztől, mint párttól és az aktivisták tízezreitől és elsősorban Orbán Viktortól való elvitatása, hanem történelmi tartalmának, lényegének és jelentőségének meghatározása. Ez történt. Ezért mondhatta Orbán, hogy ez forradalom volt. Ennek a ritka történelmi jelenségnek a megértéséhez, hogy tudniillik egy, a fennálló rendszeren belüli szabályos választás mélyreható változást, rendszerváltozást eredményez, vagyis lehetetlent valósít meg, történelmi példák állnak sorba. Tény, hogy volt már ilyen.

1982-ben indult el az a pénzszállító járat New Yorkból, amely most, visszaútjára nem tudta megrakodni szokásos áruját, a magyar függetlenséget. Megérkezvén ugyan az eddig kellemesnek, készségesnek, alávetettekhez illően előzékenynek ismert állam fővárosába, Budapestre, érzékeltek valami furcsa hűvösséget maguk iránt, hallottak egyet-mást az itt folyó, a New York-i tőkehalmokról nézve kissé gyermekes önállósodási lázról, de úgy gondolták, hogy az első intő szóra elbágyadnak ezek a kis önállóskodások, és a tárgyaló fél visszavonul a mindent aláírás és a magyar munka értékéből mindig bőségesen engedő állásba, mint huszonnyolc éve mindig. Ezúttal nem így történt.