Magyar Igazság és élet pártja

Hétfőn megtartotta utolsó ülését a 2006-ban megválasztott országgyűlés, amelyben a Gyurcsány-kormány maga ellen nyújtott be konstruktív bizalmatlansági indítványt, s amelyben megszűnt létezni az SZDSZ, a kormánykoalíció egyik pillére, elvesztette frakciójogusultságát az MDF, a kormány álnok külső támogatója és amelyben, mintha mi sem történt volna, Bajnai Gordon mint egy válságkezelő kormány feje a saját nemzetgyilkos politikájának folytatását javasolta az utána következőnek. Ennyi hazugságot, álnokságot, hozzá nem értést, felelőtlenséget talán még soha nem láttak a történelmi falak. Ebben a négy évben egy idejétmúlt, a valóság által minduntalan megcáfolt, kártékonnyá és zsarnokivá fordult liberális rendszer és egy, a nemzetközi nagytőke pitiáner kiszolgálójává züllött harács-szocialista párt végnapjainak lehettünk tanúi. Uralkodásuk azonban ezeknek az egoizmus-bajnokoknak, noha válságból válságba sodortattak, soha nem szűnt meg, valamilyen újabb csalás, valamilyen talmudista csűrés-csavarás, valamilyen nemzetközi hónuk alá nyúlás mindig megtartotta őket, és végül elérték a céljukat: az utolsó ülésen meghozták a holokauszt tagadását tiltó törvényt és mehetnek a telavivi kasszához, amelybe New Yorkból ömlik a pénz – a mi pénzünk. Jelenthetik megbízóiknak: a magyarság padlón van, talpra állásának megakadályozásához nem mi, hanem fiatalabb sipisták kellenek.

A 2006-os választások után a szoros eredmény lehetővé tette az MSZP számára, hogy egy, a Fidesz színeiben megválasztott megyei képviselő átcsábításával átvegye a megye irányítását. Megszervezték a Hospinvest kórházi inváziót Gyöngyösön és Egerben is, és a megye az MSZP politikai-választási elnyomó és csalással működő alakzatainak, technikáinak gyakorló terepévé vált. Most ugyanez a gépezet nem az MSZP, hanem a Jobbik hadgyakorlatainak színterévé változtatja ezt a valamikor keresztény alapállású megyét. A művelet nagyon érdekes, tanulságos és önmagáért beszél. Mindaz, ami eddig az MSZP és az SZDSZ uralma érdekében történt ebben a megyében, az most a Jobbik érdekében történik. Különösen Gyöngyösön készülnek nagy és bevált csalások, erőszakosságok alkalmazására. Itt indul ugyanis a főnöknek kinevezett fickó, V. Gábor, s ahhoz, hogy a második fordulóra maradjon ütőerő, s a Jobbik sikerességének a képét fenn lehessen tartani, itt átütő eredményt kell elérni. A gyöngyösi katlan legyen a Fidesz Sztalingrádja – ez a terv. E mellett természetesen Heves megye más városai, községei is fontosak. Legyen Heves megye – Jobbik megye. Ennek a célnak az elérése érdekében már tavaly év vége óta tulajdonképpen öngyilkos eszközöket is alkalmaznak a Jobbikon belül. Minden további nélkül kirugdosnak a pártból alapító, masírozó, őszinte lelkesedéssel értük küzdő fiatalembereket, és helyükbe olyan pénzes embereket állítanak, akik ellen voltaképpen küzdeniök kellene. A pártba özönlik be a régi elvtársi elem, volt MSZMP-sek, munkásőrök, volt rendőrtisztek, katonatisztek és kétes értékű vállalkozások tulajdonosai. Amikor ezen a folyamaton az ős-tagok, a falusi gyerekek megütköznek, a hevesi vezér, Sneider Tamás odalöki nekik: „biciklivel nem lehet kampányolni, ide pénz kell”. Minthogy arra nem számíthatott sem Sneider, sem az országos fegyelmi bizottság, amely az érintetteket kizárta, hogy mindez az internet korszakában nem szivárog ki, tudatos politikáról kell beszélnünk. A Hetek, a HVG, és a Mancs is, részletesen megírta az esetet, s a hálón fenn is van a kizárt, kiábrándult, falusi Jobbikos fiatalember esetleírása.

Amióta a Magyar Fórumból nyilvánvalóvá vált a MIÉP indulása a választásokon, országjárásomon gyakran teszik fel a kérdést, miért nem egyenesen, saját indulás nélkül támogatjuk a Fideszt, ha már támogatjuk, és miért gyötörjük magunkat pénztelenül, az elhallgatás sűrű ködében. A válasz egyszerű: mert nem azonos velünk. Mi, a Magyar Megmaradás Közössége és a Magyar Út Körök Mozgalom támogatásával együtt is magyar radikálisok vagyunk, az eredeti és egyetlen és hangsúlyosan magyar gyökeres változást kívánó párt. Fő jelszavunk: „Se nem jobb, se nem bal – keresztény és magyar.” A Fidesz nem radikális párt. A néppártok és kereszténydemokrata pártok európai, középjobb családjába tartozik. Közel áll hozzánk, de sok mindent szelídebben és gyakorlatiasabban fogalmaz meg, és köti az európai néppártok szövetségének a fegyelme, ahová bennünket fel sem vennének. Ma a Fidesz–KDNP az egyetlen párt, amelyben megbízhatunk, még attól is függetlenül, hogy ez a bizalom mennyire viszonzott. (Egyébként viszonzott: sok tagjuk gondolkodása, érzelmei alig különböznek a mieinkétől.) Ezért mi alapos meggondolás után úgy véljük helyesnek, ha külön indulva küzdünk a hasonló célokért és a magunk eredményét is bedobjuk abba a kalapba, amely a kétharmados győzelmet, az alkotmánymódosítást vagy az új alkotmányt, a Szent Korona tan érvényesítését, a föld magyar kézben való megtartását, a teljes és valódi rendszerváltást jelenti. Az új, erős, gondoskodó magyar államot, a szociális piacgazdaságot, a magyar családok felvirágzását. Erre ma egyes-egyedül a jól szervezett, hatalmas Fidesz képes. De van egy másik ok is, ami miatt önállóan indulunk, és magunknak kérjük a támogatást. Magyar radikális pártként indul ezen a választáson a kétes elemekből álló, az MSZMP-MSZP és a volt SZDSZ, bizonyos zsidó szervezetek és titkosszolgálatok, valamint erősen kétes orosz elemek – Zsirinovszkij – által szervezett párt, a Jobbik is.

A közelmúltban két olyan esemény is történt, amelyekben ez a szétválasztás megvalósult. Mindkettőt a balliberális média hajtotta végre, elhallgatással és hazugsággal. Az első kulturális esemény volt, a másik politikai. Csoóri Sándor nyolcvanadik születésnapjáról minden országos lap és tévé megemlékezett a maga módján. Ünnepelték és köszöntötték és természetesen némelyek fanyalogtak, mert joguk van fanyalogni. A balliberális tábornak, a Népszabadságnak és kapcsolt részeinek, a kereskedelmi tévéknek a „nemzeti költő”, vagy többműfajú alkotóról lévén szó, a nemzeti sorskérdéseket boncolgató esszéíró – Csoóri nagy teljesítményei ide esnek – elfogadása vagy elvetése okozott gondot. Azazhogy nem okozott: elvetették. Ahhoz, hogy ne legyen nemzet, előbb a „nemzeti költőből” kell kikasztrálni a nemzetit, a magyart, a keresztényt. A dolog akkor fordult komolyra, amikor a Magyar Tudományos Akadémia vállalkozott arra, hogy megünnepli a nyolcvanéves írót. Ehhez rendelkezésre bocsátotta történelmi dísztermét és két kiválósága, a jelenlegi elnök, Pálinkás József és az előző mondott laudációt. Ugyancsak frappáns, tömör beszédben ünnepelte meg a költő jeles napját Szabó István református püspök, Csoóri Sándorhoz hasonlóan egykori pápai diák. Görömbei András akadémikus, irodalomtörténész, egyetemi tanár pedig az életmű áttekintését kísérelte meg a szűkre szabott időben. A termet zsúfolásig megtöltötte a hazai és külföldi magyar értelmiség. A különféle könyvkiadók egy kisebb könyvtárnyi új kiadással, gyűjteménnyel ajándékozták meg az ünnepeltet. Volt miből válogatniok. A média viszont nem válogatott, nagyon kevés kivételtől eltekintve – ilyen volt a Csoóri által is létrejönni segített Duna tévé – alig vett tudomást az eseményről. Miért? Mert joga van hozzá. Mert ma itt ez a sajtószabadság. Mert a szerkesztőségekben olyan alakok ülnek, akiknek a nemzet és a nemzetihez tapadó minden tevékenység, azaz igehirdetés, írás, versírás, no aztán a drámaírásról nem is beszélve, vörös posztó. Büntetlenül figyelmen kívül hagyhatják az Akadémia két jelesének megjelenését és felszólalását, s egy meglehetősen széles, értő közösség ünneplését – kiállását a magyar ügy mellett. Az ünnepség fővédnöki tisztét, hallgatólagosan Balogh Zoltán Fidesz- politikus töltötte be. Pálinkás József, mielőtt az Akadémia elnökévé megválasztották, Fidesz- képviselő és a Fidesz-kormány minisztere volt. Csoóri Sándor kötődése a Fideszhez közismert. De az elhallgatás mégsem Fidesz-kérdés. Nem a választási kampány miatt hallgatják el az efféle nemzeti összejöveteleket, hanem éppen nemzeti összejövetel voltuk miatt. A Fidesz sem kell, mert felvállalja a nemzeti érdek képviseletét, de sokkal inkább maga a nemzet nem kell, a tény, hogy még van.

1945 tavasza óta, amióta egy szovjet katona két karórával a karján kitűzte a vörös zászlót a berlini Reichstag romjának megmaradt csúcsára, Európában elkezdődött a liberális demokrácia máig tartó uralma, még akkor is, ha Berlint később kettéosztották és Közép-Európában szovjet diktatúrákat vezettek be. Ezek az egypártrendszerek és szocializmusok ugyanis mind valamilyen demokráciának neveztették magukat, s ugyanúgy a francia forradalomban kialakult jakobinus világmegváltó erőszakosságból és utópiából eredeztették magukat, akár a marxizmuson keresztül is, mint ahogy a nyugati demokráciák is a racionalizmus ugyanakkor kialakult győzelméből, nem nélkülözve ott sem a marxizmust és még inkább az anyagelvűséget. Ez a durva és elnagyolt előadás alapjaiban igaz. A nyugati hatalmak Casablankában, ahol De Gaulle, Churchill és Roosevelt, Sztalin nélkül Németország és a nácizmus kegyelem, alku és kímélet nélküli szétzúzását, megsemmisítését, a német nép megbüntetését határozta el, majd Teheránban, Jaltán és Potsdamban már Sztalin, vagy küldötte képviseletével Európa és a világ felosztásában egyeztek meg. Egyúttal azonban a demokrácia egész Európára ráerőszakolásáról is döntöttek. Megengedve, hogy mindkét fél olyan demokráciát nyom rá a birtokába került országokra, amilyet akar. A Nyugat vezetői tudták, kicsoda- micsoda Joszip Sztalin, s mi lesz a sorsa a kezére adott népeknek. Mégis elfogadták Sztalin demokráciáját, mert féltek tőle. Roosevelt pedig rajongott érte. Így kezdődött a demokrácia európai karrierje, a két létező angolszász demokrácia nyomorúságos és végső soron önpusztító megalkuvásával. Mit jelentett ez? Azt, hogy valójában egyik fél sem gondolta komolyan az egészet. Jól tudták, hogy nemzeti kultúrákban, történelmi nemzetekben vagy öntörvényűen kifejlődik valamilyen életforma és rendszer, akár a demokrácia is, vagy nem, s amit idegen nyomás kényszerít ki, az szétesik. De a hiba, amit a nyugati hatalmak elkövettek, még ennél is nagyobb volt. Megajándékozták Sztalin népirtó zsarnokságát a demokráciateremtés ragyogásával és az egyes demokráciák felügyeletével. Pontosan tudták, hogy Berijáék Gulagra küldik a nyugati harcokban részt vett katonák tízezreit, pusztán azért, mert látták a romos Németországot, Ausztriát, Magyarországot és két vagy több karórát csatoltak a csuklójuk fölé. Ugyanígy a hadifogságba esetteket is elhurcolták a háború után. A nyugati propaganda egy része és főleg az erős nyugati kommunista pártok mégis kitartottak a Szovjetunió dicsőítése mellett. Csak a magyar forradalmon múlt, hogy a jakobinus, kommunista nyugati baloldal nem vette át a hatalmat.

A múlt eltörlése bolsevista, cionista, liberális és világbanki program, amely minden államra, nemzetre, minden kontinensre ki van terjesztve, de nem mindegyik állam, nem mindegyik nemzet tűri. A legnagyobb feltörő hatalomnak, Kínának saját múlt-eltörlő gépezete volt és még van is, amely meggátolja, hogy az amerikai, múlteltörlő program behatoljon Kínába. India is nagyobb és ősibb annál, semhogy a múlteltörlő program hatékonyan tudjon működni áthatolhatatlan szervezetében. A legerőteljesebb múlteltörlő programokat a zsidó világhatalom Európában és – ugye mennyire hihetetlen – Amerikában működteti. Európában a második világháború két vesztes állama, Németország és Magyarország történelmi emlékezetétől való megfosztása a legelőrehaladottabb. Oroszország pedig a saját ki nem küszöbölt sztalinizmusába és a brezsnyevi pangás iszonyatának drasztikus törléseibe rokkant bele, de kikecmeregni látszik belőle. Az orosz múlt eltörlése ellen, a világirodalom orosz óriása, Szolzsenyicin sorsdöntő lépéseket tett. A múlteltörlés minden említett országban roppant népfogyatkozással jár. A kétszázmillió oroszból a század végére jó, ha nyolcvan- százmillió marad, s a magyarból, ha nem változtatunk rendszert: semmi.

Az autóbusz- és villamosvezetők szakszervezeteinek sztrájkja az erkölcsi felháborodás és a tehetetlen düh váltóáramával és dízelrobbanásaival tört ki. Az úgynevezett menedzsment végkielégítési botrányai, szemérmetlen rablásai, ágyastárs tartásig terjedő pimaszságai és a válságra hivatkozó, de csak a dolgozókat érintő megszorítások, jövedelemcsökkentések váltották ki. A nehéz munkát végző emberek haragudtak meg semmiből előkerült, mihaszna, parazita uraikra. A BKV és jogelődje, a BSZKRT jól szervezett, az önmagán túlfejlődő város közlekedési igényeit, sokszor nehezen, de mindig odaadással kiszolgáló és a dolgozóinak nem nagy, de megbízható és nyugdíjas jövedelmet nyújtó óriásvállalat volt, amelyet Demszkyékig szakszerűen irányítottak. Még Demszky alatt sem ment azonnal tönkre a vállalatirányítás, a régi idők fegyelme és kötelességtudása még pörgette a céget, egészen addig, amíg a mohó uralomvágy és az SZDSZ-es, zsidó szerzésvágy rá nem ébredt, hogy a budapesti közlekedéssel mint hangulatrontó vagy javító tényezővel zsarolni lehet a mindenkori kormányt. És fejni a közösséget. A menedzsment a főpolgármester jóváhagyásával, avagy utasítására bővült, önállósodott, rabolt és pazarolt, a buszok meg tönkrementek. A villamosbeszerzéseken is hatalmasokat lehetett keresni. Ha már a hazai gyártás megszűnt, olcsó és ideillő külföldi nem kellett, csak olyan, amelyik nem sínen jött ide, hanem csúszópénzen.

Ez alatt az éves rovatcím alatt indítom meg sorozatomat 2010-ben. Korántsem azért, mert az előzőt, a „Budapest–Baja–Tel-Aviv”-ot kifáradtnak érzem. Magyarország izraeli, zsidó-amerikai, zsidó-orosz megszállásáról folyamatosan és hangosan kell beszélni, a vészharang kongatása sem maradhat abba, de az induló év különleges feladatokat, megragadható esélyeket és beteljesíthető reményeket hordoz. Legyen mostantól ez a létünket fenyegető megszállás nem mindig kimondott gondolattá, örökké velünk élő emlékeztetéssé, mint amilyen a trianoni volt annak idején: „..de mindig gondoljunk reá.” E mellett azt is észrevehetjük, hogy valami nagyon megváltozott a politikai életünkben, a nyilvánosságunkban. Erről a megszállásról már nem csak a sukorói kaszinóterv és más disznóságok kiderülése nyomán, hanem az élet, a dolgok, a történések természetes hömpölygése miatt is egészen másként vélekednek és beszélnek is az emberek. Könnyedén és szinte magától értetődően: ezek ilyenek. A minap az interneten láttam egy videót, amely a bank, a hitelezés, és a kamat kérdéseivel foglalkozott és amelyet készítői úgy tettek kelendőbbé, hogy elé biggyesztették: „most olvad el, amíg a Mazsihisz le nem tiltja.” Ez az odabökés maga többet elmond a viszonyokról, mint tíz vezércikk. Megvilágítja a pénz és az ember, a kiszolgáltatottság és a megszállás valós viszonylatait, cenzúráját és érdekhálózatait. Akár történt ilyen letiltás, akár nem – nyilván történt – a fricska egy egész rendszert és egy egész sötét hatalmi egyenlőtlenséget tár fel. Majdnem olyan erős felkiáltás, tiltakozás mint a „ruszkik, haza!” volt 1956. október huszonharmadikán. Csakhogy ennek nem az lesz a következménye, hogy néhány hónap múlva börtönbe vetik azt, aki ruszkik hazá”-t kiáltott a Rákóczi úton, hanem, hogy a megszállást abba kell hagyni és a holokausztmítosz továbbélésére épített pénzhatalmi túltengést és a vagyonosodásokat, privilégiumszerzéseket be kell fejezni. Egyes rádiók és televíziók még jajveszékelnek és egyes Vulgár urak még tépdesik a kaftánt a mellükön és százezredszer is felfestik a fasizmus-nácizmus visszatérésének a veszélyét, de a mindkét fél számára elfogadható együttélés nem halasztható tovább.

Koppenhágában összeültek a világ összes országának vezetői az ENSZ főtitkárának elnöklete alatt, s meg akartak egyezni a glóbuszt fenyegető időjárásváltozás kivédésének, elodázásának módjában, eszközeiben. Nem lett belőle semmi. Összevesztek, aztán majdnem kibékültek, aztán egymás szemébe nevettek és megegyeztek a tárgyalások folytatásában. Mert tárgyalni jó –nekik. Aki a déli féltekéről érkezik, megszabadul a hőségtől, aki északról utazik le délre, az lebarnul, és ha elég merész, és van nála védekezőeszköz, megmártózik a déli szenvedélyességben. Még a fenyegetettség jellegében sincs egyetértés. A számszerűségében és hangerejében kisebbségben lévő, de érvényes tudományos álláspont és az ezt valló vezetők szerint a baj csillagászati és földtörténetbe írott jellegű, kivédhetetlen, míg a másik szerint a bajt az ember okozza gázkibocsátásaival és a légkör szennyezésével, s ezért kivédhető és csökkenthető. Eme álláspont mögött tömegek, szenvedélyes tüntető hadak és természetesen komoly tudományos meggyőződések állnak. Meg statisztikák. Éppen ez teszi egy kicsit gyanússá ezt az álláspontot. A statisztikusok mögött lehet megrendelő a politika és a gazdasági érdekcsoport, és lehet a kettő együtt. Valójában azonban mindegy, mert a jelenség valódi. Kimegyek az utcára és látom, érzem, szagolom, vagy ki sem megyek se az utcára, se a kertbe, mert a jelenség beszorít a fűtött szobába. A fűtésemmel, ha parányi mértékben is, hozzájárulok ahhoz, hogy holnap se mehessek ki. A gond mindenképpen egyetemes. Az emberiség túléléséről van szó. Mi sem volna természetesebb, ha már egyszer globalista a rendszer, ha a tőke és a gondolat és az eszme szabadon áramlik, sőt röpke másodpercek alatt körbeszaladja a földtekét az eszme honoráriumösszege is, hogy a világ vezetői ebben a kérdésben egyezségre jussanak.